europa_elrablasa_illusztracio.jpg

 

Az Európai Unió jövője pragmatikus, „eurealista” irányba mutat, amely a polgárok érdekében viszi végbe a közös értékek és érdekek alapján az intézményi reformokat, hiszen a föderalista vagy „birodalmi” elképzelés inkább utópiának mondható.

A hetvenedik születésnapját ünneplő európai egységesülés számára a 2020-as esztendő korábban soha nem tapasztalt válságot és kihívásokat hozott. A koronavírus-járvány okozta válság Európa alapvető gyengeségeit, repedéseit és törésvonalait hozta felszínre. Európa idén leginkább egy maró vitákkal terhes, zsémbes klubhoz hasonlított. Ismét láthatóvá váltak az észak és a dél gazdasági különbségei, a nyugat, vagyis a „régi” Európa és kelet, vagyis az „új” Európa vízióinak szembenállása. Mindeközben pedig a válság legsúlyosabb időszakában az uniós intézményrendszer – magukra hagyva az európai nemzeteket – egész egyszerűen eltűnt egy időre. Személyesen éltem át márciusban, hogy a parlamenti vezetés még zöldpolitikai kérdésekkel volt elfoglalva, miközben Olaszország egészségügyi ellátórendszere már az összeomlás szélére sodródott. Nem sokkal később Európa országai visszaállították határaik ellenőrzését, és mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a bajban a nemzeti megoldásokat kell keresniük. A mostani válság ugyanakkor csupán a legutóbbi fejezete a krízisek és viták azon sorozatának, ami az elmúlt évtizedben az európai integrációt jellemezte. Milyen jövő elé néz és merre is tart Európa? Vajon a Brexit volt az utolsó kiválás az Unióból? Milyen víziónk van nekünk, magyaroknak Európáról? Az év végi időszak alkalmat nyújt ahhoz, hogy történelmi távlatban gondolkodhassunk el az európai kérdésekről, Európa jövőjéről.

Jean Monnet és Charles de Gaulle között

Az európai integrációt és a vele szemben megfogalmazott várakozásokat mindig is egyfajta kettősség jellemezte. Az integrációt eltérő narratívák írják le. Európa máshogy fest Brüsszel, Strasbourg vagy Luxembourg uniós irodaépületeiből, és máshogy Európa nemzeteinek városaiból, vidékeiről. Ha az ember Brüsszelbe látogat, akkor elsősorban a transznacionális gondolkodású Jean Monnet kultuszával találkozik. A kereskedőcsaládban nevelkedett üzletember és politikus segédkezett a Schuman-nyilatkozat 1950-es sikerre vitelében, és bábáskodott a hadiipar és a fegyverkezés számára nélkülözhetetlen szén- és acéltermelést közös hatóság égisze alatt integráló Montánunió létrehozásában, amelynek aztán első elnöke is lett. Monnet az európai nemzetek gazdaságainak integrálódásában egy európai állam fokozatos kifejlődésének lehetőségét látta. Víziója ezért egy közös európai szuverenitás lett, közös intézményekkel.

A nemzeti ízek nélküli Európában látta az újabb háború megelőzésének és az európai jólét és fellendülés megteremtésének biztosítékát. „Nem államok szövetségét építjük, hanem népeket egyesítünk” – vélekedett. Ezt a látásmódot és gondolkodást tekintette, tekinti sajátjának az uniós intézmények szinte mindegyike, különösen az Európai Parlament, amely hatásköreinek fokozatos bővítését tartja elsődleges célkitűzésének. Az intézmények perspektívájából szemlélve a nemzetek szuverenitásának az európai föderáció tervében kell feloldódnia. Ez a gondolkodás ugyanakkor már a kezdet kezdetén léket kapott, ugyanis Nagy-Britannia szuverenitását féltve maradt távol a Montánuniótól, amely mintegy előrevetítette a britekkel jelenleg is zajló vitákat.

Ha viszont az ember Franciaországba utazik, akkor a brüsszeli légkörhöz képest egészen más kép tárul elé. Bár Monnet Brüsszelben ünnepelt személy, Franciaországban egy szűk értelmiségi körön kívül alig van, aki ismerné. Ezzel szemben ugyanakkor a nemzetállamokban gondolkodó Charles de Gaulle az Ötödik Köztársaság megteremtőjeként valóságos intézmény. Utcák, terek, repülőtér, sőt még anyahajó is viseli de Gaulle nevét. Magyarország korábbi párizsi nagyköveteként személyesen élhettem át, hogy de Gaulle a mai napig viszonyítási pont a francia közéleti vitákban. A „gaulle-izmus” nem európai szuverenitásban, hanem nemzetekben gondolkodik, amint arra a tábornok híressé vált szavai utalnak; „francia vagyok, tehát európai”. Víziója szerint Európa a tagállamainak felvirágoztatása és felemelése, nem pedig összeolvasztásuk révén lehet ismét erős, ugyanis „Európát szabad emberek és független államok alkotják”. Hozzá hasonlóan nem vétetett fel a brüsszeli szótárba Winston Churchill, Margaret Thatcher vagy Helmuth Kohl neve sem, akik valamennyien a nemzetek Európájában hittek, és ellenezték a föderációs eszme térnyerését. Thatcher asszony 1988-as híres bruges-i beszédében mutatott rá arra, hogy Európa nem tervezőasztalnál kigondolt elképzelés. Szavai szerint Európát nem a Római Szerződés hozta létre, és nem is sajátíthatják ki maguknak.

