Karacsony.jpg

Demeter Tamás A szociologizáló hagyomány körvonalai című, lapunk 8. számában megjelent vitaindítójában a magyar filozófiai hagyomány közös narratívában való tárgyalásának lehetőségét veti fel. Írására több irányból reagáltak, 14. számunkban tettük közzé Szelényi Iván vitacikkét, a 16.-ban Varga Péter Andrásét, a 17.-ben Perecz Lászlóét, a 18.-ban Balázs Zoltánét. Most Karácsony András hozzászólása jelenik meg. Mezei Balázs és Boros János dolgozata a soron következő számainkban, Wessely Anna és Bene Adrián cikkét terjedelmi oknál fogva online publikáljuk.

 

Demeter Tamás felvetésével kétségtelenül jobban átláthatjuk a magyar filozófiai hagyományt, de annak általa vizsgált szelete aligha alkot kánont.

Demeter Tamás jó néhány évvel ezelőtt már egy monográfiát szánt azon tézisének bizonyítására, amely szerint a XX. század elejétől a magyar filozófiai életben megjelent és hangsúlyossá vált a szociologizáló látásmód. Az Országútban közölt cikke ebben a gondolatkörben mozog, és remélhetően a filozófusszakmán túlmutató érdeklődést vált ki. 

A megközelítését termékenynek tartom, mert új és erősen valószínűsíthető szempontot hozott a hazai filozófiai élet elmúlt száz évének értelmezésébe. Írásának egyetlen mondatával van vitám, és az így szól: „A tudásszociológia első filozófiává válik – olyan diszciplínává, amelytől minden filozófiai vizsgálódás indul.” Pontosabban ezt az általános ítéletet relativizálni szeretném, mert nem mindenkire volt jellemző, és akkor sem mondhatjuk ki általános érvénnyel, ha sok jelentős gondolkodóra áll. Perecz László utal a kivételekre (Országút, 17. szám), akiknek csoportjába sorolható még Brandenstein Béla, Tavaszy Sándor is, és életművük szintén fontos része a magyar filozófiai hagyománynak. Ha arra vagyunk kíváncsiak, miért törhetett be a magyar filozófiai életbe a századfordulón a szociológiai látásmód, nem feledkezhetünk meg arról, hogy ekkor jelent meg mint új tudomány a hazai szellemi életben a szociológia, és a Huszadik Század című folyóirat ennek kellő helyet is biztosított. A szellemi élet így nem nagyon tudta kivonni magát az alól, hogy vizsgálódásaiba beillessze a társadalmi szempontot. De mit is jelent ez a társadalmi szempont? Ehhez nagyon különböző utakon juthattak el a gondolkodók. Volt, akit a szociológia tudománya igézett meg, másokat a marxizmus, de akadtak olyanok is, akik számára Dilthey életfogalma (élményteljesség) adta a termékeny kiindulópontot, amely szerint a mű az élet teljességében helyezendő el. A Demeter írásában sokat emlegetett fiatal Lukácsra és Mannheimre inkább ez volt jellemző. Itt kell érintenem azt a kérdést, hogy mennyiben kapcsolható össze a szociologizáló látásmód és a marxizmus. Az kétségtelen, hogy volt olyan filozófus (a marxista Lukács), akinél összekapcsolódott. A kapcsolat azonban egyáltalán nem szükségképpeni. A marxizmusnak ugyanis nemcsak az a sajátossága, hogy a szellemi szférát együtt nézi a társadalmi kontextussal, sőt, ez utóbbit mint okot és a szellemi világot mint okozatot jelöli meg (jól ismert az alap–felépítmény séma), hanem ugyanilyen lényeges része a történelemfilozófiai (és az ebből fakadó politikai) törekvés is. Magyarán: nem egyszerűen ismeret- vagy tudásszociológiai pozíció, hanem olyan meggyőződés, amely szerint a történelem útja, legyőzve a jelen szörnyűségeit, meghatározott irányba: a kommunizmus felé mutat. Azért fontos ezt hangsúlyozni, mert a marxizmus alapján nincs semmiféle relativizálása az igaz tudásnak. A marxista ismeretszociológia épp azt akarja bemutatni és magyarázni, hogy a tudás egy része haladó (igaz tudás), a másik pedig a bűnös, a kizsákmányolást kiteljesítő múlthoz, illetve a jelenhez kapcsolódik. Márpedig a tudásszociológia relativizál, legalábbis a mannheimi változata, még ha maga Mannheim inkább a relacionista fogalmat használta. Persze arról sem feledkezhetünk meg, hogy valamennyire őt is megigézte – módszertana ellenére – az objektív igazság vágya, s juttatja kifejezésre a szabadon lebegő értelmiségi kategóriája.

