fortepan_28361.jpg

XX. századi történelmünk és nemzeti emlékezetünk egyik kulcsalakját teszi mérlegre az ismert történész és közíró. Munkája, hiányosságai ellenére, érdemi hozzászólás a Horthy szerepéről folyó helyénvaló szakmai-értelmiségi vitához.

A járványkrízis egyik sajátos hozadéka az online események megszaporodása. Egyes virtuális könyvbemutatók és viták meglepően nagy nézettségnek örvendenek. 

A személyes találkozás varázsát nem pótolhatja az otthon kényelme, de racionális szempontból könnyű érvelni a podcastok és társaik alkalmazása mellett. Alighanem az idei tavasz egyik legnépszerűbb online könyves vitája két történész, Ungváry Krisztián és Szakály Sándor között zajlott le 2020. május 6-án. A Jaffa Kiadó szervezésében megrendezett esemény apropóját Ungváry idén tavasszal megjelent munkája adta.

A Kolozsi Ádám által moderált vita meglepően békés mederben csordogált, jóllehet nézeteltéréseknek nem voltak híján a felek. Szakály például négyesre osztályozta a kormányzó teljesítményét a képzeletbeli ötös skálán, míg Ungváry legfeljebb kegyelemkettessel engedte volna át a hajdan volt főméltóságú urat. Szerinte ugyanis Horthy a komolyabb krízishelyzetekben rendre kudarcot vallott, míg vitapartnere azt hangsúlyozta, hogy a Trianon utáni talpra állásban komoly szerepet vitt az államfő. Bár az álláspontok jottányit sem közeledtek, manapság szóra érdemes, ha ilyen szintű ellentétek dacára kulturáltan, személyeskedéstől mentesen tud beszélgetni egymással két értelmiségi Magyarországon. A Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatója még azt a gesztust is megtette, hogy a Horthy-képet formáló, vitaképesnek minősített kötetet mint érdemes olvasnivalót a közönség figyelmébe ajánlja.

Ungváry Krisztián, a hangját közéleti kérdésekben is előszeretettel hallató szerző nem először vállalkozott történészi mérlegvonásra. A Horthy-rendszerről (illetve annak antiszemitizmusáról) több kiadást megért, illetve kisebb mértékben átdolgozott kötete után tavaly jelent meg Budapest 1944–45-ös ostromának német katonai elitjét bemutató opusa. Ungváryt legújabb könyvében nem a rendszerszintű, hanem a személyes felelősség foglalkoztatta. „A kormányzó mozgástereinek, választási lehetőségeinek bemutatásához” kívánt új eredményekkel, „méltányosan” értékelve hozzájárulni.


Ungváry Krisztián: Horthy Miklós 
A kormányzó és felelőssége, 1920–1944   
Jaffa Kiadó, Budapest,  2020, 224 oldal

A könyv lapjain leggyakrabban éppen Szakállyal vitázik, például a Szovjetunió elleni hadba lépést, a numerus clausust vagy éppen a holokauszt megítélését illetően. Ungváry visszatérő jelleggel kritizálja a jelenlegi kormányzat emlékezetpolitikáját is, sőt, gyakorta idéz és cáfol korunkbeli politikusokat. Kötete ekképp nemcsak történeti, de közéleti jelentőséggel is bír.

A szerző elsősorban a megjelent szakirodalom alapján dolgozott, de három levéltár anyagából is felhasznált néhány fondot. Külön öröm, hogy a hivatkozásokat a kiadó által különösen kedvelt végjegyzetek helyett olvasóbarát lábjegyzetekben találhatjuk (vagyis nem kell állandóan hátralapozgatni olvasás közben). Kevésbé mondható szerencsésnek a könyv szerkezeti felépítése, ugyanis az előszót és az összegzést leszámítva öt fejezetre tagolt könyv struktúrája igen esetleges, ahogyan arról a későbbiek során még szó lesz.

Az első fejezet a hatalomra kerülés és a fehérterror kérdéseit zsúfolja össze mindössze néhány oldalban, „tételes bizonyítékokat” ígérve Horthy felelősségéről. Ilyen beharangozás után némileg csalódás, hogy érdemben csupán egy 1925-ös Népszava-cikket kapunk, pedig például Budapest Főváros Levéltára őriz anyagokat a felemlegetett ügyről. Ez a rövid fejezet szakirodalmi szempontból sem kellően beágyazott: hiányoznak belőle többek között Bodó Béla és Bödők Gergely alapvető munkái.