Közép-Európa és Magyarország az 1990-es években a társulás, majd pedig a csatlakozási felkészülés folyamán leginkább a Jean Monnet által képviselt felfogással találkozott. Ugyanakkor részben a közép-európai térségben élők időközbeni kiábrándultsága, részben pedig a globalista gondolkodás expanzív térnyerése miatt a konzervatív jobboldal a 2000-es évek középétől felkarolta a „gaulle-izmus” szellemiségét. Jól megfigyelhető volt ez a folyamat Martonyi János felfogásában, aki kezdettől fogva tevékeny közreműködője volt Magyarország európai társulási, majd csatlakozási folyamatának. Az idők során nemcsak a De Gaulle-i vonások váltak erőteljesebbé a gondolkodásában, hanem mindkettőből a hasznosakat megragadva sikerült harmóniát teremtenie a két felfogás között. Az európai kereskedelem szabadsága által kínált előnyöket és lehetőségeket ötvözte a nemzetek és a nemzeti kisebbségek megőrzésének fontosságával.  A nemzettudat és európaiság, az identitás ápolása és a nyitás szükségessége mellett tette le a voksot.

Sikerektől válságokig

Az európai integráció története sikerekben, csalódásokban és kudarcokban egyaránt bővelkedik. Hetven év távlatából érdemes mérleget vonni. Eredményként kell elkönyvelni az európai béke megőrzését, vagyis azt, hogy két világégés árnyékában sikerrel elejét vette egy újabb európai testvérháborúnak. Emellett szintén sikerrel járult hozzá a szovjet-kommunizmus agresszív katonai terjeszkedésének feltartóztatásához, és ezzel biztosította az európai értékek megőrzésének lehetőségét Európa nyugati felében. Bár az őrtornyokkal és szögesdróttal elszakított közép- és kelet-európai nemzetek vágyaival, segélykiáltásaival nem tudott mit kezdeni, végső soron sikerként kell elismerni a kívántnál ugyan lassabb ütemben haladó, de az új évezredben mégis végbement bővítést. Ezzel pedig nagy lépést tett Európa újbóli egyesítésének álma felé. Legnagyobb eredményének azonban kétségkívül az egységes belső piac jogi feltételeinek kiépítése és a schengeni térség kialakítása tekinthető. Azon túl, hogy a négy alapszabadságból, valamint a schengeni rendszerből fakadó előnyök igazolják az európai integrációnak azokat a praktikus és gyakorlati előnyeit, amelyeket a polgárok Európa-szerte nap mint nap élvezhetnek, ezek a vívmányok jelentik az európai országok gyarapodásának és versenyképességének legfőbb zálogát. Sajátos – a többi nemzetközi szervezettől megkülönböztető –, önálló jogrendje teszi lehetővé, hogy Európának globális gazdasági és geopolitikai súlyt biztosíthasson, miközben az európai nemzetek függetlenségét és gyarapodását megóvhassa a globális hatalmakkal és versenytársakkal szemben.

Az integráció története azonban kudarcokban is bővelkedik. A 2010-es évtizedben Európa válságról válságra bukdácsolt. Nem tudott megnyugtató, európai szintű választ adni a 2008-as pénzügyi és gazdasági válságra, a 2015-ben kezdődő és napjainkig is tartó bevándorlási válságra, valamint az európai polgárok mindennapjainak biztonságát fenyegető terrorista támadások elszaporodására sem. Ehelyett az európai nemzetek társadalmi valóságát figyelmen kívül hagyó ideológiai feltételeket kíván ráerőltetni a tagországokra, miközben olyan adósságunióba törekszik belekényszeríteni őket, amelytől azok valójában idegenkednek.

