Gyermekfalu.JPG

Az SOS Gyermekfalvak évtizedek óta és világszerte az egyik legismertebb nevelőszülői hálózat, amely folyamatosan fejlődik. Riportunkban betekintést nyújtunk e szép hivatás történetébe kezdeteitől egészen napjainkig, választ kapunk a klasszikus modell megváltoztatásának okaira, nem utolsósorban pedig szót ejtünk a gyermekek társadalmi megítéléséről és kulturális életükről.

Szilvási Léna, az SOS Gyermekfalvak szakmai vezetője először a program kezdeteiről mesélt. Az SOS Gyermekfalvak először a II. világháború után jöttek létre Ausztriában, a rengeteg hadiözvegy és -árva sorsának rendezésére. A program alapítójától, Hermann Gmeinertől származik az ötlet, hogy az özvegyasszonyok és a magukra maradt gyerekek új családra találjanak egymásban. Mindezt az osztrák falu mintájára álmodta meg: tíz családi házban laktak a családok, ahol házanként egy egyedülálló asszony tíz árva gyereket vett magához. A tíz házat pedig egy faluvezető irányította és tartotta kézben, mint szervezeti egységet. Ily módon egy közösség jött létre, közös élményekkel. Ez azért volt akkoriban különleges, mert a II. világháború után Európa-szerte az árván maradt gyerekek óriási bentlakásos intézményekben kaptak helyet. Egy korábbi kastély vagy kórház termében tíz–harminc ágy állt, és a gyerekeket nemenként, illetve korcsoportonként különítették el. A testvéreket nem együtt, és nem családszerűen helyezték el. Ezek tehát a regényekből ismert klasszikus árvaházaknak feleltek meg.

Ehhez képest volt újszerű és kreatív Gmeiner elképzelése. A testvéreket is együtt lehetett elhelyezni, kialakítva egy családszerű modellt. Civil szervezetként kezdték, ami egyéni adományokból (téglajegyeket lehetett vásárolni a segítő szándékúaknak) építette fel a házakat. Eleinte Ausztriában, néhány faluban, de fokozatosan átvették a modellt az akkori nyugat-európai országok is. Az 1960-as évektől aztán a program tovább terjeszkedett, áttelepítette a modellt Ázsiába, Afrikába, majd Dél-Amerikába. A kelet-európai nyitás a 80-as évekre esett. Mára – örömmel mondhatjuk – a világ 136 országában létesültek SOS Gyermekfalvak. Ezek javarészt még nagyon hasonlóak egymáshoz, a kezdeti formát őrzik.
Eleinte egyedülálló asszonyok fogadták be a gyermekeket, akik közül többen elveszítették a férjüket a háborúban, és sokáig ez a modell volt a mérvadó. Így például, amikor Magyarországon 1986-ban létrehozták az első falut Battonyán, akkor is ez számított még a mértékadó modellnek.

Az 1990-es évek során kezdett felmerülni az igény, hogy házaspárok is éljenek a falvakban, ne egyedülálló nők legyenek kizárólag a családfők. Szilvási Léna elmondta, hogy ma már elkezdett megfordulni a trend, egyre több házaspár, pár jelentkezik nevelőszülőnek. Azt is kevesen tudják, hogy akár férfiak is belevághatnak ebbe a szakmába: sok olyan család van, ahol a férfi a nevelőszülő.

 „Azt is tapasztaltuk, hogy a zárt gyermekfalvakban egy kicsit buborékban éltek a gyerekek, ezért kialakult egyfajta elszigetelődés a városok más családjaitól, ami sok hátrányhoz vezetett a társadalmi beilleszkedést illetően, gondoljunk csak arra, amikor egy állami gondoskodásban élő gyerek hirtelen kikerült ebből a burokból nagykorúvá válásával. Ezért elkezdtük átalakítani az SOS struktúráját. Míg korábban egy gyermekfaluban tíz-tizenkét SOS-es ház volt egymás mellett, egy zárt területen, ma már azt preferáljuk, ha a nevelőszülői családok a településeken elszórva, nem SOS-es családok közé integrálva laknak.”

