Clio-time-love-fortune-death-picart-1731.jpg

Éles támadást intézett az elmúlt hetekben a Magyar Nemzet hasábjain mások mellett Szakács Árpád, Domonkos László, Szentesi Zöldi László, Ágoston Balázs a magyar történettudomány műhelyei és tagjai ellen, mert azok tudománytalannak tartják Raffay Ernő szabadkőművességet leleplező írásait. A támadást Ungváry Krisztián hasonlóan éles hangú cikkben utasította el. A hazai történettudomány védelmében az Országút most a következő írást teszi közzé.

Az elmúlt hetekben ismét tanúi lehettünk annak, hogy a honi történettudomány jeles képviselőit kemény támadások érik, megkérdőjelezve szakmai hozzáértésüket, becsületességüket, teljesítményüket. E jelenség cseppet sem új, számos kiemelkedő magyar historikus részesült a szakma falain kívülről érkező, a tudományos kritikától felettébb messze eső bírálatban, Fraknói Vilmostól kezdve Szekfű Gyulán át Hajnal Istvánig bezárólag. Az újból és újból fellobbanó heves indulatok mögött nemegyszer lakozhat tudáshiány, tájékozatlanság, irigység vagy hatalomvágy. Most mégsem e vélelmezett tulajdonságokkal kívánok foglalkozni. Ennél fontosabbnak tartom azt a kérdést megválaszolni, hogy milyen kritériumok alapján tekinthető valaki hivatásos történésznek, a tudományos közösség tagjának. Ennek tisztázása a felhozott vádakat is cáfolhatja.

Két dolgot előre kell bocsátanom. Egyrészt semmilyen történeti részprobléma tárgyalásába nem szeretnék belevágni, másrészt nem akarok bíbelődni a múltra vonatkozó nem történészi reflektálással, az arról szóló mindennapi állítások, vélemények megfogalmazásával. A történeti emlékezet, az ideológia, a publicisztika tárgykörébe sorolható írások világosan elkülöníthetők a tudományos szövegektől. Ez utóbbiak lehetnek fontosak és legitimek, de nem tudományos természetűek, mert más céllal születnek. Ugyanakkor súlyos tévedésbe esnek, ha félresöprik a történettudomány módszertanát és eredményeit.

Hol lakozik tehát a felelet a „mitől tudományos egy történeti tárgyú munka” típusú kérdésre? Talán a nyelvben, a választott stílusban? A történészi munkák nyelve nyilvánvalóan gyakran elvontabb, nehezebben értelmezhető, több idegen szót, speciális szakkifejezést tartalmaz, mint egy szépirodalmi vagy publicisztikai szöveg. Viszont két bökkenő rögtön adódik: egyrészt nagyon régi dilemma, hogy van-e a történettudománynak kizárólagos, saját magára jellemző szókészlete, vagy csupán más tudományterületektől (a pszichológiától kezdve a szociológián át a politikatudománnyal bezárólag) kölcsönöz terminus technicusokat. Másrészt a szép értekező próza, a világos nyelvezet egyáltalán nem zárja ki a magas színvonalú történészi munkát, miként Szekfű Gyula A száműzött Rákóczija vagy Györffy György Árpád-korral foglalkozó művei tanúsítják.

Akkor talán a feldolgozott források mennyisége, minél szélesebb köre a perdöntő? Ez már egy fokkal közelebb áll a megoldáshoz, de még ez sem elengedő. Adott tárgy feldolgozásához nélkülözhetetlen az annak minden rétegét és vonatkozását felölelő források értő, módszeres, kritikai elemzése, de ettől még a végeredmény lehet parttalan pozitivista adathalmozás vagy éppen végtelenül indoktrinált értekezés, mely nem feltárni akarja tárgyát, hanem a téma ürügyén mozgósítani akarja olvasótáborát. 

Akkor netán a példányszám a meghatározó, a piac és/vagy a közönség fogalmazza meg a végső szentenciát egy-egy történész teljesítményéről? A professzionális marketing egyre burjánzó világában óvatosan kell bánnunk az eladott példányok számának értékelésével. Hiába ír egy magyar történész akármilyen szabatos és kiváló értekezést a só középkori szerepéről, sohasem fog elkelni ebből annyi példány, mint ha valaki Kádár János uralmának évtizedeit tárgyalja. Természetesen igaz az ellenpélda is: akadnak nagyszerű történeti monográfiák, mint például John Lukacs A párviadal című, Hitler és Churchill kapcsolatát tárgyaló munkája, amely egyszerre bűvöl el stílusával, a mögötte álló ismeretanyaggal, és szép számban kelt el.