Jóllehet tudásunk társadalmi kontextushoz kötött, mégis van egy csoport, amelynek tagjai felülemelkednek ezen, azaz röviden: képesek az objektív igazságot megragadni. Ha nem túl merész a konklúzióm: a mannheimi elméletben a szabadon lebegő értelmiségi ugyanazt a funkciót tölti be, mint a marxizmusban elvileg a munkásosztály, gyakorlatilag pedig az azt képviselő, annak akaratát kifejező kommunista párt. Ám ettől még nem állíthatjuk, hogy a mannheimi tudásszociológia a marxista területen helyezhető el.

Összefoglalva: a szociologizáló látásmód jelentős szerepet játszott az elmúlt száz év hazai filozófiai gondolkodásában, de ebből még nem következik, hogy az e körbe sorolható ismeretelméletek és társadalomfilozófiák szerzői és írásai kikövezték volna az utat a marxizmus felé. Akik ebben az elméletben találták meg gondolkodásuk kiteljesedését, azokat nem a szociologizáló látásmód, hanem a politikai elkötelezettség hajtotta. Röviden utalnék a híres lengyel filozófus, Ryszard Legutko szellemes megjegyzésére a „lefelé a lejtőn” érveléstípusról (ő ezt konkrétan Isaiah Berlinnel szemben fogalmazta meg). Azért, mert találunk hasonló kiindulópontokat, még nem szükségképpen csúszik le mindenki a lejtőn. Emlékezzünk csak az 1930-as évek magyar szociográfiai irodalmára, amelynek persze sok köze nem volt a filozófiához, de azt jól demonstrálja, hogy a társadalmi kontextus előtérbe állítása a Magyarország helyzetéről, sorsáról való gondolkodásban milyen lényeges szerepet játszott. 

Ezt az irodalmat nehezen nevezném marxistának, noha baloldali elkötelezettsége határozott volt.

Megjegyzéseim zárásaként a hagyomány–kánon kérdéskört érintem. Az előbbiben tagadhatatlanul fontos szerepet játszik-játszhat az utóbbi, de a hagyomány fogalma jóval tágabb jelentéssel bír. Demeter Tamás – számomra rokonszenvesen – nem a kánon, hanem a hagyomány világából indul ki, s megállapítja, hogy a fellelhető szociologizáló látásmód gondolkodóinál „hiányoznak közös elméleti vagy gyakorlati elkötelezettségek, s nem elméletrendszerek kimunkálásáról van szó, hanem egy olykor reflektálatlanul és sokféleképpen érvényesülő affinitásról”. Ám tanulmányának végén eljut a kánonalkotás látószögéhez, persze filozófiai önreflexióval fogalmazva írja: „E kánonképző narratívát talán érheti az a vád, hogy a szociológiai szempont az általa egybefogni kívánt szellemi irányoknak csak látszólagos egyesítésére képes.” Nemcsak leíró vonatkozásban gondolom jobbnak a hagyomány fogalmát a Demeter által vizsgált jelenségre, hanem normatív tekintetben is. Az kevésbé normatív, mint a kánon fogalma. Eredetinek és e tekintetben termékenynek tartom Demeter Tamás felvetését, hogy jobban átlássuk a magyar filozófiai hagyomány világát, de nem hiszem, hogy annak itt vizsgált jelentős szeletét kánonként kellene elképzelnünk.

/Indulókép: Jacob Smies (1774-1833): Cáfolhatatlan árú: Kant bölcseletének allegóriája, a polcokon: Autonómia, Reflexív ítélőerő, A nagyszerű eszmények csendes mennydörgése, Álláspontok, A gyakorlati ész alapja, Jobbra: Az esztétikai lények boltja, Rijksmuseum, Amsterdam/