fortepan4_148453.jpg

„Friss, ropogós a sós perec! Fogadja el az elvtárs, vigyen a családjának is! Perecet tessék!”

Micsoda világ van, mindenki az utcán, mi meg ingyen osztogatjuk. Annak idején éhen haltunk volna, ha a vurstli­ban vagy moziszünetben nem kérünk két fillért egy perecért. Ha jó napunk volt, hármat is fordultam a tálcával. Tudják, a jó perecnek az a titka, hogy előfőzik, de csak mutatóba ám, mert különben nyúlós lesz, mint a kutya­gumi. Aztán kell bele egy kávéskanál szódabikarbóna. Attól lesz… á, ezek csak néznek rám, hogy miket mondok. Szolnoki elvtárs a pékipari szövetkezet elnöke, suszter volt már a nagyapja is. Neki magyarázzam? A sós perecnek ma egy titka van, hogy munkaversenyben készül. Mindegy az íze, bűze, állaga, csak legyen. Ünnepeken osztogatás van. Most is lesben áll a Dózsa György út sarkán a Ságvári brigád. Aki többet osztogat, az nyeri a brigádversenyt. A győztes mehet az Operettbe, a „Jaj cicára”.

„Április négyről szóljon az ének / Felszabadulva zengje a nép! / Érctorkok harsogva zúgják a szélnek / Felszabadítónk hősi nevét!”

Ez megy, meg a trapp, a díszszemle, a vonulás. Én már nagylány voltam negyvenötben, anyám a pincében rejtegetett fiúruhában, nehogy a ruszkik megerőszakoljanak. Romboltak és fosztogattak, ahol érték. Felénk úgy suttogták az emberek: tatárdúlás, törökdúlás, felszabadúlás.

Nézzék a Mari naccságát, ezt a barnát itt, mellettem. Az ondolált hajával, a magassarkújában. Estére majd úgy bedagad a lába, hogy a cipőjét nem tudja levenni. A tálca meg csálén lóg, töri a vállát, de csak vigyorog kínjában, mint a tót rózsa. Azt beszélik a lányok, hogy gyárosok voltak ezek, Mari is úri dáma. Most legalább megkapta a beosztását ő is a Ságvári brigádban.

Vigyen egyet, fiatalember!

Három órája állunk itt, ha kifogyok a perecből, hozzák az újabb adagot. Nem lesz vége ennek soha már. Gúnyolódnak a lányok, hogy Mari, ne ordibálj, mert elnyomod a díszszemle zaját. Mit csináljak, ha arra tanítottak, hogy a figyelem nem a hangerőn múlik. Anyámmal egyszer mi is sütöttünk egy kosár perecet felvonulásra. Vittük az asszonyoknak ötvenhat december negyedikén, a néma tüntetésre. Mindenki egy szál virággal, mécsessel. Hangtalanul vonultunk át a városon. Nem a hangerőn múlik.

„Éljen és virágozzék a megbonthatatlan magyar–szovjet barátság!”

Négy éve sincs annak a vonulásnak. Az elvtársak gyorsan belaktak minket megint. Még az idén is voltak kivégzések. Mi meg ünnepelünk, mintha mi sem történt volna.

Mosolyogni. Csak mosolyogni, mert nincs megállás, itt is figyelik az embert, a Ságvári brigádban. Rózsinak, itt mellettem ez a szőke, persze könnyű. Akkor is perecet árult, meg most is, a proletárdiktatúrában. Viszont őt proletárnak nyilvánították. Mi meg maradtunk osztály­idegenek. Mindegy, kiömlött tejbe ne sírj. Apus szerint az élet kiforogja magát, csak háború ne legyen.

„Vigyen egy perecet fiatalember, ma nem kell fizetni érte.”

/1959. Budapest VII. A felvétel a Dózsa György út 82. előtt készült, az április 4-ei katonai díszszemle alkalmával. Forrás: Fortepan/