DÉR AN.jpg

2020 augusztusában az SZFE kuratóriumának létrehozása, valamint annak első lépései nem várt feszültséget hoztak felszínre a felsőoktatási reformok, a színházügy, valamint a politika és a művészetirányítás terén. A POSZT-válogató rendező több oldalról közelítette meg a kérdést, így beszélt a nemzeti liberalizmus elszalasztott lehetőségéről, a szakmai belterjesség vádjáról és a kialakult helyzet áldozatairól.

Több egyetem túl van az alapítványi átalakításon. Az SZFE esetében miért probléma, ami máshol már működik?

Nagyon messziről is el lehetne indítani ezt a beszélgetést, mert itt párhuzamos narratívák futnak. A párhuzamos vonalak a matematika szerint csak a végtelenben találkoznak, és tartok tőle, hogy a Rektori Konferencia asztalán sem fognak összeérni. Hogyan alakultak ki ezek a narratívák? Érdemes visszatekinteni a reformkor idejére, az eötvösi nemzeti liberális eszmék kialakulásához. Innen indul a problematika: az eszmetörténetben a konzervatív és a liberális eszmék kettéválnak, és a nemzeti liberalizmus elvész. 

Az Eötvös-féle nemzeti liberalizmusra gondolok. Ezt Antall József próbálta meg újraéleszteni több-kevesebb, de inkább kevesebb sikerrel.

Gyakorlatilag a mai diskurzusból ez a fajta nemzeti liberális gondolkodásmód kikopott. Olyan liberális gondolkodásmód maradt, amelyet nem feltétlenül jó megfogalmazással, de a baloldalhoz kötnek. Mindezt azért említem, hogy más dimenziót adjak ennek a problémakörnek. Ez nem helyi pártpolitikai csetepaté, hanem különféle világnézetek és eszmerendszerek birkózása. S nagyon földhözragadt, ahogy ez a hétköznapokban lecsapódik. A média hatására, másrészt a pártok aktuálpolitikai érdekérvényesítése miatt rendkívül szűk materializálódássá, térfoglalássá válik. 

Miért pont az SZFE-n robbant az ügy? Láttunk térfoglalási akciókat másutt is.

Azt hiszem, a szabad művészet legitimációjáról lehet szó. Az értékrendszerek kialakulásában az oktatásnak döntő szerepe van. Az SZFE kiemelkedik, mivel a mozgókép és a színház leendő alkotóit képzi. A fenntartó radikálisan járt el. A MOME-val vonnék párhuzamot. Részben azért, mert művészeti egyetem, és itt található meg az a közös gondolkodásmód, ami miatt érdemes összehasonlítani. Nem feltétlenül abban a narratívában, amellyel a kormányhoz köthető média példálózik, hogy lám-lám, ott zokszó nélkül végbement a modellváltás, itt pedig ezek a „semmirekellő, felhergelt fiatalok” nem képesek váltani. Az alapvető különbség az, hogy a MOME-val való egyeztetés évekkel korábban kezdődött el, konszenzusos alapon, ami az SZFE-vel nem történt meg. Nem annyira a modellváltással van baj, hanem a módjával.

Gyakran hallani a vádat, hogy az SZFE-n ideológiai képzés folyik.

Ezen az egyetemen – akkor még főiskola volt – végeztem. Az én időmben, a 80-as években volt ideológiai képzés, tehát volt tudományos szocializmus és marxista filozófia. A szakmai tanáraink részéről viszont semmiféle ideológiai képzést nem kaptunk. Tanárunk volt Fábri Zoltán, Illés György, Ragályi Elemér. Nem éreztem, hogy a világnézetemet befolyásolták volna, pedig a piarista gimnáziumból érkeztem. Nyilván az esztétika, a filozófia nem mentes a világnézettől. Eljutunk ahhoz a kérdéshez, hogy a művészet alapvetően milyen. A művészet szabad. Szabad – liber. Ám ez nem jelenti azt, hogy ettől nem nemzeti. Magyar színház-, film-, irodalom- és drámatörténetet tanítanak. Magyarul gondolkodom, a magyar társadalmi problémák érdekelnek. Egyébként minden évben vesznek fel pázmányos hallgatót a Színház- és Filmművészeti Egyetemre.

Az SZFE-n sok kritikus és az aktualitásokra reflektáló előadás készül. Emiatt vádolják azzal, hogy a hazaszeretetről nincs szó az egyetemen?

