FMAFI1946_779017.jpg

Számon lehet-e kérni a „koalíciós időkben” játszódó irodalmi alkotásokon a valóságot, annak konfliktusaival és a holokauszt feldolgozásának elmaradásával együtt?

„De amikor senki nem tanult semmit, miért tanultak volna a zsidók?” – írja Márai Sándor 1968 és 1975 között Kaliforniában vezetett naplójában. Megkésett, de hiteles reakcióját fogalmazta meg: 1945 utáni, hazai élményei alapján jutott arra a következtetésre, hogy a magyar értelmiség (azok, akik 1938 és 1945 között a származásuk miatt nem szenvedtek sérelmet) ugyanúgy képtelen volt feldolgozni a vészkorszak borzalmait, mint azok, akik a túlélői voltak. Ez a helyzet napjainkig sem változott, hiszen a holokauszt megjelenítése, az érte viselt felelősséggel való szembenézés ma is ugyanolyan kihívást jelent a magyar közgondolkodás és irodalom számára. E tekintetben nem hozott áttörést Kertész Imre Nobel-díjas regénye, a Sorstalanság sem, amelynek kiemelkedő értéke egyebek között abban is rejlik, hogy az író megrázó Auschwitz-élményét képes volt tágabb összefüggésben, a világra és a magyar társadalomra gyakorolt hatásával együtt szemlélni, s szinte minden mondatában szembesítette egymással a borzalmas múltat és az abból kicsírázó, rémes jövőt.

Nem kétséges, hogy a holokauszt és a posztholokauszt időszaka, vagyis Magyarországon az 1944-es esztendő, illetve az 1945–1948 közötti időszak szorosan összefügg. A kollektív bűnösség vádja a harmincas évektől állandóan napirenden volt, és alapul szolgált a gátlástalan lopáshoz, a jogfosztáshoz, majd a tömeggyilkosság elkövetéséhez. A német megszállást követő egy év – vagyis a zsidóság deportálásának és legyilkolásának, továbbá a világháború pusztításainak tizenkét hónapja – a társadalmi emlékezetben együtt maradt meg a szovjet hadsereg garázdálkodásával, a civil lakosság tömeges elhurcolásával, illetve a Magyar Kommunista Párt politikai kampányaival és gátlástalan manipulációival. Utóbbiakban a haláltáborokból és a munkaszolgálatból visszatért zsidók egy része részt vett, ahogy Márai Sándor is megjegyezte a naplójában. A címben idézett kérdést két figyelemre méltó mondat előzi meg: „A zsidóság – tragikus tévedéssel – a bolsevizmuson át vesz elégtételt magának az elszenvedett sérelmekért. Ennél esztelenebb kárpótlási módot nem választhattak.” (Napló, 1968–1975, Budapest, Helikon Kiadó, 2001, 125. o.)

A holokauszt és a posztholokauszt két nagy XX. századi témája ma is erősen foglalkoztatja a magyar olvasóközönséget, illetve az irodalmi életet. Kertész Imre mellett Nádas Péter, maga is a vészkorszak túlélője, a kommunizmus örvényébe sodródott családja történetének megörökítése során folyamatosan visszatér a posztholokauszt időszakához. Ennek megjelenítése különlegesen fontos, tekintettel arra, hogy a Magyar Kommunista Párt ekkor döntötte el, milyen ideológiai kontextusba helyezi a történteket, milyen, aktuális politikai céljait szolgáló kifejezésekkel (például szabadság, demokrácia, fasizmus) értelmezi a népirtás okait, illetve az antiszemita politika támogatottságát a magyar társadalomban.

Számon lehet-e kérni a „koalíciós időkben” játszódó irodalmi alkotásokon a valóságot, annak konfliktusaival és a holokauszt feldolgozásának elmaradásával együtt? A válasz általában nem, hiszen a történelem szépirodalmi megjelenítése nem más, mint részletesen kibontott művészi metafora, illetve allegória, amelynek sajátos igazságkritériumai nem tartalmazzák a történeti hűséget.  Hiába volt Macbeth kiváló skót király, eszünk ágába se jut felróni Shakespeare-nek a történelemhamisítást, amelyet nevezetes tragédiájában elkövet.

A vészkorszak és rá következő események szépirodalmi ábrázolásával kapcsolatban mégis másképpen érzünk. Ez a semmihez sem hasonlíthatóan tragikus időszak, különösen Kelet-Európában, tele van feltáratlan, fájdalmas, kibeszéletlen, eltagadott és megválaszolatlan kérdésekkel. Ezért, ha a szerző úgy dönt, hogy szépirodalmi alkotását a történelmi valósággal való szembesítésre szánja, akkor éppen 1944 és az azt követő néhány év ábrázolásában való történeti pontatlanságokkal és torzításokkal furcsálkodást, talán politikai-ideológiai szándékokat illető gyanakvást vált ki az olvasóban, de legalábbis bennem, a korszak kutatójában mindenképpen.

