Kodolányi vers.jpg

Kora téli hajnal, szürke. Kitárom ablakom: mégis, madár pittyeg innen-onnan. Mintha égigérő, láthatatlan lyukkártya-fal túloldaláról. Láthatatlan, mégsem áttetsző. Áttetsző? 
Géza: Kolozsvár, akkor. Sétatér, Hóstya. Korábban: Anyám, nagyszüleim, Sanyi bácsiék. Házsongárd.
Asztalosok, Veressek. Most: Rózsa, Jókai utca.
Erdély. Mohács. Mórus Tamás, Bethlen. (Ada Kaleh?).
Géza: (Budapest), Bécs, Svájc, Budapest. Kolozsvár, Budapest.
Kína: Sao Lin tudás? Az elfüstölt levegő dübörgő felhői? Nyomtatott karma-áramkörök? 
Át a fénybe, a láthatatlan lyukkártya-falon átjárni-kelni, céllal, cél nélkül? 
Borobudur? Sors, mégis?
Szent-Iványi? Szent László? Indiánok. Magyarok! Eger, Dobó István.
„Olyan országban élünk itt, ahol…” Valahogy így kezdted akkor, 92-ben. Új hang, Dobóé.
„És most őt hogyan látod?”, kérdezted két éve. Ugyanúgy, mint akkor, feleltem. Ő messze látott, és vállalta. Nem avul. 
Géza: Sors, ha sejted. A lyukkártyán innen s túl.