Nem értem, arra gondolnak, hogy kellene egy ilyen tantárgy? A művészetnek alapvető feladata, hogy reflektáljon a valóságra! Ha a kertész gyomlálja a kertjét, akkor nem szereti? Nagyon sokféle előadás készül az egyetemen. Antik, klasszikus és kortárs bemutatók váltakoznak. Meg lehet nézni az Ódry Színpad repertoárját visszamenőleg is.

Igaz, hogy csak Budapestre koncentrál a képzés?

Meg kell nézni a tanári kar összetételét és a képzés sokszínűségét. Fizikai színház, prózai és zenés mesterség. Gyakorlatilag lefedi, amit egy mai népszínház vagy művészszínház igényel. Tehát nem értem a vádaskodást. Olyan emberek mondják ezt, akik nem is jártak vizsgaelőadásokat nézni. Az elmúlt évben szinte az összes színházban néztem előadásokat, mint POSZT-válogató. Láttam, hogy számos SZFE-n és Kaposváron végzett fiatal helyezkedik el a kőszínházi struktúrában. Különböző minőségben „üzemelő” színházaink vannak, a végzett fiatal színészek válogatnak. Ha színházesztétikai felfogásuk úgy kívánja, a független szférában keresnek lehetőséget. Egyébként a kőszínházi struktúra nem is tud alkalmazni minden végzős színészt, ezért is keresik az alternatív társulatokat.

Ön szerint változnia kell az SZFE-nek? Van olyan probléma, amin segítene az alapítványi átalakítás?

Bizonyára sok mindent át lehetne és kellene gondolni. Az alapítványi átalakítás önmagában nem oldja meg az oktatáspolitikai kérdéseket, hanem gazdasági stabilitást ad. Rugalmasabb lehet, mint az állami fenntartású. Fölmerült indokként, hogy az egyetem infrastruktúrája milyen rossz, elavult, mintha ez az egyetem felelőssége lenne. Az egyetem harminc éve szenved. 

A kormányok nem voltak hajlandók az egyetem infrastruktúrájába invesztálni.

Mert ez kicsi egyetem és jelentéktelennek tartják?

Ez a legkisebb hallgatói létszámú egyetem, tehát elenyésző a produktivitása, nem egy termelő szakág. De ez így nem igaz, mert ha nem csak a materiális szempontokat vesszük figyelembe, akkor az emberek mentálhigiénés állapota is fontos, tehát sok szempontból nagyon számít az egyetem. Kicsit elmérték. Azt hitték, az egyetem kihagyásával is meg lehet oldani a reformálását, és nem lesz visszhangja. De pontosan azért, mert színházi és filmes képzés folyik itt, nagy az érdekérvényesítő szerepe és kapcsolatrendszere.

Rengetegen kiálltak, szolidaritást vállaltak. Közügy lett. A magyar embereknek ilyen fontos a színház és a film?

Valamilyen módon közügy. Bár egy erősen értelmiségi körnek a problematikája ez, ami azért nem számottevő. Ettől nem lesz kisebb a szavazóbázisa egyik pártnak sem. Ugyanakkor fölhívja a figyelmet arra, hogy Magyarországon egyfajta feudális demokráciát körvonalaz a gondolkodásmód. Léteznek a demokratikus intézményrendszerek, de azok működtetése feudális módszerekkel zajlik. Az oktatásban – Herderre vagy Foucault-ra lehetne hivatkozni – rendkívül fontos az autonómia kérdése. Nem lehet úgy elkezdeni a struktúraváltást, hogy végképp nincs párbeszéd. 

A kuratóriumnak és az egyetemnek is hátra kellene lépnie ahhoz, hogy tárgyalások útján lehessen kialakítani az új struktúrát.

Az alapítványi rendszernek van létjogosultsága, és valóban sokkal több pénzt lehet behívni. Nagyon rossz az a narratíva, amikor a MOL és a Slovnaft képviselőin poénkodnak. A szponzorációk működtetik az egyetemet. Jelen esetben ebből kell összeállnia a kuratóriumnak: az állam, a szponzorok, az egyetem és a szakma képviselete. Máris fölmerül a jogos kérdés, hogy a szakmai kuratóriumban miért nincs jelen az egyetem képviselete. A kultúrharc része az SZFE, hogy az úgynevezett balliberális képződmények mellett legyenek nemzeti konzervatív intézmények is?

Csernai Mihály, az SZFE HÖK elnöke meghívást kapott a Magyar Rektori Konferencia által közvetített tárgyalásra, de a hallgatókkal egyetértésben ezt elutasította.