De lássuk a konkrét példákat. Először is Závada Pál Egy piaci nap című, 2016-os regényét, amely az 1946. május 21-én Kunmadarason történt, többféle okra visszavezethető pogromról szól. Mind az esemény, mind pedig a helyszín egyértelműen azonosítható, annak ellenére, hogy a szerző a község nevét átkeresztelte Kunvadasra, és más nevet adott a szereplőknek is. Így a falusi református tanítót, akinek népbírósági meghurcoltatása robbantotta ki az eseményeket, Nagy János helyett Hadnagy Sándornak nevezi. Tudnivaló, hogy a három zsidó halálos áldozattal és több tucat sebesülttel járó pogrom a maga idejében is komoly feltűnést keltett, cikkeztek róla a sajtóban, cionisták is tüntettek miatta Budapesten. De az erőszak kitörését sem a korabeli sajtó, sem pedig a regényíró nem hozta összefüggésbe az 1944-es „lélekmérgezéssel”, illetve az előtte és utána történt zavaros eseményekkel. Arról van szó, hogy az MKP 1945 augusztusában indult intenzív politikai kampánya a „feketézők és a spekulánsok” ellen vezetett a Teleki téri vérvádhisztéria kitöréséhez 1946. május 8-án, majd május 21-én Kunmadarason a „piaci naphoz”. Nem véletlen, hogy amikor az asszonyok ütni kezdték az első áldozatot, Kuti (Klein) Ferenc tojáskereskedőt, egyszerre nevezték őt „gyerekrablónak” és „árdrágítónak”.

Závada figyelmen kívül hagyja a kommunista vezetés alatt álló politikai rendőrség közreműködését, meg sem említi, hogy május 20-tól egy teljes hétig ülésezett a szomszédos Karcagon a szolnoki népbíróság. Nagy Jánoson kívül másokat is elítéltek koholt vádak alapján, volt, akit halálra. E körülmény említése nélkül hogyan bízhatunk a történelemmel való szembesítés igyekezetében? A vonatkozó irodalmat Závada ismeri, még idézi is azt az interjút, amelyet a zsidók tragikus „megleckéztetése” után nyomozó rendőrrel, Gábor Sándorral 1993-ban magam készítettem. „Aztán el ne árulja ezeknek a zsidóknak, hogy ez mind nem igaz!” – mondta a pogromot a „gyerekkolbász” ürügyén kirobbantó primitív nő az őt kihallgató rendőrtisztnek Závadánál, ugyanúgy, mint az én huszonöt évvel azelőtt, 1995-ben megjelent, Az utolsó vérvádak című történelmi szociográfiámban.

1946. március 8-án, majd több mint két év múlva, 1948 pünkösdjén Szegváron, ebben a Szenteshez közel eső Békés megyei nagyközségben megdöbbentő eseményekre került sor. Előbb antiszemita „népítéletet” hajtottak végre a deportálásból visszatért, helybeli zsidók ellen, majd több mint két év múlva rituális gyilkossággal vádolták meg és elűzték az utolsó zsidó családot, Klein Lászlónét és fiát, Viktort. Az idősebb helybeliekben, ahogy ezt az 1994-ben forgatott dokumentumfilm szintén tanúsítja, évtizedekkel később is élt a meggyőződés, hogy a zsidók „vérét vették” Kovalcsik Margitnak, de a rendőrök „kimentették őket”.

Érdemes itt kitérni az 1946-os és 1948-as szegvári események szépirodalmi feldolgozására, pontosabban az egész, nyomasztó história sajátos elfojtására. Az Isten hozott – A Klein-napló című regény felismerhetően Szegváron (a műben Sáraságon) játszódik.



