szutyok.jpg

Dér András és Uray Péter, a POSZT két válogatója ezúttal a válogatásról, a vidéki színházak állapotáról, illetve a versenyprogramba bekerült fővárosi színházakról beszélt. 

Olvassa el a  páros interjú elsőmásodik, harmadiknegyedik, ötödik, hatodik és hetedik részét is!

Legutóbb a színészekről beszélgettünk, most összpontosítsunk a rendezőkre! A válogatás egyik meglepetése, hogy több fiatal rendező szerepel a programban, viszont hiányoznak olyan nagy nevek, akik meghatározói a színházi életnek.

Uray Péter: Más is kérdezte már, miért hiányoznak a „nagy öregek”. Ez a megnevezés nem az életkorra, inkább a színházi tapasztalatokra utal, azokra rendezőkre, akiknek pályája több színházi korszakon ívelt át, és már több szakmai paradigmaváltáson vannak túl. Ilyen például Zsámbéki Gábor és Ascher Tamás. Egyikükről sem gondolom, hogy elfáradtak volna.

Dér András: Sőt, Zsámbéki az egyik legnagyobb meglepetést okozta nekem a Ha elmúlik öt év című Lorca-rendezésével.

U.P.: Az idősebb generáció tagjai által rendezett előadások között több olyan is volt, ahol nem mindig találkozhattunk valódi, érvényes koncepcióval, illetve a sokadszorra újrarendezett munkák már csak halvány lenyomatai az eredeti bemutatónak.

A válogatásban legmarkánsabban a rendezői középnemzedék van jelen.

U.P.: Ez így igaz, ha a negyvenes Szőcs Artúrt, Bodó Viktort és Keresztes Attilát, az ötvenes Horváth Csabát és Bagó Bertalant, illetve a hatvan körüli Rudolf Pétert és Szász Jánost egy nemzedék tagjának tekintjük. Ők valóban olyan ismert alkotók, akiknek nevéhez jelentős előadások kapcsolódnak.

Ugyanakkor hiányoznak a középnemzedék olyan meghatározó alakjai, mint Zsótér Sándor és Mohácsi János, akik nemcsak erőteljesen jelen vannak a színházi életben, hanem eddig talán ők nyerték a legtöbb díjat a POSZT-on.

U.P.: Mi nem rendezőket, hanem előadásokat válogattunk. A Zsótér rendezte szombathelyi Equus-t, illetve Mohácsi miskolci rendezését, A velencei kalmárt mindketten fontos előadásnak tartottuk. Csak kevésen múlt, hogy nem kerültek be a válogatásba.

Zsótér másik rendezése, a marosvásárhelyi Patkányok viszont Péternek tetszett nagyon.

D.A.: Mindig nagy kérdés, hogy mennyire jó, hogy két ember válogat. Mi Péterrel hihetetlenül jól siklottunk egymás mellett, nem voltak jelentős konfliktusaink. Egy-két darab volt, amiről nagyon mást gondoltunk. De az esetek kilencven százalékában hasonlóan vélekedtünk az előadásokról.

U.P.: Szükségünk volt egymásra. Ha más páros válogat, nekik is szükségük lett volna egymásra. Mint ahogy a magyar színházban, társadalomban is szüksége lenne egyik embernek a másik véleményére, hogy valahogy szót érthessenek egymással.

Miért ennyire hangsúlyos a válogatásotokban a fiatalok jelenléte?

U.P.: Az igazi meglepetést ők jelentették számunkra. Botos Bálint, Tarnóczi Jakab és Hegymegi Máté rendezései pontosan fogalmaztak meg kortárs érzeteket, rendkívül szabadon használták a szöveget, a teret, és eközben olyan koherenciát lehetett munkáikban tapasztalni, amelyek más rendezésekből sokszor hiányoztak.