Ez már egy sarokba szorított helyzet. Minden korábbi kérésüket, javaslatukat elutasították, figyelmen kívül hagyták. Fokozatosan radikalizálódtak a párbeszéd hiánya miatt. Ennek ellenére nem egészen értek egyet azzal, hogy a hallgatók mindenfajta tárgyalást megtagadnak. Értem őket, bennük van a forradalmi hevület, ők most a Pilvax ifjúsága. Színészek és alkotók, szenvedélyesek, de közben józanul lehetne gondolkodni. De az is igaz, hogy miután mindent kőbe véstek, bebetonoztak, és alapvető önrendelkezési jogköröktől fosztották meg a szenátust, Vidnyánszky Attila azt mondja, üljünk le, és beszélgessünk az ornamentikáról. 

A kuratóriumnak vissza kellene lépni. Látniuk kell, ha ennyire elutasítóak velük szemben, akkor lehet ebben némi igazság.

Vidnyánszky rendező, művészember, érzékenyen kellene látnia a világot.

Ez egy olyan tragikus problematika, amiről lehet regényt, drámát írni. Nem gondolom, hogy elveszítette volna az érzékenységét. Őt hajtja a meggyőződése, művészi ambíciói. Összefügg a szocializációval, a kulturális közegekkel, azzal is, hogy ha valaki hatalomra kerül, könnyen elveszti a valóságérzetét. A művészek nagy többsége semmiféle hatalmi pozíciót nem vállal. Pontosan azért, hogy meg tudjon maradni a valóság talaján. Napi szinten kell „tömegközlekedni” ahhoz, hogy ne veszítse el a kapcsolatot a valósággal.

Közben Vidnyánszkyt, mint egy másik típusú művészeti felfogás képviselőjét, tárt karokkal fogadhatnák.

Szükség lenne az általa képviselt művészetesztétikára, de nem ezen a módon kellene érvényesíteni. Nem ismerem jól Vidnyánszky Attila életrajzát, de azt tudom, hogy érték kemény, személyes sérelmek. Pályatársai politikai alapon utasították vissza az együttműködést vele. Sok sérelem és sértettség terheli mindkét részről a kommunikációt, ezért sem vagyok optimista a végkifejletet illetően. Egyébként ez a történet nem Vidnyánszkyról szól. Ez rendszerszintű probléma, ahogy ezt az átalakítást eltervezték és lebonyolították. Ebben Vidnyánszky Attila is áldozat, mert felőrlődik emberként és művészként.

A hallgatók védik a százötvenöt éves hagyományt, a magukat konzervatívnak nevezők pedig újítanának. Nehéz kiigazodni.

Ez megint a párhuzamos narratíva esete. Mindenki a saját koordináta-rendszerében gondolkodik, és nem sikerül egy közöset megalkotni, pedig ez volna az egészséges. Biztos, hogy nem két hónap, hanem másfél vagy két év. Lesznek áldozatok, már most vannak. Nehezen tudom elképzelni, hogy valaha még ott tanítson Székely vagy Zsámbéki, vagy Vidnyánszky.

Bármennyire is úgy tűnik, hogy Vidnyánszky nyertes, szerintem ő is áldozata ennek a történetnek. És sajnálom.

Mert igen, Vidnyánszky Attila nagyon tehetséges ember, más szemléletmódot hozott esztétikailag, aminek helye van a magyar kultúrában. Az lenne a jó, ha ezek a különböző nézetek együtt tudnának működni. Nyilván az a sértettség is ott van a Nemzeti igazgatójában, hogy valamiért nem kapott osztályt az egyetemen. Kissé belterjesen alakult ez. Nem nagyon jelennek meg a vidéki színházak rendezői, igazgatói és színészei. Ezek szakmai kérdések, melyekről érdemes volna beszélni. Nem elégségesek a nemzetközi kapcsolatok. Nincs kapcsolódás a színházi és filmes képzés között. Az én időmben még volt. Egyetemi vagy akadémiai képzés legyen? Nem kellene-e a művészképzést kivenni a tudományos egyetemi képzési diskurzusból? Ezekről a kérdésekről lehetne vitázni.

Ezekről terelődik át a hangsúly másra?

Igen, átpolitizált az egész kérdéskör, és a jobb- és a baloldal is gerjeszti. Nem gondolom, hogy ha a hatalom visszalép, és azt mondja, rendben, tervezzük újra a történetet, az gyengítené a pozícióját. Részemről kifejezetten erősítené a fenntartóba vetett bizalmamat, ha beismerné, hogy hibázott. Éppen az erejét mutatja egy embernek, aki képes újratervezni. Le a kalappal előtte!