szurcsik.jpg

Ha itt politikai vita folynék, akkor az érvek változtak volna, a bizonyítékokat nem hagynák figyelmen kívül, az oroszlán együtt heverne a báránnyal, a feltevések és a cáfolatok burjánzanának, s ott tolongana mindenki virágaival Karl Popper sírjánál.

Ha volna a marslakóknak egyeteme s annak Európa-tudományi tanszéke, akkor ott most igen tanácstalanul vakargatnák a fejüket. Európa itt küszködik az utóbbi száz év legsúlyosabb válságával, a koronavírussal, amely roppant társadalmi, gazdasági és egyéb változásokat idéz elő. Ám mindezek közepette újfent csak a magyar ügy lángol fel, vált ki irdatlan politikai vitákat.

Nem mintha Magyarország különösen fontos ország lenne európai viszonylatban – marslakóink nehezen is találták meg a térképen. Geostratégiai szemszögből másodlagos, tengeri kijárat nélküli ország, amelynek semmiben sincs pótolhatatlan szerepe, csupán ezekben a vissza-visszatérő, inkább politikai indíttatású felgerjedésekben.

E politikai villongások figyelemre méltó mozzanata az, hogy egy kaptafára megy valamennyi. Magyarország elítélése már egy évtizede egyesíti az európai politikai spektrum baloldalát. Az elítélés nyelvezete lényegében mindig ugyanaz, bár akadhatnak alkalmi eltérések. Ami nem változik: a kárhoztatás a magyar élet néhány területére, a demokratikus jogállamiság „megsértésére” korlátozódik. Ellenérv nem juthat szóhoz, ha van, olybá veszik, mintha nem is volna. Ez furcsa, vélhetnék marslakóink. Hiszen Európa a felvilágosodás észszerűségének büszke örököse, ahol nincs szentebb, mint a tudományos tárgyilagosság, s ahol a feltevésekre és cáfolatokra támaszkodó érvelés bizonyítékokon nyugszik.

Akkor hát – töpreng a marslakók meghökkent kutatócsoportja – miért hagyják figyelmen kívül azokat a bizonyítékokat, amelyek egy-egy feltevés ellenkezőjét igazolják? Hát nem ez lenne az európai hozzáállás lényege? Meglehet, ez; csakhogy Magyarországot a baloldali politika sajátos, egyedi racionalitással közelíti meg. Kívülről úgy tűnhet, mintha jogi nézeteltérésről volna szó: működik-e Magyarországon a jogállam, avagy nem? Könnyen el lehetne dönteni, hogy mi erre a válasz, ám e döntés elmaradt; marslakóink tehát belátják, hogy a rejtélyre a válasz jó mélyen a felszín alatt rejtőzhet.

Ugyanez a helyzet az összehasonlításokkal is. Ha egy bizonyos gyakorlatot Magyarországon elítélendőnek tekintenek, a magyaroknak nem szabad ám rámutatni egy másik EU-országra, nem szabad megkérdezniük, hogy vajon ott miért nem ítélik el ugyanazt a gyakorlatot. Erre általában az a válasz (ha van egyáltalán): ohó, figyelemelterelés. Amivel lényegében semmiféle összehasonlításnak nem adnak helyet, mert arra céloznak – persze bizonyítás nélkül –, hogy az ilyen összehasonlítás megengedhetetlen, mivel egymástól túlontúl különböző dolgokat hasonlítanánk össze, az almát a körtével, vagyis kategóriahibát követnénk el.


/Takács Géza grafikája/

Ha belegondolunk, fura ez a figyelemelterelésre való hivatkozás. Magyarország értékelői az EU-szerződésben, pontosabban annak 2. cikkében kodifikált európai értékekből indulnak ki. Ám e 2. cikk és az európai értékek lényege éppen abban áll, hogy azokhoz mindenkinek egységesen kell igazodnia, miként az Európai Bíróság világosan ki is mondta. Tehát vagy létezik egységes európai rend, s akkor az összehasonlítások érvényesek, vagy nincs, s akkor viszont az, amit Magyarország tesz, nem értékelhető az európai értékek feltételezett rendszerének alapján. Az első feltevés a helyes, mivel azokon a területeken, ahol hatásköröket ruháztak át, az EU egységes jogi térséget képez. Viszont ez azt jelenti, hogy Magyarország elítélése nem jogi fellépés, hanem politikai húzás, amely a törvényt politikai célokra használja fel.

