szikranyira_illusztracio.jpg

Mindannyian buborékban élünk. Legtöbben születésünk, szocializációnk, kulturális közegünk meghatározta buborékban, melyből egy országon belül létezhet sok tucatnyi párhu-zamosan vagy éppen egymással ellentétesen. Esetünkben most maga ez a sajátságos, zárt közeg a lényeg, ennek szűkebb-tágabb biztonsági terének határaival szembesít bennünket David Autere (Demkó Attila) Máglyatűz című regénye. A könyvet lapozva olyan geopolitikai játszmákba pillanthatunk bele, amelyek valószínűleg az átlagos hazai olvasók tájékozottságán túl helyezkednek el, de ha valaki ismerné a délszláv háború borzalmait, vagy tisztán látná például a Közel-Kelet történéseinek hátterét, akkor is minden bizonnyal megdöbbenti az az információmennyiség, amit ebben a regényben kap. Mert oldalról oldalra zúdulnak ránk a hírekből ismert személyek, események, valamint olyan háttér-információk, amelyek még az alapos elemzésekből is kimaradnak. Nagyon gyorsan rá kell jönnünk, hogy világunk nem olyan, mint amilyennek innen, a Kárpát-medence közepéből látjuk.

A Máglyatűz felütése egyből a történet közepébe ránt be bennünket: egy erdei tisztáson román és szlovák nacionalisták támadnak meg egy magyar csoportot. A „csak” figyelmeztetésnek szánt támadás tragikus véget ér, amikor a tábortűzbe belezuhan az egyik magyar lány. És itt vissza is  ugrunk az időben több mint harminc évet: a szerző szép lassan elkezdi lefektetni az alapokat, az első olvasásra egymáshoz nem kötődő karakterek életének és sorsfordító pillanatainak bemutatásával. Ahogy haladunk, ezekből az egyéni életutakból kibontakozik a történet, és persze a szálak összefonódnak: a regény felénél rájövünk, hogy a rákban haldokló, Erdélyből származó amerikai milliomos éveken át dédelgetett felforgató terve miként ér össze az orosz elnök Európát érintő szándékaival. Az író ehhez a felismeréshez megjáratja velünk többek között a délszláv háborút, Afganisztánt, Irakot, Moldovát, Ukrajnát, megfordulunk Washingtonban, Moszkvában, Helsinkiben, Várnában, Pozsonyban és megannyi más helyen. A központban mégis Magyarország és Románia áll, a metszéspontjukban pedig Erdély. Mire a történet alakjainak sorsa összeérve egyértelműen kiadja a főcselekmény irányát, addigra biztosan állunk egy rideg, kegyetlen, visszataszító világ közepén. Majd rájövünk, hogy ez a visszataszító világ a mi világunk, csak eddig nem volt szemünk rá, hogy észrevegyük. A hatalmi politika útjai Amerikától Oroszországig, Irántól Kínáig ugyanúgy kanyarognak, és a mi Kárpátoktól övezett, Duna-parti, kék balatoni, napsütötte világunk mögött is veszélyes ellentétek és akaratok feszülnek, sötét árnyak várakoznak.

Rémisztő ez a felismerés. Hogy ez a könyv feltehetően nem összeesküvéselméletek gyűjteménye, nem konteók-ból szőtt illuzórikus gobelin, ami felfeslik, amint egy szálát megbolygatják. A nevek, események túl pontosak, ellenőrizhetők az interneten. Lehet, hogy nem a magyar nyelvű oldalakon, de megtalálja őket a szorgos kereső.

A fegyverleírások részletesek, a kínzási technikák bemutatása ugyancsak borzongatóan aprólékos, a katonai szleng pedig közel hozza a háborúban szolgálatot teljesítők mindennapjait. Ráismerünk a mainstream média manipulatív szándékaira, és persze nem maradhat ki a kitekintés a kiberbűnözés világára sem. Ma már ez is a mindennapjaink része, legfeljebb láthatatlan marad a netet használók kilencvenkilenc százaléka számára. Minden, ami nem az elképzelt közeljövőben játszódó történésekhez kapcsolódik, döbbenetesen hitelesnek hat: az információ kitölti a teret, és megszünteti a láthatatlanságot – nemcsak a kiberbűnözés okai, háttere, jellege ölt formát, hanem titkok és elhallgatott események is napvilágra kerülnek.

Vállaltan ez a szerző legfontosabb célja: láthatóvá tenni a jelenünk mögött rejtőző geopolitikai törekvéseket és következményeiket, s tenni ezt minél nagyobb időtávon, minél közelebbről. Versailles, Trianon, Reichstag, Kreml… az iskolákban a történelem erődöket, palotákat, parlamenteket jelent. De vajon ki tudja, mi lett a svábok sorsa Erdélyben?

A történelem „legalsó lépcsőfokán álló” névtelen tömegek nem szerepelnek, legfeljebb a statisztikákban.