Esetleg a humán tudományokban is teret nyerő, úgynevezett tudománymetriai szempontokat vegyük alapul a történészek munkájának méréséhez? Hiszen elvileg ez éppen a mérhetőség, az összehasonlítás érdekében született: évenkénti bontásban láthatjuk a publikációk és a rájuk való hivatkozások számát, a magyar és idegen nyelven napvilágot látott munkákat, a szerkesztői tevékenységet, a konferenciák szervezését, a témavezetői tevékenységet. Ezek az egzakt számok már sokkal többet elárulnak, mint az eddigiek, bár a publikációk mennyisége és minősége nincs mindig egyenes arányban egymással, a szorgalom nem feltétlenül pótolja a hiányzó gondolati erőt. Példának okáért egy megyei napilap a századik kötetének megjelenése alkalmából köszöntött egy történészt. Igen ám, de ahogyan az egyik legnagyobb magyar középkorász, Engel Pál megjegyezte: négy-öt önálló, eredeti szakkönyvnél több csupán kivételes esetben fér bele egy historikus életpályájába.

Ha nem a nyelv, nem a példányszám, nem a feldolgozott forrásanyag, nem a tudománymetria számai tesznek valamely szerzőt valódi történésszé, akkor mi más? Az előbb körbejárt jellemzők szükséges, de nem elégséges tényezők: megfelelő nyelvhasználat, kellő mennyiségű, helyesen értelmezett és feldolgozott forrásanyag, a tudományos közösség visszajelzései (tudományos fokozatok, hivatkozások, konferenciameghívások, testületi és szerkesztőségi tagságok) nélkül nincs professzionális történetírás, ám még van, ami ennél is fontosabb. Ez pedig a történész munkájának nyílt és kritikai természete.

Vagyis nem kizárólag a végeredményképpen létrejövő ismeret, hanem az oda vezető út teszi tudományossá a történetírást. A történeti tudás nem lezárt, kész, örök időre szóló anyag, mint a kristálykémia alapelvei, törvényei. Aki ilyesmit remél, ebben bízik, annak csalatkoznia kell. Sohasem fogjuk tudni megmondani egyszer és mindenkorra, milyen volt Magyarország 1298-ban. Sohasem tudjuk minden részletében rekonstruálni a mohácsi csatát. Sohasem lesz száz százalékig végleges, minden vitát lezáró tudásunk az 1867-es kiegyezésről. Ha ilyen tudásunk lenne, akkor megszűnne a történettudomány, legfeljebb itt-ott kiegészítenénk az eddigi ismereteinket. Merő reklámfogás, amikor egy-egy munkát „a legújabb kutatások tükrében” szlogennel próbálnak eladni. Éppen ezért az a jó és valódi történeti munka, amely számos szempontot mérlegel, továbbgondolható, újabb kérdéseket és problémákat hív elő, az olvasóban kételyt, érdeklődést, olykor ellentmondást vált ki. Ha csupán annyit várnánk a történészektől, hogy megerősítsék, alátámasszák a bennünk eleve készen lévő és élő ítéletet, bizony nem sokra tartanánk őket. A professzionális történetírás bizonyos értelemben hasonló a római katolikus kánonjoghoz. Ahogyan a házasságkötés érvénytelenségének kimondásánál nem a konkrét cselekedet, hanem a mögötte lévő szándék a fontos – ezt nevezzük szándék-etikának –, így érdemes vizsgálni a történész tevékenységét is. Ha megértetni, elgondolkodtatni, mérlegelésre késztetni, érveket felsorakoztatni, alternatívákat kínálni akar, akkor tudományos céljai vannak. Ha egy történeti tárgyú könyv leleplezni, megdöbbenteni vagy ítélkezni akar, kényelmes hiteket és vágyakat kíván kiszolgálni, akkor szándékai szerint nem a tudományt műveli.

/Indulókép: Klió, a történelem múzsája ifjú nemest tanít. Az idő mutatja be az egyes leckéket, fellebbentve a történelem színpada fölött a függönyt. A jelenet főszereplői, a szerelem, a szerencse és a halál szabadon osztogatja kegyeit. Samuel von Pufendorf jogbölcselő francia nyelvű egyetemes történeti munkájának címoldala (1731)./

/A vitához az Országút oldalán szólt hozzá Kulin Ferenc is./