Ehhez még hozzá kell fűzni, hogy Magyarország folyamatos ostorozása nem volt hatással magára Magyarországra. Az intézkedéseket nem módosították, nem adtak teret a liberálisok követeléseinek, a Fidesz-kormány ugyanúgy követte stratégiáját, mintha a liberális támadások meg sem történtek volna. Az ismételt kirohanásoknak legfeljebb az volt az eredménye, hogy visszafelé sültek el: a Fideszt még elszántabbá tették, a (legyőzött) magyar baloldalt pedig abba a visszás helyzetbe hozták, amelyben inkább támaszkodik nyugati elvbarátaira, mint a magyar szavazókra.

Mindamellett – gondolják a marslakók – vannak itt még felfedni való rejtélyek. A Marsról érkezett kutatócsoport szorgos tudományos segédmunkatársa százszámra gyűjtötte össze ezeket az elítélő megnyilatkozásokat, és a kutatócsoport meghökkenten állapítja meg, hogy mindezen megnyilatkozások nyelvezete, szókincse, a bennük megnyilvánuló érzelmek teljesen statikusak. Ugyanazok a szavak, ugyanazok a megfogalmazások, ugyanazok a mondatok ismétlődnek újra meg újra: „illiberális”, „populista”, „korrupt” – ezek a szavak jönnek elő nyakra-főre vagy minduntalan.

A munkacsoport kénytelen levonni néhány következtetést. Először is azt, hogy a Magyarországot illető diskurzus teljesen statikus, tehát tartalmilag értékelhetetlen, sem nem elemző, sem nem magyarázó jellegű. Aztán figyelmük a „langue de bois” (fanyelv) fogalmát kifejlesztő francia kutatócsoport munkájára irányul.

A „langue de bois” nem azt fejezi ki, nem azt közli, amit a szavak mondanak, hanem csupán metaüzenet, amelynek egyedüli célja, hogy más, alternatív üzenetek útját eltorlaszolja.

A franciák az oroszból vették át a „langue de bois” (дубовый язык) kifejezést, ámde álljon itt egy orosz értékelés. Alexander Yurchak szerint a szovjet típusú nyelv rutinná tette az uralkodó reprezentációt, szabványosította az eszmére vagy dogmára épített hatalmi diskurzust, amely elkülönül minden más beszédmódtól, fölöttük áll, azoknak pedig meg kell előtte hajolniuk; változhatatlan és megkérdőjelezhetetlen, olyan szöveg, amelyre nem lehet rákérdezni. Ez valóban ismerősnek hangzik bárkinek, aki valaha is élt szovjet típusú rendszerben.

De hiszen Európa, az EU, a demokrácia és a liberalizmus vajon nem arra hivatott, hogy a kommunizmus szakasztott ellentéte legyen? Ó, igen, de nem árt felidéznünk Nietzsche figyelmeztetését: „Aki szörnyekkel küzd, vigyázzon, nehogy belőle is szörny váljék.” Magyarország elítélésének rendszeres résztvevői magukat egy olyan szörnnyel való harc részeseinek tekintik, amely megkérdőjelezi a liberalizmus általuk képviselt változatának a jogosultságát. Amit Magyarország valóban megkérdőjelez.

Ám akkor azok, akik a magyar szörnnyel hadakoznak, ugyan miért nem cáfolják annak érveit (mert láttuk, hogy azt nem teszik); miért csak ismételgetik ugyanazokat a kijelentéseket változatlan formában? Hát azért, mert aminek tanúi vagyunk, az nem politikai vita, hanem szertartás. A marslakók itt egy lépéssel megelőztek minket. Ha itt politikai vita folynék, akkor az érvek változtak volna, a bizonyítékokat nem hagynák figyelmen kívül, az oroszlán együtt heverne a báránnyal, a feltevések és a cáfolatok burjánzanának, s ott tolongana mindenki virágaival Karl Popper sírjánál.

Mivel nyilvánvalóan nem ez a helyzet, más magyarázatra van szükség. Szertartás zajlik. A főáramú politikai gondolkodás nagy része, így a média is hajlamos arra, hogy a szertartást merő ostobaságnak minősítse. Ez óriási tévedés. Minden emberi intézmény szertartásokra támaszkodik a szolidaritás biztosítása, a magától értetődő (nem vitatott) konszenzus fenntartása és azon feltevések megerősítése végett, amelyeket a varázskörön belül lévők megkérdőjelezhetetlen tények gyanánt fogadnak el. Különben mi szükség lenne például jubileumi ünnepségekre?