D.A.: Hegymegit nem mi „fedeztük fel”, már az előző POSZT-on is szerepelt. Ha tágabbak a lehetőségeink, további fiatal rendezők is bekerülhettek volna a programba. Például Nagy Botond, akinek Kolozsvárott láttuk a vizuálisan rendkívül izgalmas Nóráját. Vagy Szenteczki Zita, aki több figyelemre méltó előadást készített. Ugyanakkor fel kell tenni a kérdést, hogy vajon nincsenek-e túlterhelve a fiatal rendezők. Azt tapasztaltuk ebben a Kárpát-medencei nagy színházi körforgásban, hogy akik feladathoz jutnak, azok túl sokat dolgoznak.

A rendezők általában három-négy előadást készítenek egy évadban, többnyire különböző színházakban. A középgenerációhoz tartozó vagy idősebb rendezők ezt néha nem bírják szuflával. Emiatt születik nagyon sok rutin- előadás. A fiataloknál is láthatók néha a kimerülés jelei. Hosszú távon képtelenség bírni ezt a tempót.

Ez a jelenlegi magyarországi színházi rendszer legalapvetőbb problémája. Az állandó társulatok megmaradtak, de egy-két kivételtől eltekintve eltűntek belőlük az állandó rendezők. A többségük társulatról társulatra vándorol, és az egészségesen teljesíthető évi egy-két előadás helyett négy-öt munkát is elvállal a megélhetésért.

U.P.: A rendezői státusok megszűnésével felborult a rendszer. Akár izgalmas is lehetne, hogy sokfelé dolgoznak a rendezők, hiszen új kihívást jelenthet, de a hangsúlyok óhatatlanul áttevődnek a megélhetés biztosítására. Korábban is volt rá példa, hogy színházi státuszban levő rendező vendégrendezést vállalt, de a jelenlegi vállalkozói helyzetben az évi két rendezés már kevés a fennmaradáshoz. Ezért kezdték sokan újrarendezni saját, korábbi előadásaikat, amelyekkel egyszer már sikert arattak.

D.A.: A mennyiség a minőség rovására megy. Könnyen elvész a gondolati perspektivikusság és formai csillogás, ami egyébként a rendező tehetségét jellemzi. Emiatt születik annyi közepes előadás. Még jó, ha a tehetséges rendező évadonként egy olyan munkát tud készíteni, amely kiemelkedik az átlagból. Sajnos a fiatalok is kénytelenek ehhez a rendszerhez alkalmazkodni. Például Hegymegi Máté rendezései jó színvonalúak, mégis mindegyikben érzékelhető valami megoldatlanság, még abban is, ami végül bekerült a válogatásba.

U.P.: A fiatalok szerencsére még nem ismétlik önmagukat. Például a Hegymegi rendezte Molière: The Passion, A legyek vagy a Barbárok formai és gondolati szempontból erősen különbözik egymástól. Ugyanaz elmondható Tarnóczi Jakab munkáiról is. Tehát nincs arról szó, hogy a fiatalok olyan utat keresnének, amely már most maximális biztonságot adna nekik. Ennél gazdagabban és bátrabban gondolkodnak, széles látókörrel, érzékenyen nyúlnak a jelenkor problémáihoz. Ez nagy távlatokat ígér. Például Tarnóczi Jakabtól a határozott karakterű, intenzív és eszközgazdag Bánk bánt válogattuk be, ami erősen épít a színészi teljesítőképességre, de számomra nagy élményt jelentett a k2 színházzal készített Búcsúkoncert előadása is. A játék időkezelése, a pillanat térbeli kivetítése és a végkifejlet rendkívül érzékeny megfogalmazása nagy hatással volt rám.

András kedvence egy harmadik Tarnóczi-rendezés, a Tháliában játszott Bernd Róza. Miért tartod fontos előadásnak?