A gyerekek családi háttere is sokat változott az elmúlt évtizedekben. Manapság ugyanis a legtöbb  gyermek már nem árva, hanem a családjukból kellett kiemelni őket bántalmazás, szenvedélybetegség vagy súlyos elhanyagolás miatt. Az SOS Gyermekfalvak nevelőszülői hálózatként működik, és ha egy gyerek bekerült a Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat hatáskörébe, tőlük kapják a jelzést, hogy nevelőszülőre van szüksége, így onnan kerülhet be az SOS-be,  vagy más nevelőszülői hálózatba, hisz több ilyen hálózat létezik minden megyében.

„Magyarországon ma ötezer-négyszáz nevelőszülő tevékenykedik, de ennél sokkal többre lenne szükség, hogy minden gyerek nevelőszülői családba kerülhessen, ne pedig nagyobb intézménybe. Nagyon fontos számunkra a magas szintű szakmai minőség biztosítása. Az eredeti gyermekfalumodell is igazán magas színvonalú volt, de úgy látjuk, sokkal több figyelem juthat egy gyerekre, ha kevesebb a gyermeklétszám, ezért támogatjuk, hogy maximum öt gyerek éljen egy nevelőszülői családban, ami szakmailag is indokolt. Ezeknek a gyerekeknek segítségre, odafigyelésre, törődésre van szükségük, és ennyiükre egy személynek nehezebb odafigyelni, mint például három gyerekre” – világít rá a modell megváltoztatásának másik okára Szilvási Léna.

Mivel a magyar törvények is legújabban öt főben maximalizálják az egy családhoz elhelyezhető gyerekek számát, az SOS program is elkezdte csökkenteni az egy családra eső létszámot. Ugyanakkor nehézséget jelentett számukra, hogy a házakat nyolc-tíz főre alakították ki, és a nagy épületeket gazdaságilag sem érte meg fenntartani tovább. A szétszórtabb, családias elrendezéshez vezető szempontok között szerepelt például a battonyai falu nagyon komoly ingatlanfelújítási szükséglete, így felmerült az ötlet, hogy érdemesebb lenne elköltözni egy nagyobb településre, ahol ráadásul több szolgáltatás érhető el, kisebb házakban.  Ennek jegyében költöztek el Orosházára, ahol a családok immár szétszórva élnek a város különböző pontjain.