Az összes közül a legsúlyosabb válságjel mégis az, hogy – amint arra Hubert Védrine, Franciaország volt külügyminisztere Face au chaos, sauver l’Europe! című könyvében is rámutat – az Európa-szerte rendezett választások folyamatosan terebélyesedő bizalmi válságról árulkodnak. Az európai integrációnak egyre nagyobb bizalmi válsággal kell megbirkózni. Ebből a szempontból szakítópróbát a brit tagságról 2016 júniusában rendezett népszavazás jelentett. Az Európai Unió története során első ízben veszítette el egyik tagállamát. Ráadásul azt a tagállamát, amely az integráció második legerősebb gazdaságának és geopolitikai szempontból kulcsjelentőségű szereplőjének számít. Bár az uniós elit rövidlátó módon könnyebbségként éli meg a brit kilépést, a valóságban Európa ezzel meggyengült, és elveszítette az Európa egészére kiterjedő integráció álmát.
A válságidőszakért tehát elsősorban a folyamatosan erősödő uniós technokrata elit, valamint az európai polgárok és Európa nemzetei közötti szembenállás tehető felelőssé. Ha nem robban ki a koronavírus-járvány, akkor előbb vagy utóbb valami más esemény vált ki a jelenlegihez hasonló integrációs válságot. Európai parlamenti képviselőként azt tapasztalom, hogy az intézményi egyensúly megbomlani látszik. A tagállamok állam- és kormányfőit tömörítő Európai Tanácsot a Bizottság és főként a vele természetes szövetségben cselekvő, föderatív és birodalmi elveket valló parlamenti többség fokozatosan törekszik háttérbe szorítani. Ennek eredményeként lopakodó jellegű hatáskörbővítés zajlik az európai intézmények javára. Mindeközben az uniós jog legfőbb fejlesztőjévé nem is a jogalkotással felruházott intézmények – mint például a Parlament vagy a Tanács – váltak, hanem az Európai Bíróság, amely szintén a föderatív elképzeléseket támogatva – és a tagországok nemzeti alkotmányos kereteit háttérbe szorítva – alakítja az uniós jog jellegadó sajátosságait és karakterét. Az európai együttműködés alapjai ugyanakkor a valóságban éppen ellentétes irányúak. Az Európai Unió ugyanis a tagállamok alkotmányának köszönheti létét, az uniós intézmények cselekvésének iránytűje pedig a szerves módon fejlődő közös érdekek és értékek.

Merre tovább, Európa?

Hiába teremtette meg gazdasági gyarapodásának előfeltételeit, szilárd és közösen vallott értékek híján azok megóvása és idővel saját létezésének a megvédése is kétségessé válik. Ezt nemcsak a válságokkal tarkított és elveszített 2010-es évtized bizonyítja, hanem, amint arra Orbán Viktor miniszterelnök a nyár folyamán rendezett Europe Uncensored című konferencián rámutatott, az is, hogy az Európa Unió az utóbbi harminc évben visszaesőben van. Zsugorodik a termékenységi mutatója, a védelmi kiadásai és a világgazdaságban betöltött súlya tekintetében. Bőven van tehát tennivaló Európában. A járvány egészségügyi és gazdasági csapás, de egyúttal sorsfordító lehetőséget is kínál a zsugorodásba és válságokba torkolló európai politikának a felülvizsgálatához. Időszerű ezért az Európai Unió szemléletváltó reformjáról szóló olyan gondolkodás, amely magában foglalja a földrajzi értelemben nagyobb térséget felölelő Európát is. Fontos látni ugyanis, hogy 
a bevándorlási válság, a közös európai civilizáció és a geopolitikai kényszerűségből fakadó egymásra utaltság miatt, amikor az európai jövőről beszélünk, akkor gondolkodásunkat nem szűkíthetjük az Európai Unió szakpolitikai és intézményi kérdéseire, hanem az egész európai térséggel kapcsolatban kell víziót felvázolnunk. Ehhez az Európa jövőjéről szóló konferencia kínál megfelelő keretet, amely várhatóan a következő év során hivatalosan is kezdetét veheti.

Kulcsjelentőségű lesz, hogy a konferencia pontosan milyen keretben fog zajlani, kik és milyen jogosítványokkal vehetnek majd részt benne, ki lehet az elnöke. Fontosnak tartom, hogy ne csak Brüsszel, Luxembourg vagy Strasbourg uniós irodaépületeinek szűk narratívája kaphasson teret. Minthogy a konferencia szükségességét éppen a bennük megrendült bizalom indokolja, ezért nem szabad engednünk, hogy a brüsszeli elit gondolkodása magának sajátítsa ki. Helyet kell biztosítanunk az európai nemzetek polgárai és parlamentjei véleményének, mert az európai népek szuverenitását a nemzeti parlamentek testesítik meg, Európa pedig az európai népek történelmében, lelkületében, vidékein és városaiban kel életre. A közös európai értékeknek és hagyománynak megfelelően a konferenciát a vélemények pluralizmusa kell hogy jellemezze, és nem szabad, hogy végeredménye vagy folyamata előre meghatározott vagy irányított legyen.