Negyedmillió sváb és szász férfi és nő lett lényegében kiárusítva a II. világháború után Romániából, kétmilliárd német márkát kaptak értük Bukarest kommunista urai. Papíron csak egy szám, ugyanakkor megannyi sors, megannyi frusztráció, amelyet a résztvevők és leszármazottaik a lelkükben, szívükben továbbörökítenek, és olyan tettekre sarkallhatják őket, amelyek megint csak a történelemkönyvek oldalaira kerülhetnek. De mennyire nyilvánosak egy történelmi esemény mögött a személyes okok? Hol az első dominó, ami eldőlt? És hová vezet a dominók sora? Nem vagyunk tisztában sokszor még azzal sem, hogy egy folyamat elindult, akkor honnan tudhatnánk azt, mi fog történni a közeljövőben? Nem kell messzire mennünk, elég ötszáz kilométerre: hány magyar olvasó hallott az albán Jashari-klánról? Vagy még közelebb: a szlovák titkosszolgálat Omega-akciójáról? Ez utóbbi alig húszéves, és Magyarországot érintette… Egyáltalán: ismerjük a saját jelenünket? Folyamatosan ez dübörög az olvasó agyában a Máglyatűz olvasása közben.


David Autere: Máglyatűz. A háború peremén
Reakció Kiadó, Budapest 2019.

Demkó Attila regénye ezen a ponton lép túl a legjobban megírt politikai thrillereken: látleletté lesz a XXI. század második évtizedéről. Döbbenetes feltárás kitelepítésekről, etnikai tisztogatásokról, egész népek kiirtásáról. Azokról a kulcsfontosságú geopolitikai áramlatokról, amelyek meghatározzák világunk arculatát, amelyek letagadhatatlanul hatással vannak Kelet-Európára is, benne Magyarországgal, valamint a környező államokkal, központi helyre emelve a csalódott, hatalmát és befolyását elvesztő, frusztrált orosz népet, amely a Szovjetunió széthullását ugyanolyan tragédiának élte meg, mint a magyarok Trianont.

Emellett a könyv látlelet az emberi nyomorúságról, arról a lelki szűkölködésről, amelyben a nemzetek legelveszettebb, legelhagyatottabb rétegei egymás ellen fordultak  és fordulnak ma is identitásbeli vagy vallási kérdések miatt. Ahogyan játékszerévé válnak politikai manipulátoroknak, akik kihasználják az évszázados ellentéteket, miközben minden a vagyonszerzésről szól. Mert minél magasabb politikai szintre lépünk, annál inkább lecsupaszodnak a szereplők motivációi. Fegyverkereskedelem, háború, migráció, mind az egyéni hatalomvágy és meggazdagodás céljait szolgálja. Orosz, szerb vagy ukrán oligarcha, venezuelai vagy moldáviai elnök, egyre megy.

 A szerző külpolitikai jártassága, gyakorlati ismeretei, terepen szerzett tapasztalata vitathatatlan. Demkó Attila hiteles igazodási pontnak tűnik, és ez a Máglyatűz legnagyobb erénye, ugyanakkor ez lehet az olvasó legnagyobb félelme is: nem tudhatjuk, hol húzódik a határ valóság és fikció között.

Mert a regény mégiscsak tartalmaz fikciós elemeket, az erős kézzel, aprólékosan felfestett, hiteles háttér előtt a minket érintő események egy elképzelt holnapban játszódnak. A könyv középpontjában az erdélyi magyarság és a székelyek múltja s jövője áll, a szerző pedig – bár a romániai eseményeknél tetten érhető a szimpátiája – igyekszik elfogultság nélkül megjeleníteni a zsigeri gyűlölet nemzetekre rávetülő árnyát. Ami a Trianonban újraszabott Kelet-Európát különösen veszélyes hellyé teszi. Déli szomszédaink, félkaréjban Szlovéniától Ukrajnáig mind vívtak (legalábbis polgár)háborút az elmúlt évtizedekben. Katonai járművek dübörögtek az utakon, házak omlottak le, bombák csapódtak be és emberek haltak meg értelmetlenül. Ugyanakkor a határon túli magyarság jogai még mindig nincsenek megnyugtatóan rendezve. Az alaptézis: bármikor előállhat olyan háborús helyzet, amibe a geopolitikai játszmák miatt Magyarország is belesodródik. A Máglyatűzben ez még csak fikció. Ennek a mégnek ad hátborzongató hangsúlyt az összes történelmi, külpolitikai szakértőtől érkező részlet.

Éppen a kidolgozottság miatt tűnhet fel a hiány: a regényben csupán pár utalás van a magyarországi politikai viszonyokra. A szerző nem megy bele hazai politikai csatározásokba, mindösszesen egy-egy érintőleges bekezdés erejéig idézi föl a hadsereg állapotát vagy a magyar titkosszolgálati munka jellegét és kvalitásait. A hazai szálak megállnak egy bizonyos politikai magasságban, és ott is a szereplők inkább „ihletettek”, mintsem valósak. Ennek két következménye van: egyrészt a regény némileg időtlenné válik, tehát a cselekmény nincs szigorúan a megjelenés évéhez kötve, másrészt nem viszi el a figyelmünket a regény szereplőinek hozzáigazítása személyes véleménybuborékunkhoz. Bár feltűnő tehát, mégsem hiányzik.