Jelenleg Kecskeméten, Kőszegen, Orosházán, Budapesten és a települések hatvan kilométeres körzetében, valamint Pest megyében működnek az SOS Gyermekfalvak. Ma már olyan nevelőszülőket keresnek, akik saját otthonukban vállalják a gyermekek nevelését, illetve arra ösztönzik a régebbi nevelőszülőket, hogy akik akarják, válasszák inkább ezt a megoldást. A program, amennyire tudja, anyagilag is támogatja ennek a lépésnek a megtételét. „Azt láttuk, hogy az új modellel sokkal rugalmasabban tudunk alkalmazkodni a gyerekek szükségleteihez és a nevelőszülők kapacitásához. Nem mindenki alkalmas rá, hogy nyolc gyereket neveljen, ezért van, aki egyet, van, aki hármat fogad be. Ez függ az ingatlanától és a teherbírásától. Ehhez járul, hogy ha egy településbe könnyebben beágyazódik egy család, az is egészségesebb környezetet jelent a gyerekek számára, mert folyamatosan találkoznak a civil élet kihívásaival. Sokkal könnyebb így, mintha tizennyolc vagy huszonkét éves korukban kezdenének el ismerkedni, barátkozni a való világgal. Több természetes kapcsolódási lehetőségük van a szomszédokhoz és az egész ottani, városi közösséghez, mérséklődött, talán meg is szűnt a »buborékban létezés«: barátságok szövődnek – mégpedig nemcsak egymás között – a játszótereken, de könnyebben tanulják meg az önállóságot is, hiszen ha valamire szükségük van, egyszerűen elmehetnek a boltba. És ez csak egy a számtalan példa közül. Az ilyen, átlagcsaládhoz inkább hasonló modell stabilabb életet biztosít” – vonja le a konklúziót a program szakmai vezetője.
Arra a kérdésre, hogy ebben az együttlétben olyan életre szóló kötődés kialakul-e, akár egy vér szerinti szülő-gyerek kapcsolatban, Szilvási Léna elmondta: minden nevelőszülői képzés azzal kezdődik, hogy életre szóló kapcsolatok alakuljanak ki, ami korántsem egyszerű dolog. Viszont a gyermekvédelmi rendszerbe való bekerülésénél mégsem az az elsődleges, hogy a gyermek feltétlenül nagykorúságáig a nevelőszülőnél maradjon, hanem visszahelyezni az eredeti családjához, amennyiben ott esetleg rendeződtek a viszonyok. Ha a gyermek örökbe adható, mert vér szerinti szülei lemondtak róla, vagy hosszú ideje nem látogatták, akkor az a cél, hogy egy örökbefogadó családhoz kerüljön, ahol jogszerűen a család tagjává válik. De ettől függetlenül még életre szóló kapcsolat is kialakulhat a nevelőszülővel, és fontos, hogy egy meghatározó élmény legyen a gyermek későbbi életében a közösen eltöltött idő.
A nevelőszülők motivációjával kapcsolatban megtudtuk, hogy ezt a tevékenységet csak hivatásnak lehet nevezni. A jelentkezőnél rendkívül fontos, hogy nagyon erős, nyitott érzelmi kapacitással bírjon, ami által képes befogadni a családjába egy idegen család gyermekét, akinek biztonságot jelenthet – ám el is tudja őt engedni, ha erre van szükség. Igen kevés ember bír ezekkel a tulajdonságokkal. Ezért olyan nevelőszülőket keresnek, akik érzelmileg rugalmasak, érzékenyek, és előtérbe tudják helyezni a gyermek érdekét, elfogadni, hogy azoknak hosszú távon az a jó, ha a saját vagy egy örökbefogadó családban nevelkednek. Hozzá kell tenni: sajnos sokkal nagyobb azoknak a gyerekeknek az aránya, akik nagykorúságukig vagy a felsőoktatási tanulmányaik elvégzéséig az SOS-ben maradnak. Szilvási Léna szerint ennek leginkább a társadalomban élő előítéletek az okai, ezért nyitottabbá kellene tenni a társadalmat az örökbefogadással kapcsolatban.

Biztonság vagy kulturális élmények

„Nagyon sokszor előfordul, hogy a gyerekek az SOS Gyermekfalvaknak köszönhetően szereznek először kulturális vagy sportélményt. Amennyiben mélyszegénységből érkeznek, előfordul, hogy a nevelőszülőkkel látják először a Balatont, vagy tőlük kapnak először fagylaltot, velük ünneplik először a karácsonyt és a születésnapot. Ezért nagyon örülnek neki, ha kinyílik előttük egy egészen más világ, amelyben az élmények, a kultúra is jelen van” – hangsúlyozza Varró Gabriella, az SOS Gyermekfalvak kommunikációs szakértője.
Mivel az SOS-családok különböző helyeken élnek, a kulturális programok látogatása és szervezése is úgy történik, mint egy átlagos családban. Korábban értelemszerűen a kulturális események csoportos látogatása volt jellemzőbb, de ha érkezik például egy színházlátogatási felajánlás, manapság is szívesen élnek vele, bár a családok szétszórt elhelyezkedése miatt ezeket sokkal nehezebb megszervezni. Egy átlagos családhoz hasonlóan ők is nagyon színes programokon vesznek részt az életkoruknak és az érdeklődési körüknek megfelelően. Ahogy a nevelőszülők megbeszélik a gyerekekkel, milyen szakkörre vagy táborba szeretnének menni, ugyanúgy megbeszélik a kulturális programjaikat is. Az SOS-program ebben szabad kezet ad nekik, de ha tudnak, akkor segítséget nyújtanak számukra, hogy megtalálják azokat a lehetőségeket, amelyekkel kielégíthetik a kulturális igényeiket.

