trianon_vezercikk_illusztracio (1).jpg

1960. április 4-én hat és féléves voltam, már tudtam írni, olvasni. Az iskolában hetek óta folyt a készülődés. Zászlókat színeztünk, a tanító néni nem győzte kihegyezni a piros ceruzánkat. Az ünnepségen mi, elsősök a tornaórákon használatos padokon ücsörögtünk. Mindenfelé a „felszabadulás” tizenötödik évfordulóját köszöntő plakátok virítottak, a házak fellobogózva. Az utcákon teherautókra szerelt hangszórók bömbölték: „Április 4. drága ünnep, / Fénylő zászlók tündökölnek. / Jöjj vélünk, és zengd a béke énekét: / Pajtások, az élet már miénk!”

Nem sokat értettünk mindebből, igaz, nem is érdekelt bennünket. Pedig a felszabadító, hős Vörös Hadsereg tankjairól volt valamiféle élményünk, háromévesek múltunk 1956-ban, arra bármelyikünk emlékezhetett, miként remegtette meg a házakat vonulásuk. Lenyűgöző volt a hernyótalpuk, akkoriban a lánctalpakat így neveztük, de rendre kijavítottak az iskolában, gondolom, központi akarat volt, hogy a hadiipar csodáit ne hasonlítsuk holmi kártékony és gusztustalan pondrókhoz. Annál még a lánc is jobb.

De az elsősöknek akkor 1956 is régmúlt volt, 1945 pedig felfoghatatlanul távoli. A tizenöt helyett mondhattak volna száz vagy ezer évet is. Egy gyereknek, minél kisebb, annál inkább ősrégi mindaz, ami világrajövetele előtt történt: ő a jelenében él, ami azon kívül esik, az mese.

De a régmúlt még egy felnőttnek sem feltétlenül valóság. Nekem sem feltétlenül, pedig, ez részben szakmai ártalom, meglehetősen a múltban, a történelemben (is) élek. Sok korszaka a jelenem része. Szívesen töltöm az időmet Jókaival, Mikszáthtal, Móricz Zsigmonddal, Németh Lászlóval (akit még hallhattam is). Ahogyan időben messzibb tájakon honosak hőseim, nehezedik a dolog: Balassi, Zrínyi aligha állna szóba velem. Az ő világukban idegen maradnék, elképzelni sem tudom, hogyan vágnék karddal, szablyával egy eleven ember felé? Van valahol egy időhatár, amin túl már olyan mások az emberek, szokások, hogy a velük történtek átélhetetlenné válnak.

Sokáig így gondoltam a tatárjárásra is. Megtanultam a leckét a muhi csatáról, a végzetes hibákról, a hősi helytállásról. Később olvastam arról, hogy a tatárok olyan kínai eredetű tűzfegyvert használtak, amivel európai hadszíntéren addig senki nem találkozott, hogy a kemény télen a Duna jegén át tudtak kelni, és a folyó nem lehetett „az ellenállás vize”. Hallottam Béla futásáról, ami aztán első operánk tárgya lett, Margit királylány sorsáról. Aztán még azt is megírta valaki, hogy tulajdonképpen mi győztünk a tatárok ellen, mert pusztításuk után röviddel már egy sem maradt belőlük a Kárpát-medencében. Azt is megtudhattam, hogy mégsem égethettek porrá mindent, ha az ország olyan gyorsan regenerálódott dúlásuk után, és hogy nagyobb segítséget remélve a pápai küldötteknek csak olyan országrészeket mutattak meg, ahol valóban minden megsemmisült, és mindenkit legyilkoltak. De ezek szavak voltak: történelem. A „rabló mongol nyila” pedig csak a magyar szenvedéstörténet egy toposza.

Egészen addig, amíg nem hallottam a tatárjárás során elpusztított egyik falu feltárásáról. A régészek előtt egy nyolcszáz éve leégett hajlék tragédiája elevenedett meg. A ház bejáratától néhány méterre egy férfi, a ház ajtajában egy fiatal asszony csontváza feküdt. A csontok sérüléseiből látszott, hogy lovasok mészárolták le őket. Az építményben a megmaradt kemence nyílásánál öt-hat éves fiúcska maradványain látszottak a gyilkos kardcsapás nyomai, a kemence belsejében talán három-négy éves leányka csontjai mutatták, hogy őt is lekaszabolták, nem volt kegyelem senkinek.

Könnyeket csalt a szemembe a látomás: a családot védő apa és anya, a húgát hiába menteni akaró fiúcska iszonya. Beleborzongok azóta is: nekem a tatárjárás már nem történelem, hanem valóságos rémület.

Miért jutott eszembe ez Trianon századik évfordulóján? Mert a sok emlékezés közben azon tűnődöm, elég lehet-e mindez, hogy a mai Magyarországon élők megérezzék annak az időnek a valóságát, a száz év előttiek gyászát. Hogy mit jelentett egy szál bőrönddel menekülni, odahagyni szülőket, szülőházat, szülőföldet, és vagonban lakni. Mit jelentett, hogy elvágtak városokat az őket ellátó falvaktól, mit jelentett az egységes gazdasági és kulturális tér feldarabolása, mit jelentett családok szétszakítása. A határon kívül rekedtek számára ezt egy évszázad elteltével sem kell magyarázni: emlékezetüket ébren tartja az a jelenlétüket sokszor máig el nem fogadó többség nyelvi, szellemi sértésekkel, jogfogyatkozással, köznapi megalázással. Ők tudják, hogy a kisebbségi lét mitől válik egyfajta neurózissá. De mennyit érezhet meg ebből egy határon inneni, többségbe rekedt magyar, ifjabb és idősebb – aki számára a száz év előtti diktátum nem maga a valóság, hanem csak történet, amit megismerhet, de nem érzi a valósságát? Ugyanúgy, ahogyan az elsős kisfiú 1945-ét, a felnőtt a tatárjárásét vagy a vízözönét…