Európáról jövőjét illetően három nagy elmélet verseng. A két szélső érték a már említett föderális és birodalmi Európát vizionáló, valamint a vele szembenálló nemzetek Európája felfogás. Ezen ideológiai talapzaton álló merev megközelítések között helyezkedik el a François-Xavier Bellamy és jómagam által is képviselt eurorealista elképzelés, amely pragmatikus felfogásként arra a kérdésre keresi a választ, hogy az európai integráció és annak politikái mennyiben szolgálják a polgárok javát és az európai nemzetek érdekeit. Ez a felfogás azt vallja, hogy az európai integráció nem önmagáért való, nem öncél, és éppen ezért az európai integrációnak mindig szükséges igazolnia létjogosultságát és „értelmét”, valamint politikáinak célját. Mintegy mottója, hogy az európai integráció kettős arcú: miközben alapvető célkitűzése, hogy megvédje és megerősítse Európa nemzeteit, folyamatosan azon munkálkodik, hogy megkönnyítse és segítse a polgárok életét Európa-szerte. Vagyis a polgárok javát keresi, hiszen a tagállamokkal kezdődött és végcélját is a tagállamok jelentik, akik így a „szerződések urai” maradnak. Ez a pragmatikus felfogás nem a gombhoz kívánja varrni a kabátot. Az intézményi reformok kérdését attól teszi függővé, hogy azok mennyiben szolgálják a közös értékek és célok elérése érdekében megfogalmazott szakpolitikákat.

Az európai jövőről szóló elképzelés tehát három alapvető kérdés köré csoportosítható. Elsőként azok az értékek, amelyek az integráció közös alapjaként szolgálnak. Európa ugyanis nem egyszerűen nemzetközi szervezet vagy közös piac, hanem kultúra és civilizáció. Sorsközösséget alkot, ami nemzeteket és polgárokat Európa-szerte egy közösséggé forraszt. André Frossard, Charles de Gaulle egyik életrajzírójának híres szavaival élve „Európa joggal keresi a közös politikákat és valutát, de mindenekelőtt lélekre van szüksége”. A politikai vitákkal terhelt és megosztó jogállamiság fogalma helyett érdemes az európaiakat összekapcsoló európai életmód fogalmából kiindulni. Ez egyfelől emlékeztet arra, hogy az Unió maga is óriások vállán áll, az értékeit nem ő teremti meg, ugyanakkor kötelessége védelmeznie, mert őt magát is védik. Másfelől pedig az európai életmód nem reked meg az Európai Unió jelenlegi határainál, hanem az európai civilizációhoz gravitáló valamennyi országot magában foglalja. 

A közös értékek mentén megfogalmazott szakpolitikáknak elsődlegesen az Európa előtt álló olyan égető kihívásokra kell választ adniuk, mint például az európai népesedési válság, a gazdasági globalizációból fakadó versenyképességi kérdések, a digitális korszak és az információs társadalom, valamint a biztonsági fenyegetések. Az individualizmus és a kollektivizmus végletei között utat mutató szubszidiaritás elvének szellemében ugyanakkor a szakpolitikák mércéje az, hogy a közös európai fellépés mennyiben teheti erősebbé a világban és mennyiben védheti meg Európában az európai polgárokat, vállalatokat és nemzeteket. Végül pedig az intézményi felépítés reformjához nem ideológiai elképzelések, hanem elsősorban közös szakpolitikai célok kell hogy irányt mutassanak.

Európának újabb Marshall-tervre van szüksége. Nemcsak gazdasági és pénzügyi értelemben a válságból való kilábaláshoz, hanem szellemi és lelki értelemben is ahhoz, hogy az integráció megőrizhesse értelmét és legitimitását. A brüsszeli elit alternatívájaként Közép-Európa ebben a szellemi megújulásban vezető szerepet játszhat, ahol mintegy szellemi fellegvárban nyílik lehetőség Európa fogas kérdéseinek megvitatásához. Mint ahogy a magyar miniszterelnök fogalmazott: harminc éve azt hittük, hogy Európa a jövőnk, ma tudjuk, hogy mi vagyunk Európa jövője.

/Illusztráció: Zsemberi-Szígyártó Miklós/

https://www.bundestag.de/parlament/praesidium/reden/2019/057-676066?fbclid=IwAR0B4mmRKw0b6JSIljWjwrSvVNSJ-nxtntWYehd_t2Uy7_PPXwgXC-oEgjE

https://orszagut.com/nyomtatott_cikk/az-europai-unio-mi-vagyunk

https://orszagut.com/nyomtatott_cikk/vadaskodas-helyett

https://orszagut.com/nyomtatott_cikk/romba-dol-az-unio