Kalmar_Istvan_Irmamadar.jpg

Behunyta a szemét, felemelte a kezét és érezte, olyan könnyű, hogy elsodorhatná a szél. Elég lenne meglebbenteni a karját, és csak forogna-forogna, egyre magasabbra.
A madarak okosak, töprengett Irma. A varjak számolnak, a költözőmadarak mindenütt kiismerik magukat.
Rám is rám férne egy szupererő, gondolta.
A harmadik sugárkezelése után tolószékbe kényszerült. Ez a „kényszerült” úgy hangzott, mintha küzdött volna az ellenséggel. De ő nem volt katona. Egész életében csak főzött, terített, evett – csoda-e, hogy gondjai voltak a súlyával? Ha egy nő nagyon nagydarab, akkor észre sem lehet venni… tisztelni tisztelik, de gyerekszámba sem veszik. Hagyjátok szegény Irmát, ő úgy sem érti!
Amikor nem főzött és nem a fiai kosár- vagy hoki-meccsein szurkolt, akkor úgy képzelte,  ő egy karcsú, fiatal lány, aki várja, várja, várja… de kire-mire vár? Két éve vette észre először, hogy bizsereg a teste, mintha csak egy nagy madár ficánkolna-csapdosna a méhében. És újra vérezni kezdett. No de mit mondjon a fiainak? Hát nem látjátok, hogy megfiatalodtam?
Fejenként harminc deka csirkemell. Panír nélkül, mert kell a protein a gyerekeknek.
No de mióta hívják a csirkemellet csirkemellnek? És a madártejet madártejnek?
Az ő melle közben egyre feszesebb lett, miközben a kilók úgy olvadtak le róla, mint kacsáról a zsír sütés közben. Nincs valami bajod, anyukám?, kérdezgette a férje. Irma legyintett: a baj évekkel ezelőtt kezdődött el. Egy álommal: kapaszkodik egy hegyes úton felfelé, egyre kapaszkodik, de semerre sem halad.
Hogy tudnak a madarak a tengerek közt tájékozódni?
Hát látod, megy a fogyókúra. Csak akarni kell, méregette az anyósa.
Irma nem mert visszaszólni. De miért is nem? A fiai is úgy beszéltek vele, mint egy tökkelütöttel. Egy melles csirkével.
A szombat szabad. Minden szombat. A fiúk buliba mennek, Laci ki tudja hova. Irma úgy készülődött az Állatkertbe, mint az első randevújára.
Taxival ment, hogy a madarakhoz kipihenten érkezzen. Ám a méhében tollászkodó madár elfészkelte magát a szívében, és őt rögtön a földhöz szegezte.
A látogatók hívták a mentőket.

Mi a fenét kerestél te az állatkertben?
Irma kinyitotta a szemét. Mégis, mi a fenét?, nyaggatták tovább a kórházban a fiai. Irma hebegett: hát mit szokás csinálni egy állatkertben?
De legalább az őrült fogyókúra miatt itt megmossák a fejed, anya. Irma a hajához kapott. Borzasztó lenne, ha elszállna a maradék haja!
Hozzatok kímélő sampont, könyörgött a fiainak.
Laci mindent intézett. Mindenből a legjobbat hozta: köntösből, samponból, papucsból, almaléből, sonkafalatokból. Te csak ne izgulj, anyukám!
Várom, várod, várja – de kire-mire?
Nem ennél egy kis madártejet?, nyaggatta az anyósa. Régen még úgy odavoltál érte.
Irma tetette, hogy a fájdalomtól mozdulni sem képes.
Pedig a halálos görcsök szüneteiben ő, a madár, repülni szokott.
Belekapaszkodott egy légáramlatba és a szellőzőablakon át kihussant a szabadba. Átlebegett a Dunán, és a Tatai-tó felett csatlakozott a vándormadarakhoz.
Szegényke már nem hall semmit, sóhajtozott az ápolónő.
Laci morgott valamit, az ápolónő meg csendesen mesélni kezdte, hogy még „mire lehet számítani”.
Jókora borravalót kaphat, gondolta Irma.
De nem figyelt rá. Már kitárt szárnyakkal lebegett az Égei-tenger kék tükre felett.

Illusztráció: Kalmár István Irmamadár c. grafikája