Szólni kell a könyv egy másik dimenziójáról is: amennyivel több a Máglyatűz a zsáner hasonló jellegű műveinél, annál nehézkesebb, ha thrillerként tekintünk rá. A hihetetlen sok szálon zajló történések miatt a regénynek nincs főszereplője. A fejezetek nevek alapján rendeződnek, és már a tartalomjegyzék is mutatja, hány karaktert mozgat az író, anélkül, hogy valamelyiket a középpontba állítaná. A terepen lévő ügynököket végignézve esetleg Patrick Tanner lehetne főszereplő, neki két kapcsolatába is bepillanthatunk, és a végén magyarázatot kapunk, miféle morális válság késztette őt új utakra. Ám Tannernek semmi köze nincs a romániai magyarsághoz, csak belesodródik az eseményekbe, amelyekből nem tud kimászni. Mellette a nagypolitika meghatározó személyiségei között a vezető figura talán a címlapról ránk pillantó orosz elnök – a Cár, ahogy a szerző nevezi –, de ő sem irányítja, mint inkább figyelemmel kíséri és kihasználja a mozgásba lendülő eseményeket. Nem is őt követjük, csupán megjelenik bizonyos pontokon. A két főszereplő tehát nem irányít, a többiek pedig, ha cselekszenek is, a jelenlétük nem folyamatos, két felbukkanásuk között nemegyszer megfeledkezünk a személyükről.

A karakterek a jól felépített háttértörténetükkel együtt is sterilek, mintha csak egy dossziéban olvasnánk róluk. Van persze múltjuk, vannak vágyaik, motivációik, ám Tanner kivételével nem jutnak el odáig, hogy ezekből feszültségforrás is váljon. Érzelmileg nem hat ránk az eseményeket elindító szereplő öngyilkos küldetése sem, és általában nem ejtünk könnyeket a szereplők halálakor. Az a szakértői információ, amely megadja a könyv maximális hitelességét, a történet élvezhetőségének rovására megy. Nem alakul ki az a kötődés, amely érzelmeket váltana ki az olvasóból. Jegyzetelni kell olvasás közben, különben elveszünk a figurák között. Nem segít az sem, hogy a szerző túl sokszor rejti ködbe az adott fejezet egy vagy több szereplőjének kilétét, esetleg a megszerzett információt. Ez egy kémtörténetnél megszokott írói fogás, ám ha az információról az olvasó már értesült egy előző fejezetben, teljesen felesleges előtte titkolózni.

A személyes visszaemlékezések vagy a múlt megidézése is rájátszik a töredezettségre. A technika alátámasztja a szerző törekvését: minél teljesebb tablóképet rajzolni a geopolitikai viszonyokról és a mögöttes szervezetekről, azok szándékairól, de közben a történetmesélés sérül. A töredezettség mellett a cselekvések hiánya kirívó: a szereplőket sokszor nem akció közben látjuk, csak ahogy tervezik vagy beszélnek róla. Ennél a zsánernél ez az írói technika különösen szembeötlő, a narráció ránő az akcióra, és nemegyszer elnyomja azt. Első-kötetes szerzők gyakran esnek abba a hibába, hogy mindent, amit tudnak, ismernek, ami foglalkoztatja vagy éppen megdöbbenti őket, megpróbálnak belegyömöszölni a szövegbe.

A töredezettség és az elhallgatás okozza azt is, hogy némely történetszál logikai csatlakozása inkább csak sejthető. El kell fogadnunk, hogy a rengeteg szereplő, a számtalan motiváció és a bonyolult kapcsolatrendszer mélyén megbújik az is, ami összeköti őket.

A lassú építkezés ellenére (vagy tán éppen azért) nehezen követhető a Máglyatűz: a történelem jelenkori  eseményeinek (mert a jelen is történelem, és éppen úgy működnek benne történelemformáló erők) ilyen bonyolultságú összedolgozása nem egyszerű recepciót követel, erre fel kell készülnie az olvasónak. Aki kézbe veszi, komoly és félelmetes könyvet fog olvasni, ám a borzongást nem a thrillernél megszokott zsánerjegyek váltják ki, hanem az információ és világunk eddig homályban maradó, végig nem gondolt összefüggései – amelyek közvetve a mi életünket is meghatározzák. Mert mi jusson eszünkbe, ha egy biztonságpolitikai szakértő arról ír regényt, hogy a nemzetiségi kérdés miatt Magyarország, Románia és Szlovákia csak szikrányira van a robbanástól?

/Indulókép: Grafika: Zsemberi-Szígyártó Miklós/