szelesi_jo.jpg

Miután az asszonyt a mentővel bevitték a kórházba, az öreg egyedül maradt otthon. A vastag falú, ötvenes években épült kis családi házban tompa félhomály uralkodott. Éjfél is elmúlt már, és az öreg megszokásból nem kapcsolt nagyvillanyt, csupán egy kislámpa égett a komódon, abban is egy húszwattos égő pislákolt, régi körteizzó, amilyet a boltban már nem lehet kapni. Régről maradt, akárcsak ő.

Ült az ágy szélén, hosszú, csíkos pizsamájában, lábát a kirojtosodott szőnyegeken nyugtatta. Három szőnyegen, mert felül két rongyszőnyeg takarta a régi, vastag nagyot. Két remegő kezét összefont ujjakkal az ölében tartotta. A nagy, műanyag falióra monoton ketyegett, a ketyegések között pedig halkan, szellemszerűen zizzent egyet, ahogy a másodpercmutatót ugrató rugó kiengedett. Az öreg nem tudta, mit csináljon. Volt már egyedül, az utóbbi években többször is, amikor a mamát kivizsgálásra befektették a kórházba, vagy éppen egy roham miatt be kellett vinni, és bent fogták. Nem okozott gondot az egyedüllét, ellátta magát, jobbára úgyis ő főzött már évek óta, mert a mama látása erősen megromlott, és persze már összpontosítani sem tudott. Ki kellett venni a kezéből a dolgokat. Lassan épült le évek óta… Most bevitték, megint. De ez más lesz. Most lehet, hogy már nem jön haza. 

Az öreg az ágy szélén ülve nem gondolta ezt így végig, sőt, nem is gondolkodott. A tétovasága zsigeri nem tudásból eredt, megfogalmazás nélkül, gondolatok nélkül. Csak létezett, ült az ágy szélén és fel-felhörrenve vette a levegőt, egyik lélegzetvételt a másik után.

És az óra ketyegése, meg a zizzenés.

Kinyúlt a tévé távirányítójáért, aztán úgy maradt a keze. Elfelejtette, mit akart. Körülnézett, de csak a félhomályt látta. Két-három lépés távolságon túl, a sötétben felolvadtak a tárgyak, árnyékokká váltak, és újraformálódtak. Néma metamorfózisuk alatt az öreg tekintete megpróbált a sötétség mélyére hatolni, egyre beljebb és beljebb, annyira, hogy végül a fekete falak szívni kezdték, vonzották, s az öreg aszott bőrén felálltak a megvastagodott, ősz szőrszálak, mint vihar előtt, amikor a levegő megtelik feszültséggel; s neki fel kellett állnia, mennie kellett előre, egy lépést, kettőt, mezítláb, alig emelve lábát, bele a fénynélküli mélységbe, ahol már csak a hátán, a pizsamáján a csíkok sejlettek fel, semmi más.

A sötétségben állt, annak a szélén, azon a határvonalon, ami után bármi lehet, bármi várhatja. A tekintetét előreszegezte, egyetlen pontra, mintha látna ott valamit mozogni, és látott is: alakok billegtek a távolban. Megpróbált rájönni, hogy kik lehetnek, mit akarnak. Sokan voltak, egyes sorokban haladtak jobbról balra, és nem beszéltek, láthatóan beletörődtek a sorsukba. Ő meg csak állt, és leskelődött, nézte őket, és úgy érezte, el kellene bújnia, de persze itt nem lehet elbújni. Egy ilyen zárt helyen… zárt helyen…

A légzése elnehezedett, felpillantott: a mennyezet szinte agyonnyomta. Gyűlölte, ha ilyen alacsonyan van a plafon, a bezártságérzet fullasztotta. Nem akart egyedül maradni, zárt helyen, egyedül volt a legrosszabb, akkor már legyen emberek közelében. Elindult balra, átsétált egy faajtón, ment a többiek után.

Hamarosan kint találta magát a szabad ég alatt. Fázott, de a hideg a barátja volt. Megszokta. Nem is lehetett ez másképpen: vagy megszokja vagy belehal. Nem halt bele.

Sötét volt kint is, felhő takarta az eget. Érezte a talpa alatt a vizes, darabos betont. Persze, november van, november, a harmadik év. Milyen harmadik év? Ki számolja?! Ment előre, át az udvaron. Mennie kellett, a többiek után. Balról barakkokat látott, megállt egy pillanatra: 
a barakkok a nyári konyhára emlékeztették otthonról. De ha emlékezik, elérzékenyül, és akkor meghal. Ezt megtanulta, amikor nemrég a puskatussal az ütést kapta.

Kiűzte a nyári konyha képét, megrázta a fejét. Víz folyt az arcába, s ekkor vette észre, hogy esik az eső. Sietnie kell, elindult megint előre. Fel kell vennie a szerszámokat, és visszamenni a többiekhez dolgozni. 