A fehérterrort a hosszúra nyúlt békeidők részletes taglalása követi. A szerző nem viszi túlzásba az általa ígért méltányosságot, amikor megállapítja, Horthy szinte semmi szerepet nem játszott a konszolidációban, „leszámítva a szélsőjobb visszaszorításának támogatását és az uralkodó visszatérésének megakadályozását”. Ez azért talán mégsem olyan csekély eredmény, ahogyan semmitmondó frázis „történelmi szerencsének” nevezni, hogy a kormányzó éppen Bethlen István által hagyta magát befolyásolni a 20-as években (Ungváry saját értelmezése szerint). Egy majdani Horthy-életrajz szerzőjének lesz feladata bemutatni, milyen belső metamorfózison ment át a kormányzó (ha egyáltalán átment), illetve mi volt az oka a meg-megcsillanó politikusi képességek és a nyilvánvaló ballépések közti váltakozásoknak. Ungváry a két világháború közti gazdasági fellendülés tézisét statisztikai adatokkal igyekszik árnyalni, jóllehet az általa is hivatkozott Tomka Béla kutatásaiból akár azt is kiemelhette volna, hogy a 20-as évek magyarországi gazdasági rekonstrukciója Ausztriáénál is sikeresebb volt. Nem világos, miért, de ebben a fejezetben kapott helyet Horthy antibolsevizmusa is; a kormányzó itt tárgyalt „csapongó lelkivilága” ugyanakkor valóban kulcs lehet sok minden megértéséhez, és egyben figyelmezteti is a mindenhol szigorú logikát feltételező történészt az emberi természet irracionális oldalára.

A háborús évekről szóló fejezet először a Szovjetunióval beállt hadiállapottal foglalkozik. Ungváry meggyőző ítélete szerint Kassa (kismértékű) bombázása nem tekinthető „közvetlen fenyegető veszélynek” az országra nézve, így Horthy törvénysértő módon hagyta jóvá a hadiállapotot. A Bárdossy felelősségét is hangsúlyozó szerző kiemeli a kormányzó szerencsésebb választásait is (Kállay Miklós miniszterelnök, Szombathelyi Ferenc vezér-
kari főnök és Nagy Vilmos honvédelmi  miniszter kinevezését), ugyanakkor élesen kritizálja a diplomáciai viszontbiztosítás elmaradását a német szövetségi rendszerbe egyre jobban belegabalyodó magyar külpolitika elemzésekor. Ezek meggyőző gondolatok, ahogyan az a jellemzése is, hogy az államfő elbizakodottá és saját kultuszának rabjává vált. Ezt követően – jóllehet a német megszállást külön fejezet taglalja – az 1944. októberi kiugrási kísérlet kerül terítékre. Ungváry úgy véli, amennyiben Horthy az 1. magyar hadsereg huszti főparancsnokságán vagy Kecskeméten, esetleg Kiskunhalason jelenti be a fegyverszünetet, „az akció garantált sikerrel járt volna”, mivel Huszt környékén nem tartózkodtak német csapatok, a Duna–Tisza közén pedig gyors szovjet támogatásra számíthatott volna az államfő. 

A kormányzó 1944 őszén kétségkívül nem tudott felnőni a feladathoz (a finn Mannerheim marsall valóban tehetségesebb stratéga és politikus volt nála), miközben Horthy környezete még a Legfőbb Hadúrnál is rosszabbul teljesített. A szerző merész feltételezése szerint azonban az utolsó pillanatban is menteni lehetett volna a menthetőt, amennyiben Horthy áldását adja a Királyi Palota szétlövetésére és testőrsége feláldozására. Ez ugyanis legalább néhány napra leköti a támadókat, ami „katasztrofális hatással lett volna a Tiszántúlon védekező német csapatokra”. Ungváry a spanyolországi Alcázart a köztársaságiak ellen saját fia élete árán is tartó falangista Moscardo tábornok példájára hivatkozik e helyütt hosszasan, nem jelezve, hogy ez a párhuzam eredetileg Edmund Veesenmayertől származik, aki 1946-os vallomásában ekképp rúgott még egyet az általa oly eredményesen kontrollált kormányzóba. Ungváry másik analógiája a varsói felkelésé, ahol a Honi Hadsereg ötvenezer, légihíddal megtámogatott harcosa küzdött hősiesen – ám végső soron eredménytelenül – von dem Bach tábornok ellen. Az eredmény ismeretes, és a magyar esélyekhez tegyük még hozzá, hogy a stratégiailag kétségkívül jól védhető budai Várban a szerző számításai szerint nem volt ezer hadra fogható ember az ide irányított von dem Bach és Skorzeny csapatai ellen.

Különös módon ezután visszakanyarodunk az antibolsevizmus kapcsán már érintett ideológiai kérdésekhez, hogy Horthy fajvédő nézeteiről (és például az 1920-as numerus claususról) is essen néhány szó, mintegy tíz oldalon. Ungváry szerint Horthy „alapvetően vérségi értelemben használta” a faj kifejezést, amire természetesen számos példát lehet hozni – ahogyan ellenpéldát is bőven idézhetnénk, akár e könyv lapjairól is. A két világháború közti fajfogalom használatát azonban aligha érdemes pusztán leíró módon tárgyalni. Viszont a felszínen érzékelt következetlenségek mögött filológiai aprómunkával gyakorta fel lehet fedni és meg lehet különböztetni a különböző motivációkat, intenciókat, tudatos kétértelműségeket és az egyszerű nyelvi pongyolaságokat. A szerző szerint Horthy világképe „jobboldali vulgáris előítéletekből tevődött össze”, amiben sok igazság van, csak éppen a felhozott példák (az eugenika és a tervgazdálkodás iránti érdeklődés, a parlament felértékelődése stb.) nem feltétlenül támasztják alá a sarkos állítást. Alighanem e téren is vár még feladat a kutatókra.