A koronavírus-járvány kulturális szempontból negatívan hatott az SOS-programban élő gyermekekre is.

A koronavírus hazai megjelenésekor az SOS Gyermekfalvak a biztonságot helyezték előtérbe, és minimalizálták az érintkezések számát. Az iskolák bezárása után nem preferálták, hogy bármilyen nagyobb eseményen részt vegyenek a gyerekek. A gyermekek mellett a nevelőszülőt szintén óvják, mert ha ő megbetegszik, gondoskodni kell a helyettesítéséről. Még most is óvatosak, ezért a kültéri, nem tömeges rendezvényeket látogatják. Sokszor érkeznek budapesti kulturális intézményekből felajánlások, de ezekkel nem mindig tudnak élni, mert nem rendelkeznek buszokkal, hogy az összes vidéki családot fel tudják utaztatni.

1.3.jpg

Láthatatlan gyermekek

Varró Gabriella szerint is kiemelten fontos felhívni a társadalom figyelmét ezekre a gyermekekre, és ennek érdekében különböző társadalmi kampányokat indítottak. Ilyen például a Vanish-kampány, amelyhez, amellett, hogy adománygyűjtésről szól, tehát a megvásárolt termékek után az SOS Gyermekfalvak is kapnak támogatást, két nagyon erős kulturális együttműködés társul:

Karafiáth Orsolya költő az SOS Gyermekfalvakban élő gyermekek történeteiből írt rövid verseket, amelyeket közéleti személyiségek adtak elő különböző médiafelületeken. Ez figyelemfelkeltő kampány, amelynek lényege, hogy megpróbálták a gyerekek nehéz történetét becsomagolni egy kedvesebb, jobban befogadható formába.

Ehhez társul egy nagyon erős háttér a Nők Lapja Café és a WMN oldalán, ahol szakmai tartalmú anyagok olvashatók a nevelőszülők és a gyerekek életéről interjúk, riportok formájában. Ezzel a kulturális együttműködéssel is próbálják elérni például a mainstream sajtót, és lefordítani az emberek számára, mit is jelent, ha valaki nevelőszülőknél él. „Sokkal inkább érzékenyíti az embereket, ha ilyen tartalmakkal találkoznak, mert ezáltal lényegesen könnyebb megérteni az egész folyamatot.”
Az állami gondoskodásban élőkkel szemben még mindig előítélettel viseltetik a társadalom, amit ezek a fiatalok nap mint nap megtapasztalnak a saját bőrükön konfliktusok és megkülönböztetések formájában. Úgy tekintenek rájuk, mintha valami rosszat tettek volna, holott mindössze más élethelyzetből jöttek. Ezért minél többször és több helyen meg kell jelennie ennek a témának a médiában, a gyermekek szomorú, de sikertörténeteinek is” – véli Varró Gabriella. Majd hozzáteszi, hogy pont ennyire lényegesek az olyan típusú érzékenyítő tréningek, amelyek a pedagógusokat vagy a fiatalokkal foglalkozó egyéb szakembereket érintik. „Ezek a gyermekek köztünk élnek, de kicsit láthatatlanul. Ezen próbálunk változtatni, hogy a társadalom észrevegye és lássa őket, kölcsönösen ismerjék meg egymást. Ez az út vezet a befogadáshoz, a kirekesztés helyett.”

A szerző újságíró.