nagymama misebora02.jpg

Mint általában az idős emberek, Nagymama is mindig sietett. Ha villamoson mentünk valahová, egy idő után elveszítette a türelmét, és előbb le akart szállni, mielőtt a megfelelő megállóhoz értünk volna. Vasárnaponként jó korán elfoglalta helyét a templomban, és hozzálátott nagybetűs imakönyvéből miseimáihoz már a mise kezdete előtt. Ezért aztán hamarabb be is fejezte, és hazaindult. Esténként sokszor megmosolyogtuk, amikor azzal  indult lefeküdni már kilenckor, hogy „na, fél tízre jár”. Mintha nem fekhetett volna le bármikor, csak a „szokott időben”.

Amikor aztán édesapám kitalálta, hogy a Madách Gimnázium diákmiséje télvíz idején a Rózsák tere helyett a tornateremben is megtartható a nyitható-csukható oltár segítségével, többé nem „előzhetett”. Nagymama megkérte Pantol Márton hittanárt – ahogyan ő nevezte – a szentatyát, hadd  gondoskodhassék a miseborról. Ezért kötelességének érezte, hogy megvárja, amíg jön a „sekrestyés” diák a borért, hogy kitölthesse a kamrában a csatos üvegből.Csak ezután indulhatott a tornaterem felé.

Ki volt ez a szentatya, akit nemcsak Nagymama tisztelt nagyon, de közkedvelt tagja volt a tantestületnek is? Pantol Mártonról a legtöbbet akkor árulok el, ha elmondom, hogy kapcsolatban állt a Regnum Marianum hittanári közösséggel. A Damjanich utcai székházban laktak ezek az atyák, amely az ifjúsági munka, a cserkészélet és a Mária-kongregáció központja volt. Előbb az Esztergomi Érseki Tanítóképző, majd 1935-től 1948-ig a Madách Gimnázium hittanára és cserkészparancsnoka volt, s a Regnum szellemében dolgozott. A Nagykarácsony éccakája című színpadi játékával, a Prohászka Ottokárról és Szent Miklós püspökről írt és a Városi Színházban előadott színdarabjaival, valamint a Zászlónk ifjúsági lap és a Magyar Cserkész szerkesztőjeként szerzett hírnevet. Pedagógiai munkájának színvonalát jelzi, hogy „öregcserkészei”  hosszú időn  át követői maradtak, s táborok szervezésében segítették. Többen évtizedek múltán is baráti köréhez tartoztak.

A háború alatt gimnáziumi tanárként a lengyel menekültek támogatásában és a zsidó üldözöttek bújtatásában is részt vett. Pontosan emlékszem 1944. március 19-én, a német megszállás napján nekünk mondott szavaira. Vasárnap volt. A diákmise után az úgynevezett kis tornaterembe hívta cserkészeit. Arra intett minket, hogy meg kell maradni a magyarságunk hűségében. Nem állhatunk a náci német megszállók szolgálatába. Ellenünk fognak fordulni, de lélekben, magatartásban magyarnak és cserkésznek kell maradnunk, és össze kell tartanunk. Nem vagyunk az üldözöttek üldözői. Emlékezetem szerint beszéde annyira megrendített, hogy otthon szavairól beszámolva félelmemnek adtam hangot, csak nehogy valami baja essen Marci bácsinak.

Amikor 1945. augusztus 19-én az amerikai-magyar Kovách alezredes vezetésével a Szövetséges Ellenőrző Bizottság amerikai tisztjei hazahozták a Szent Jobbot, a mi csapatunk vezette a körmeneti éneket. Utána pedig az egyik cserkészzenekar kíséretével vonultunk az iskolánkba. 

Ugyancsak Pantol Márton vezetésével  zajlott a Ferenciek terén az Amerikai Misszió karácsonyi ünnepsége, a „Mindenki karácsonyfája”. Elénekeltük a Mennyből az angyalt angol szöveggel is, utána szaloncukrot, narancsot és egyéb akkoriban ritka nyalánkságot osztottunk az egybegyűlteknek. Az ünnepségen – amelyet a rádió is közvetített – Schlachta  Margit mondott beszédet.

A háború után újraindult a megszokott cserkészélet, optimistán tekintettünk a jövőbe, s még tapasztaltabb családtagjaink is bizakodóak voltak. Csak Nagymama hiányolta kakukkos óráját, amelyet az oroszok összetörtek.

Sajnos azonban reményeink nem váltak valóra. Nem következett a vágyott új világ, és  Nagymama többé nem gondoskodhatott miseborról Marci bácsi diákmiséire.