Tamási Áron 2. IMG_6905.jpg

Amikortól olvasni kezdtem serdülőkoromban, hallottam: Ábel a rengetegben. Ezt olvassad! De a folytatásai már nem az igaziak. Hittem is, meg nem is.

Amerikától valami mindig visszaborzasztott. Egyszer kezembe került Majakovszkij 1925-ös New-York-i naplója, ábrázolásában igazolva láttam iszonyodásomat a szörnyeteg városától, a maga zűrzavaros, hangos-monstruózus voltában. Amikor aztán eljuthattam oda, összeállt körülöttem ott is a hazai környezetem, megtaláltam egy nagy egészben a kis Magyarországot. Kollégákkal, művészekkel, magyarokkal és nem magyarokkal. Onnan jobban rátekinthettem az itthoni problémákra. Hazatérve pedig mondtam az utazásra biztató Juhász Ferencnek: élhető város. Nem véletlen, hogy az öreg Tamási éppen őt választotta útitársának nyugati utazásakor. Valamit egyformán láttak. Erre lettem kíváncsi, amikor az Ábel-trilógia záró részeiről gondolkozom.

Szauder József, mesterem a szakmában, életre szóló tanácsa: ha egy művet meg akarsz érteni, nézz szét a nagyvilágban, és keressél hozzá hasonló alkotásokat. A kulcs: az összehasonlítás.

Ábel mellé csakhamar odaszületik Uz Bence is, de ott vannak az előző századból elődeik, az utolsó mohikán, valamint Huckleberry Finn, nálunk meg idecsatlakoztatom Kakuk Marcit, sőt, a Liget világának körhintáslegényét, Liliomot. Mind egy kisvilág mélyéből emelkedik környezete jellegzetességévé. Valami csoda sugározhat belőlük, hiszen mára nemcsak a poétikában, de a nemzetközi jogban még inkább általánossá vált megnevezéssel mondjuk őket őshonosnak. Balladás történeteik előadásmódját pedig mágikus realizmusként tartja számon a szakma. Legnagyobb dicséretként hangzik, ha valamely regényt vagy írói stílust ezzel a jelzővé vált – tág befogadású – fogalommal méltatunk. Elég, ha csak a Száz év magányt említem, de Gionót is sorolhatnám, akinek műveit rendre Illyés Gyula fordította magyarra. Meg idézhetem az Egy tiszta nőt, amely könyvet a Rákosi-kor idején a verspublikálástól eltiltott Szabó Lőrinc fordított dideregve a kései őszi hidegben, „balatonozós” útja során, „mágikus módon” bekéredzkedve vendéglátó barátja szomszédságában egy fűtött rendőrségi szobába. És idetartozónak vélem Céline Utazás az éjszaka mélyére című pályakezdő világhírességét, sőt címrokonát, a lengyel-angol író, Joseph Conrad alapművét, A sötétség mélyén címűt, amely százada líráját is meghatározza. De idesugárzik a svájci Gottfried Keller környezetéből kinövő sorskövetése és a létezésre figyelő eszmélkedése, a Zöld Henrik, a Tücsökzene szemléletének ihletője. Fellini filmjeiről ne is beszéljek. Újabban pedig olyan műveket emlegethetek, amelyeket a magyar próza díszeinek tartok. Soroljam? Kő hull apadó kútba, Fancsikó és PintaVirágos katona, Lovak a ködben.

Őshonosság és mágikus realizmus? De hiszen az őshonos Ábel éppen kilép közegéből, amikor mágikus személyiségével elindul megismerni a nagyvilágot. Őelőtte ugyanezt csak a lengyel hajósból lett angol klasszikus író, Joseph Conrad Korzeniowski merészelte – és felért a csúcsra. Hasonlót próbál Tamási Áron is. Csakhogy ő itthon, a világ trianoni összeomlása után egyből a csúcsra ért az épp akkor őshonossá minősült főhősével. De érezte, nem elégedhet meg ennyivel. Úgy járt volna, miként élete végén a Vadrózsa ágában csipkelődően írta társa és barátja hasonló regényéről: „Hiszen az Ábel pásztorsága után egy esztendővel ő is megírta az Uz Bence című könyvet. Könyvének nagy sikere volt, melyet főleg azok az emberek csináltak, akik majdnem urak voltak, s akik a vicces-tréfás megjegyzéseken irodalmi szinten tudtak derülni.”