D.A.: Mert olyan személyes, egzisztenciális problémák jelennek meg benne – a létezés általánosabb kérdései –, amelyek egyébként is hangsúlyosak a fiatal rendezők munkáiban. Sok előadásban jelenik meg a társkeresés, a szerelem, a szex és a felelősségvállalás problematikája, és ezen a területen a fiatal generációban nagy bizonytalanságot érzek. Nem a szakmai kifejezés bizonytalanságát, hanem morális bizonytalanságot. 

Nincsenek kézzelfogható értékek, amikbe kapaszkodhatnak. Ez valójában nem az ő problémájuk, hanem az előző generációké, ez tükröződik bennük. Olyan ez, mint amikor az addiktológus azt mondja egy drogosról, hogy nem benne kell a baj okát keresni, hanem a környezetében, ő csak elviszi a balhét. Most ez az új generáció viszi el a balhét. De maguk is látják ezt, és az előadásaikban nagyon izgalmasan beszélnek róla. Többek között erről szól a Bernd Róza. Más formában ez a problematika jelenik meg Szenteczki Zita Édes Anna rendezésében és a Hegymegi rendezte Moliére: The Passionben.

U.P.: Nehéz kérdés, hogy mi által születik meg egy jó előadás. Elég-e hozzá egy jó darab, jó rendező, jó színészek és jó társulat? Ha mindez adott, akkor bizonyosan jó előadás születik? Nem feltétlenül. Valószínűleg azok az előadások sikerülnek, amelyekben egyszer csak beérnek a korábbi folyamatok, és ehhez különleges együttállás, szikra szükséges. Egy jó társulat esetében ugyanis a különböző előadások tapasztalatai is segítik, építik egymást. Ez a műhelymunka lényege. A társadalom támaszai például azért ugrott ki a többi (sepsiszentgyörgyi) előadás közül, mert itt valami egészen elképesztő módon értek össze és teljesedtek ki a korábbi tapasztalatok és az új inspirációk. Bár nem láttunk bele a próbafolyamatba, de azt éreztük, hogy olyan kohézió jöhetett létre Botos Bálint rendező és a színészek között, olyan magas szinten kommunikáltak egymással, hogy a rendező bátor egyéni teljesítményekre inspirálta a színészeket, amellyel túl is léptek önmagukon. Így tényleg ritkán tapasztalható minőség született.

D.A.: Ugyanakkor a fiatalok munkáin azt látom, hogy alapvetően magányos harcosok, nem tartoznak műhelyekhez. Tarnóczi Jakab különböző dramaturgokkal, tervezőkkel dolgozik, nincs kiforrott, állandó csapata. Hegymegi Máténál is inkább az individualista megnyilvánulásokat érzékelem, bár neki vannak állandó munkatársai, de nincsenek színészei.

A mostani kőszínházi rendszer lehetetlenné teszi a színházteremtő alkotók megjelenését. Rendre elhalnak a műhelyteremtő kísérletek, vagy visszaszorultak az alternatív szférába, ahol szintén pusztulásra vannak ítélve. Például Bodó Viktor színházteremtő alkotó volt, de kénytelen volt felszámolni a saját műhelyét, a Szputnyikot, és azóta lényegében csak külföldön dolgozik.

D.A.: A Szputnyik és más alternatív műhelyek megszűnésének alapvetően anyagi okai voltak. Nem a közös munka fulladt ki, hanem a lassú anyagi kivéreztetés okozta a halálukat. Pintér Béla még próbálja fenntartani a műhelyét, hihetetlen erőfeszítések árán. Vagy említhetjük Horváth Csabát, aki igazi műhelymunkát végez a Forte Társulattal, és erőteljesen jelen van a színházi életben. Hajdú Szabolcs munkáiban van kohézió, erős narratíva. Az alternatív léttérben bizonytalanságot érzek, óvatos kísérletezgetést.

U.P.: Műhelyként működik Frenák Pál társulata. Frenák alkotói elkötelezettségének fontos része a közös munkában való részvétel szabadságának megteremtése a táncosai számára.