Szerzője Szegvár szülöttje, Grecsó Krisztián. Kétszer (2005, 2018) is megjelent könyve arra a posztmodern elképzelésre épül, hogy a múlt megismerhetetlen, csak ellenőrizhetetlen hitelességű elbeszélések léteznek. Az 1976-ban a községben született szerző úgy idézi fel bizarr fordulatokban bővelkedő serdülőkorát, mintha barátaival együtt a Klein Viktor Egylet tagjai lettek volna. Vagyis a Kovalcsik Margit „lesakterolásával” gyanúsított zsidó fiatalember mint a nem létező napló szerzője van jelen a regényben, ugyanakkor hiányzik is belőle. A szerző a rituális gyilkosság vádjáról, a helyi zsidók elkergetéséről egyetlen szót sem szól, pedig bizonyára tömérdek történetet hallott róla. A gúnyolódó hangvételű mű végén a feloszlott termelőszövetkezet irodájának páncélszekrényéből előkerül Klein Viktor titokzatos naplója, amely azonban teljesen üres, illetve egyetlen mondat áll benne: „Isten hozott”. Engem zavarba ejt, hogy Grecsó legnagyobb sikerű, a magyar kritikusok által magasztalt alkotásában a szomorú szegvári események csak holmi „posztmodern móka” alapanyagául szolgáltak.

Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem című, a Magvető gondozásában megjelent (2018, 2019) könyve az 1956-os forradalom hajdúnánási eseményeivel is foglalkozik. A több síkon játszódó regény, nehogy valaki azonosítsa a helyszínt, a képzeletbeli Hajdúvágáson játszódik, és „zsidó vonala” közvetlenül az 1944-es deportálásokig nyúlik vissza.

Lássuk, hogyan ábrázolja Krusovszky az 1956-os forradalom kitörését szülővárosában: „»Az emberek addigra már mindenfélét kézbe fogtak. Akadt, akinél fejsze volt, akadt, akinél bot, de olyat is láttam, akinél biciklipumpa… Lajos bátyánkat felsegítették a Kossuth-szobor talapzatára. Először nem is hallottam, amit mond, nem volt könnyű előrejutni. Mikor oda tudtunk furakodni Gyulával, már nagyon zúgolódtak az emberek… Lajos bátyánk meg szinte üvöltött. Ezek miatt vitték el a testvéreinket, ezek álltak véres bosszút rajtunk! Ilyeneket mondtak, meg hogy így a kommunisták, meg úgy a zsidók. Aztán még azt, hogy mutassuk meg, nem felejtünk. Végül egy nevet ismételgetett, Strasszer-Strasszer, de alig hallottam, mert már mindenki ordibált«, meséli halálos ágyán egy Aszalós nevű öregember.”

De mit árul el a zsidóellenes pogrommá fajuló nánási forradalmi események hátteréről és összefüggéseiről a rendőrségi kihallgatás szövegét irodalommá nemesítő elbeszélés? Szinte semmit. Nehezen értelmezhető emlékképekben tűnik csak fel a helyi zsidó közösség ellen irányuló, kis híján halálos áldozatokat követelő „forradalmi kilengés”.

Krusovszkynak vagy nem volt tudomása, vagy tudatosan hallgatott arról, hogy a Tiszaeszlárhoz közel eső szülővárosában, Hajdúnánáson a XX. század folyamán sorozatosan törtek ki vérvádhisztériák, 1944 októberében pedig a várost elfoglaló Vörös Hadsereg „hadifogolyként” mintegy négyszáz helybeli fiatal férfit szedett össze malenkij robotra – 182-en nem is tértek vissza soha. Mivel már 1944. november végén feltűnt a városban néhány visszatért zsidó munkaszolgálatos, akik közül többen beléptek a kommunista pártba és a rendőrségbe, a helybeliek őket okolták a férfiak elhurcolásáért. Emiatt törtek ki Nánáson az 1956-os forradalom legsúlyosabb zsidóellenes zavargásai, amelyeket azonban a Debrecenből odaérkező egyetemisták, fegyveres nemzetőrök meggátoltak.

Krusovszky ennek a hajmeresztő történetnek csak egy részletét villantja fel. Amit közöl, az hiteles, de az olvasónak csak annyit árul el: 1956. október 26-án Hajdúnánáson pogrom történt. Arról, hogy a holokauszt miként mérgezte az amúgy sem harmonikus viszonyt a város lakossága és a zsidó közösség között,  hogy az utóbbi egyes tagjai – Márai Sándort idézve – miként vettek elégtételt „a bolsevizmuson át az elszenvedett sérelmekért”, s hogy a debreceni nemzetőrök megakadályozták a vérontást, Krusovszky hallgat. Pedig ott nőtt fel, ahol mindez történt, s nyilván tisztában van a tényleges eseményekkel.

A vészkorszakkal, az érte viselt nemzeti felelősséggel való szembenézés részletesebb és árnyaltabb holokauszt- és posztholokauszt-ábrázolást igényel, különösen azoktól az íróktól, akik az igazság elkötelezettjeiként az elhallgatott múlt feltárására vállalkoznak.

/Indulókép: Szolnok, 1946. június 2. - vádlottak a kunmadarasi zsidópogrom perének tárgyalásán. MAFIRT/Rózsa László/