Igen222 (1).JPG

Sándor L. István nemrégiben elhangzott karakteres kijelentése bizonyára többeket késztet állásfoglalásra, véleménynyilvánításra. Jómagam az elmúlt mintegy huszonöt évben elsősorban ifjúsági irodalommal, majd ifjúsági színházzal foglalkoztam (drámatanárként, illetve nemrégiben szerzőként), így álláspontomat elsősorban e terület felől nézve fogalmazom meg.

„… egy átlagos nézőnek is az lehet a benyomása, hogy a színházakban – ellentétben a filmmel és az irodalommal – viszonylag ritkán jelennek meg kortárs történetek” – írja Sándor L., bár konkrét adatokat nem hoz bizonyságul. Én sem készítettem statisztikát, de a felvetés apropóján a vidéki kőszínházak szinte mindegyikének repertoárját megnéztem az online felületükön, és az eredményen meglepődtem. Gyakorlatilag nem találtam olyan társulatot, amelynél ne lenne műsoron kortárs szerző darabja. Az állítás tehát téves – erről ennyit? Korántsem ilyen egyszerű a helyzet.

Bár a kortárs darabok teljes hiányáról nem beszélhetünk, a teátrumok hozzáállása a kérdéshez láthatólag nagyon különböző. Van olyan színház, ahol a bemutatók pontosan felét (!) XXI. századi szerző jegyzi, másutt csupán egy-egy ilyen akad. Nem mentem vissza több évet a keresés során, de azt sejtem, nagyjából ez a változatosság, eltérés figyelhető meg az elmúlt tíz-tizenöt évben.

Kutakodásom előtt azt sejtettem – és a kaposvári ASSITEJ Gyermek- és Ifjúsági Színházi Biennálék nézőjeként, legutóbb épp zsűritagjaként ezzel kapcsolatban azért tapasztalataim is voltak, vannak –, hogy a gyermek- és ifjúsági s különösen a kamaszelőadások között felülreprezentáltak lehetnek az élő szerzők. Ezúttal sem tudok számokat írni, de a repertoárokat nézve szinte teljes bizonyossággal tartom ezt az állítást. Különösen a tizenhárom–tizennyolc éves korosztályt megcélzó darabokra jellemző, hogy egészen frissek. Mindez annak fényében különösen érdekes, hogy az iskolában ez a korosztály (főleg a felsősök) gyakorlatilag alig találkozik kortárs művel, sőt száz évnél fiatalabb alkotással.

Sándor L. István másik (számomra biztosan) fontos állítása – „határozottan érzékelhető az irodalmi és a színházi kánon szétválása” – cáfolhatatlanul igaz. De honnan e látványos különbség, és mi is van emögött? Legalább negyedszázada foglalkozom az irodalomtanítás s különösen a kötelező olvasmányok kérdésével. Ez idő alatt számos egzakt kutatás eredményét ismertettük, elemeztük a kollégákkal, illetve konferenciák tucatjain erősítettük meg egymást a kérdésben, de a gyakorlatban semmilyen eredményt sem értünk el. Irodalomtanításunk alapvetően rossz szemléletű, a tanórák ijesztően egyformák, a művészet, a művek helyett irodalomtörténetet és -elméletet tanítunk az egyre kevésbé lelkes fiataloknak. (Ide már jócskán tudnék adatokat, számokat írni, de csak egy kutatási eredményt idézek: kamaszaink arra a kérdésre, hogy számukra milyenek az irodalmi szövegek, jellemzően négy választ jelöltek meg: „régiek”, „nehezen érthetők”, „tanulságosak”, „fontos dolgokról szólnak”.

A négyből három nem csupán furcsa, de ijesztő is…) Egyetemi oktatói munkám, kutatásaim mellett több mint tíz éve tanítok felsős és középiskolás gyerekeket, s határozottan kijelenthetem, ezt a korosztályt kifejezetten könnyű megfogni irodalommal: számukra releváns, érdekes szépirodalommal. Ám ettől az oktatáspolitika és – ki kell ezt mondani, mert a tapasztalat, sőt a felmérések is ezt mutatják – a tanárok mereven elzárkóznak. Az irodalomórák tartalma és stílusa a legtöbb helyen pontosan ugyanolyan, mint hatvan–nyolcvan éve volt… (Nyilván vannak kivételek, de általában ez a helyzet.)