A lába automatikusan tette meg a hátralévő lépéseket a sufniig, ahol a munkaeszközöket tárolták. Ócska lakat tartotta, de az sem volt rányomva, hiszen ki lopna itt csákányt, ásót vagy lapátot? Leemelte a lakatot, a keze remegett, leejtette. Lehajolt utána: muszáj megkeresnie a sötétség ellenére is, annak ellenére, hogy csak dísz, mert ha nem találja meg, verés jár érte. Lehajolt, aztán letámasztotta a kezét, és nyögve letérdelt. Csontos térdét nyomták a hegyes betondarabok, de ezt a fájdalmat már meg sem érezte.

Félvakon tapogatózott körbe, míg hideg fémet nem érintettek ujjai. Megvolt a lakat, lám, a dolgok nem vesznek el, csak kitartónak kell lenni a keresésükben. Felállni azonban nehezebb volt, mint hitte: oda kellett másznia a falhoz, egészen mellé, és nagy nyögések közepette csak a kis házikó ajtajának keretébe kapaszkodva sikerült. Akkor már egész testében remegett. Szorította a lakatot, mintha fegyver lenne, vagy annál is fontosabb, és úgy lépett be a sufniba.

Faforgácson taposott, teljesen más érzés volt, már-már barátságos. Beljebb botorkált, és megint csak a teste vezette előre, izomemlékezete: ha kinyújtja a jobb karját, ott lesz a csákány, rövid nyéllel. Deréktájon kell tapogatóznia, úgy megtalálja, mert annak a legkisebb a nyele. Óvatosan oldalra csosszant, a keze mint egy széllel küzdő lepke… beleakadt a szerszámok nyelébe. Ásó fejének fémes sikkanását hallotta, az a legingatagabb eszköz, apró kis csúcsán áll, csupán a többi szerszám tartja, de nem az ásó kell neki, más munkára vezényelték, nem az ásó kell.

A csákány nyele nemcsak kisebb, de vastagabb is a többinél, és csúszik, a tapintásáról megismerte. Megragadta, ám amikor húzni kezdte, nehezebbnek tűnt a kelleténél. Talán beleakadt valamibe. Megmozgatta, majd közelebb húzta magát a szerszámhoz a sötétben. Belerúgott az ásóba, melegség öntötte el a lábfejét, de nem törődött vele. Nem törődhetett vele. Ennyi nem számít. Két kézzel fogta meg a csákányt, és nekiveselkedett. Felemelte, semmi más nem mozdult vagy csörrent a sufniban.

Kihúzta az esőbe. Az esőbe, a betonra, majd ott lejjebb nyúlt a nyélen, meglendítette és megbillentette. Kiegyensúlyozottan fordult felfelé a feje, most már könnyebb volt. Az öreg hunyorgott: a sufni sötétje után látni kezdett. A szeme lassan átállt, és a felhők most szinte világítottak. Hasas, éjszakai szürke fellegek, valahol a holdat rejtik és a csillagokat. Elég fény ez a munkához.

Elindult visszafelé, az udvaron át. Úgy érezte, gyorsabban halad, céltudatosabban. Volt feladata, volt munkája. Ha megteszi, nem verik meg, túléli a napot, kap enni. Persze semmi sem biztos, mert az oroszok néha szórakozásból is megverték őket, csak úgy, barátságból ütöttek a puskatussal. Vérrel pecsételt drúzsba.

Látta a növények, bokrok csonkjait az út két oldalán. A világ a télre készült, hosszú télre. Oroszországban minden jó dolog rövid, csak a rosszak és a tél hosszú. A növények alatt tompán, nyálkásan csillantak meg a rögök, a vizes föld. Egy pillanatra nosztalgikusan gondolt az otthoni földekre, a kertjükre, a rózsabokrokra, a lugasra… aztán el is felejtette mindet, mert már látni vélte a bánya bejáratát.

Árnyék borult rá: fal tövében haladt, a szürke, éjjeli fellegek sem világították már meg a környezetét. 

A bánya, döbbent rá, a bánya. A feladat.

Felemelte a csákányt. Dolgoznia kell, bontani, csak bontani, amíg bírja. Amíg le nem állítják, amíg vissza nem kísérik a tábori barakkokba. Ki kell kapcsolnia az agyát és tenni a dolgát. Az idő vicces dolog, ha nem számolja, egyszer csak eltelik. Elnyúlik, végtelenül a semmibe, de egyszer csak vége lesz. Vége lesz a napnak, és egyszer vége lesz a hadifogságnak is.

Lecsapott a kőre. Emelte a csákányt, amelynek most már mintha nem is lenne súlya. Lecsapott megint. Kő csörrent, darabok hullottak alá, záporoztak a lábára, záporoztak mindenhova. Csákányozni csak, ez a feladat. Csákányozni. Bontsd a sziklát!

Hajnali háromnegyed kettő volt, amikor a szomszédok hívása nyomán a mentők ismét megálltak az épület előtt, melynek oldalát a bolond öregember csákánnyal bontotta. Kilencvenhárom éves korához képest megdöbbentő erővel csapott le minden egyes alkalommal. Az ápolók óvatosan közelítették meg, de aztán a kérésükre békésen átadta nekik a csákányt. Menjünk, mondta reszelős hangon, és megkérdezte, mi lesz a vacsora. Mert már egy szelet rozskenyér is olyan jólesne neki, mint a legfinomabb otthoni főzelék, az anyja főztje.