D.A.: Bodó Viktor rendezése esemény volt az Örkény Színházban. Egyébként is érdekes a külföldön szocializálódó rendezők visszatérése. Ez mindig felkavarja a hazai álló vizet. Bodó a Kertész utcai Shaxpeare-mosóban hozta a szokott formáját, azt a polgárpukkasztó, anarchizmusba torkolló gondolkodásmódot, amely nemcsak a színészeket rázza fel, hanem a nézőket is. Úgy tűnik, hogy nemcsak a társulatnak tesz jót, ha beküldenek az álmos méhkasba egy agresszív darazsat.

/W. Shakespeare-Závada Péter-A Társulat: Kertész utcai Shaxpeare-mosó. Örkény Színház, Rendező: Bodó Viktor Fotó: Horváth Judit/

A rendezők helyzetét alapvetően az is meghatározza, hogy a magyarországi színházak többségét színészek, jobb esetben színészből lett rendezők igazgatják. E szemlélet következménye, hogy a mostani magyar színházat alapvetően a színészi tetszeni vágyás, a közönség vélt ízlésének való megfelelési kényszer irányítja.

U.P.: Abban alapvető különbségek vannak, hogy milyen igényességű és felkészültségű az adott színházat vezető színész. A fő kérdés, hogy a színész-igazgatónak mi a szándéka az intézménnyel, mennyire akarja színházi és színészi karrierjének alárendelni a működést. Ha ez a fő szempont, az igazgató-színész játssza a fontosabb előadások főszerepeit, akkor valószínűleg nem áll majd érdekében, hogy a társulat fejlődésére, a közös munka távlataira figyeljen. Szerencsére ennek jelentős ellenpéldái is akadnak, ahol a vezető a magas minőségű színházi működésben érdekelt, és kövezetesen keresi a továbblépés lehetőségeit.

D.A.: Én nem abban látom színházi életünk rákfenéjét, hogy sok a színész-igazgató. Inkább az a fő probléma, hogy a politika irányít mindent. Jó lenne kettéválasztani a színházak igazgatását és művészeti vezetését. A színházigazgatónak nem feltétlenül kell művészeti szakembernek lennie, lehet jól képzett menedzser. Az igazgatók kiválasztásáról továbbra is a politikusoknak kell dönteniük, de ne szóljanak bele a művészeti kérdésekbe.

A művészeti vezető kiválasztása szigorúan szakmai kérdés. Ha a politika adja a színházak működéséhez szükséges pénzt, érthetően ragaszkodik ahhoz, hogy meghatározza, hogy ki irányítja az intézményt. Ebben nem látok kivetnivalót, ha az általunk megválasztott politikai testület dönti el, hogy ki költse el a színházakban az adóforintjainkat. Ugyanakkor a művészeti kérdésekre csak szakemberek tudnak a különféle érdekeken felülemelkedő válaszokat adni. Ezért lenne szükség olyan művészeti vezetőkre, akik meghatározzák a színház arculatát, alakítják a repertoárját, formálják a társulat összetételét, meghatározzák, kik rendezzenek. Vagyis: milyen legyen a színház filozófiája, esztétikai iránya, és ez hogyan találkozzon a közönség elvárásaival, ízlésével. A művészeti vezető lehet színész, rendező, esetleg dramaturg vagy koreográfus – ez nem foglalkozás, hanem kvalitás kérdése. A múltban sem csak rendezők irányították a színházakat. A jelenben valóban túlsúlyba kerültek a színészek, ami elsősorban annak a következménye, hogy a politikusok legfeljebb csak őket ismerik, és mivel úgy érzik, hogy ismert nevekre van szükségük, ezért rendszerint színészeket választanak. De ettől még jól működhet a színház.

/Indulókép: Pintér Béla: Szutyok Jászai Mari Színház Rendező: Guelmino Sándor Fotó: Prokl Violetta/