Miért más a helyzet a színházakban? A válasz talán egyszerűbb, mint gondolnánk. Az iskola kötelezően „használt” intézmény, a gyerek (vagy épp a szülő) nem döntheti el, igénybe akarja-e venni ezt a „szolgáltatást”. A valódi iskolaválasztás ritka, az esetek többségében a földrajzi adottságok és más, speciális tényezők befolyásolják a döntést.

A teátrumok ezzel szemben óriási erőfeszítéseket tesznek, egyre komolyabb marketingtevékenységet folytatnak azért, hogy vonzzák a nézőket. Számukra ez létkérdés.

A kisebbeknél ez még nem nehéz, a tinédzsereknél azonban könnyen jön a megtorpanás. Őket már nem mindig egyszerű megfogni.

Drámapedagógus kollégáimmal közel tíz éve dolgozunk közösen a Csiky Gergely Színházzal. Eleinte jellemzően alsós osztályokban tartottunk rendhagyó órákat a Csiky egy-egy előadása kapcsán, a színházi élmény elmélyítését megcélozva, a drámapedagógia eszköztárát használva. Már az első évben jeleztük a vezetőségnek, hogy ugyanilyen programokra a kamaszoknak is lenne igénye. De az volt a jellemző, hogy az évi két gyerekdarab egyike az ovisokat, alsósokat szólította meg, a másik pedig a nyolc–tizenkét éveseket. A középiskolások meg nézték a felnőtt előadásokat – ha bírták… Miközben kétévente csodáltuk a Káva, a Kerekasztal vagy épp a Kolibri egy-egy felkavaró kaposvári fellépését, tizenéveseket remekül megszólító darabjait. Aztán Kaposváron is megérett a helyzet, megszületett a döntés: próbáljuk meg elérni a kamaszokat. Figyelmen kívül hagyva a speciális pályázati támogatással futó 111 című előadást (ezt ingyenesen nézhették meg a fiatalok), az elmúlt öt évben három darabot játszott (egymás után, némi átfedéssel) a Csiky, kifejezetten középiskolásokat megcélozva. A Becsületbeli ügy több mint harminc, a Helló, náci! több mint negyven, az Osztályvigyázz! mostanáig már több mint ötven előadást ért meg. Lényegesen többet, mint a párhuzamosan futó más stúdió-előadások, pedig nem egy kiváló produkciót láthatott a kaposvári közönség ezek között.

Mindhárom darabhoz kapcsolódtak beszélgetések – az Osztályvigyázz! vonja be leginkább a nézőket –, és ezek során szinte mindig rákérdeztünk a színházi élmény sajátosságaira. A válaszok komoly megerősítést adtak. „Sokkal jobb, mint a nagyszínpad”; „itt egészen közelről látom a dolgokat”; „nagyon izgalmas” – és így tovább.

Az sem ritka, hogy a középiskolás tanuló ilyen alkalommal jár először a Csikyben. Többségük – a reakcióik alapján – nem utoljára. A kamaszoknak szüksége van ilyen élményekre.

Szinte természetes volt a színház vezetői és az alkotók számára, hogy ezeknek az eladásoknak az alapját kortárs szerzők művei adják (Lutz Hübner és e sorok írója). Az irodalomórákon tanult klasszikus drámákkal – vagy épp regényekkel – sokkal nehezebb megszólítani e korosztályt. Nem az ő problémáik, nem az ő nyelvezetük, nem az ő világuk köszön vissza ezekből.

Nemrégiben a Gandhi-gimnázium diákjai voltak a nézőink az Osztályvigyázz! című darabon. Elképesztő hangulat volt, végig együtt éltek a cselekménnyel, aktívan részt vettek a beszélgetésben, mert élvezték, hogy beleszólhattak a történetbe. Akadt olyan diák, aki néhány nappal később újra eljött Pécsről megnézni az előadást. Majd néhány órával később megismerte a drámapedagógus kolléganőt egy nagyáruházban, és odaszaladt hozzá. Először a kezét nyújtotta, de aztán meggondolta magát, és megölelte. Csak egy „köszönöm” járt a gesztus mellé, de ez beszédesebb volt mindennél. Egyértelmű megerősítése annak, hogy a kaposvári színház jó úton jár.



/Fotók: Memlaur Imre (A Kaposvári Csiky Gergely Színház engedélyével)/