Az utolsó fejezet messze a leghosszabb a kötetben: nyolcvan oldalon keresztül kerülnek terítékre a kormányzó német megszállás alatti döntései (kivéve a korábban tárgyalt kiugrást). A fejezet elsősorban a magyar holokauszttal és Horthy ebbéli felelősségével foglalkozik. A jogfosztó törvények hatálya alóli mentesítések kérdése után olyan (még mindig) forró témák következnek, mint a holokausztról szerezhető korabeli tudás, a német elvárások, a magyar közigazgatás szerepe a deportálásokban, az ország szuverenitása és a Koszorús-akció. Ungváry helytálló megállapítása szerint Horthy sokat emlegetett passzivitása a zsidókérdést érintő, német megszállás alatti döntésekben bajosan minősíthető másnak, mint sok százezer magyar állampolgár „elárulásának”. A szerző azt is papírra veti, hogy a németek „elsősorban kényszermunkásokat akartak deportálni”, vagyis a magyar államvezetés egyfajta önszorgalomból küldte halálba a zsidónak minősített gyerekeket, időseket, betegeket és terhes asszonyokat. Az efféle, a kötetben igen gyakori súlyos megállapításokhoz azonban illő lett volna a forrást is megadni. Témáját tekintve a fejezetből némileg kilóg A magyarországi németség elárulása című alfejezet, amelyben a két világháború közti magyar nacionalizmus egyik kevésbé közismert (németellenes) vonulatáról olvashatunk. Megtudhatjuk például, hogy a honi németek kitelepítésének ügyében 1945-re Horthy egy platformra került az új magyar politikai elit többségével, így a svábellenes hisztériát leggátlástalanabbul gerjesztő Magyar Kommunista Párttal. Sajnos ebbe a részbe is becsúsztak túlzások. Ilyen Bleyer Jakab felmagasztalása, hiszen róla tudható, hogy a kisstílű magyar nemzetiségpolitika miatti elkeseredésében 1928-tól rendszeresen informálta – és ezáltal formálta – a német diplomáciát, élete alkonyán pedig a hírhedt müncheni Barna Házba is bejáratos volt.

Az összegzés elején olvasható gondolatmenet szerint Horthy Miklós nemcsak politikusként bukott meg, de emberileg is alkalmatlan volt – bármit jelentsen is az utóbbi kitétel. A pontatlanságokat sem nélkülöző kötetben – például: „parlamenti mandátumokkal” (9.) nem miniszterelnökök, hanem pártok rendelkeznek; Horthy nem „küldte” (90.) fiát 1944. október 15-én Tito vélt követeivel tárgyalni; „Veres János vezérezredes” nem létezett (104.); az NSZK-nak 2014-ben aligha volt „követségi állománya” (160.) Budapesten; Bárczy István ellen nem nyilasok kíséreltek meg merényletet 1944-ben (187.) stb. – azonban nem is az életrajzi vonatkozások a legérdekesebbek, hiszen a szerző kimondottan nem biográfiaírásra vállalkozott. Ami igazán fontos, az a felelősség kérdése, különös tekintettel a háború utolsó szakaszára. Itt azonban gyakorta több a harsány értékítélet, mint a forrásokon nyugvó, kidolgozott elemzés. Alapvetően örömteli, hogy a német megszállás időszakáról egyre több részkutatás és kismonográfia áll rendelkezésre, ám sajnos ezek nem pótolhatják a hiányzó alapkutatásokat. A Horthy Miklós életét és közéleti működését tárgyaló nagymonográfia mellett ilyen „hiánycikk” a német megszállás tematikus feldolgozása. A XX. századi magyar történelem e szomorú és fontos fejezetének reprezentatív áttekintésére ugyanis – egy többszerzős, ám vékonyka 1994-es tanulmánykötetet leszámítva – az utóbbi negyven évben senki nem vállalkozott. Ránki György először 1968-ban megjelent kötete (1944. március 19. Magyarország német megszállása) a maga korában rendkívül modern munka volt, de mégiscsak egy diktatúra ideológiai korlátai között jelent meg, a ma elérhetőnél jóval karcsúbb forrásbázison (ráadásul az eseményeket csupán a Lakatos-kormányig tárgyalva). Alighanem itt lenne az ideje olyan többéves, külföldi és honi levéltárak vonatkozó anyagát feldolgozó történészi csapatmunkába kezdeni, amely az eddig elért eredményeket kamatoztatva biztos tudáshoz vezetne a német megszállás működéséről és dinamikájáról. Így lehetne egyről a kettőre lépni a felelősség kérdését illetően is.