Tamási megtudott valamit, amit sem Erdélyben, sem itthon senki nem ismert. Pedig „kitántorgott Amerikába / másfél millió emberünk”. Ő személyében megélte a viszonyítást. És bizony meg is írta. Nem is akárhogy. Európában nála nem csinálta jobban egyik írótársa sem. A trilógia kompozíciója az őshonost úgy vezeti ki otthona nagyvárosán át egy idegen kontinens zajos-zavaros, nemegyszer életveszélyes világvárosába, hogy ott megtalálja a saját eredetéhez illő kisvilágot is. Ráérzett az otthonlét szükségére. És ezzel megtartotta a trilógia mágikusságát. Akik pedig kimondták, hogy a Tamási-trilógia folytatása gyengébbre sikerült, bizony sohasem jártak Amerikában. Ha a trilógia egészét nem becsülik, szerintem az Ábel a rengetegben értékét sem ismerik.

Nekem is személyes emlékeim és olvasmányélményeim kellenek, hogy érthessem a trilógia egészét. Ifjúságom leginkább becsülésre méltó barátnője egy amerikás parasztgazda leánya és az 56-os forradalom bölcsész-irányítója az ELTE-n, hasonló származású barátom. Miként az Apám darabokban főhőse, „apa”. Száraz György, maga is nagyszerű író és esszéista, a nagy Amerikában a kisvilágokat (indiánokat, meg a mély Délt) kezdte keresni. Oravecz Imre amerikás regénytrilógiája, A rög gyermekei már kint született, amerikai anyanyelvű szereplője, szülei mágikus honvágyát átvéve a zavarossá váló 30-as években tér haza kisfiával, magyarnak lenni.

Az őspatkány terjesztette kórral, a század pokoljárásával, a „haltak, mint soha még” (Ezra Pound, Kappanyos András fordítása) kódszavával szemben megjelenik az ürességet felülíró otthon igénye. Megtestesül, a szövegbe szövődik. Nemcsak a mi irodalmunkban. Tamásival egy időben Céline regényében, miként egy belé préselődő prózavers: „Én egy olyan gyönyörű gondolatra vágytam, amelyik erősebb, mint a halál, és amelynek segítségével örömet, gondtalanságot, bátorságot hintek szét magam körül. Mint egy hős magvető. Akkor aztán teli lennék bátorsággal. Mindenütt kibuggyanna belőlem a bátorság, és az élet maga se lenne más, mint a bátorság tökéletes eszméje, amelyik aztán rendben tartaná az embereket meg a tárgyakat is, a földtől egészen az égig. Mindezzel pedig egészen magától értetődően annyi szeretet is járna, hogy a gyengédség visszazárná a halált is a maga kis kuckójába, ahol viszont olyan jó meleg támadna, hogy még az a kurva halál is elkezdené keresni az élvezeteket, méghozzá mindenkivel. De szép is lenne! És milyen jó!”

Az Ábel-trilógia életdramaturgiája ugyanezt reméli: „Nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.” És a híres, sokat idézett összegezés teljes szövegösszefüggésében: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne – ismételtem el magamnak. És éreztem, hogy a szívem megtelik nagy és általános meleggel, a lelkem megtelik a derűs idő nyugalmával és a szemem megtelik a hajnal harmatával. Lassan felálltam, és azt mondtam: – Igaza van: késedelem nélkül haza fogok menni, hogy otthon lehessek valahol ezen a világon!”

A forgandó sors ellenében született meg az őshonosok mágikus realizmusa. Milyen a különböző sorsú kisvilágok értelmezése a nagy világokban? Oravecz Imrénél a sikeresen visszaforrott otthonban a forradalom bukása menekülésre kényszerít, szembefordítva a hazát és a szabadságot. Száraz Miklós György Lovak a ködben című regénye hősnőjének első és utolsó szava a haza: ez vezeti otthonkeresése elkezdésétől, az itthoni, a nagyobb kicsibe belépésétől („Hazamegyek, bárhol legyen is az, ahol szeretteim és barátaim élnek.”) a visszatérésig az őshonossági örökségébe („Fogtam a hátizsákomat, és elindultam haza.”).

Hiszem: a trilógia poétikája szavatolja Tamási Áron személyes méltóságát és életműve világirodalmi szintjét. Lesöpri élete minden pillanatában „sírverse” (a „mélyen leszállított áron”) cinikus akasztófahumorát. Legyen az elhallgattatás elviselése vagy szerepvállalás nemzetéért, mint a Vásárhelyi Találkozó, vagy az 56-os Gond és hitvallás. 

De íróról lévén szó: az olvadást diákkoromban akkor kezdtem érzékelni, amikor gimnáziumi tanárom ünneplő arccal adta kezembe Tamási Hazai tükör című új könyvét. 

A hazaszeretet méltóságának példázatát és emlékművét.

/Grafika: Molnár Gyula/