A szertartás szükségképpen megkívánja az állandó, a résztvevők számára azonnal ismerős, a kívülálló fülével azonban fanyelvnek hangzó szertartásos nyelvezetet. Azért kívánja meg, mert elszakadt a valóságtól, viszont megteremt egy másik valóságot, mégpedig a jó és a gonosz, a helyes és a helytelen, a szörnyek és az ellenük harcolók elválasztásának erkölcsi töltetével, illetve gondosan kirekeszti belőle a kívülállókat. Kirekeszteni pedig legteljesebben az állítólagos szörnyet rekeszti. A szertartásos nyelvezet tüneteit könnyű kimutatni: „nincsenek ellenőrizhető adatok, sem vitatható érvek, csupán megalapozatlan nyilatkozatok, rögzült állítások, alaptalan bizonyítékok”, írta Christian Delaporte.

Ami a magyarellenes diskurzust illeti, percek alatt meggyőződhetünk arról, hogy itt egy jól begyakorolt szertartás mintapéldájával állunk szemben, amiből az is érthető lesz, hogy a bizonyítékok és az észszerű ellenérvek miért találnak süket fülekre. A szertartás és a szertartásos nyelvezet változhatatlan és megkérdőjelezhetetlen.

Mindezekből magyarázatot kapunk a mechanizmusokra és az okok némelyikére. De nem mindre. Egyáltalán miből fakadt ez a szertartás? Dióhéjban abból, hogy amikor 2010 körül elkezdett megjelenni, akkor váltak érezhetővé az első fuvallatai annak, amit utóbb populizmusnak bélyegeztek.

A populizmus politikai ellenzői azok voltak és maradtak, akik azt állítják, hogy a demokrácia csakis liberális lehet, a liberalizmus pedig eredendően demokratikus.

Mindezeken túl – ami a rejtvénynek fontos mozzanata – az egyre szorosabban integrált Európa biztosította a leghatékonyabban azt, hogy a liberalizmus sikereit ne lehessen visszacsinálni. Ne feledjük, hogy ezek a sikerek számottevőek, ha némileg indokolatlanul tulajdonították is azokat csupán önmaguknak a liberálisok.

E sikerek közé tartozik a vallás példaadó és kötelező voltának a megdöntése, a nemzeti mivolt háttérbe szorítása, a fasizmus és a kommunizmus leküzdése. Ezért logikus gondolat volt a liberálisok részéről, hogy övék a jövő, olyanformán, ahogy Fukuyama kinyilatkoztatta (és tévedett). Amikor pedig a liberális diadal megkérdőjelezése erőteljesebbé vált, a liberálisok összezárták soraikat. Minden csoport így tesz: a nyomás, a kihívás és a támadás fokozza a kohéziót.

Még egy kérdés: miért éppen Magyarország? Alapjában azért, mert ez kényelmes volt. Magyarország viszonylag kicsi és jelentéktelen, a nyelvet a kutya sem ismeri, s hogy, hogy nem, 2010-ben a szavazók olyan kormányt találtak megválasztani, amely elkötelezte magát amellett, hogy maximális távolságot tartson attól a levitézlett liberális kormánytól, amelyet a választások során legyőzött. Ezen túlmenően liberális szempontból roppant kellemetlen volt, hogy egy liberális kormány elveszítse a hatalmat, egy nyilvánvalóan jobboldali, nemzetbarát párt viszont kétharmados többséget szerezzen, és éljen is felhatalmazásával – nos, ez már igazán tűrhetetlen dolog volt, a liberálisok által mind biztosabbnak vélt történelmi szükségszerűség nyílt színi arculcsapása. Magyarország tehát egy-kettőre átváltozott ellenséggé, ama gonosz figurává, amelyet a szertartás rendszeres megrendezésével kell sakkban tartani.

Ej! – gondolták magukban a marslakók egy másik szertartás nyomán – quidquid latet apparebit (minden rejtek felderül ott).

/Indulókép:Szurcsik József: Bűnök fala, 1991, litográfia, 605 x 810 mm /