baranyay_andrás.jpg

A zene eredendően pacifista, gondolhatnánk. Ám mindjárt akad olyan konzervatív angol zenekritikus, aki fejcsóválva helyesbít. Hosszú a története a háborút dicsőítő zenéknek, indulóknak, a vérszomjgerjesztő, az ölés isteneinek hódoló katonamuzsikának. A harci láz szítására ráadásul ártalmatlan műveket is felhasználtak: a náci háborús filmhíradókban a mi Liszt Ferencünk Les Préludes-jének dallamára mutatták be a német diadal újabb epizódjait. Beleborzongok ma is, hogy amikor a 70-es évek elején megvettük első lemezjátszónkat, és a család kifinomult német barátjának büszkélkedve föltettem a szimfonikus költeményt, ő torkaszakadtából üvöltve állíttatta le velem.

Az első világégés mindent megváltoztatott. Az elmúlt század okkal kárhoztatott őrületei, a kommunizmus és a nácizmus az ipari halál, a lövészárkok bugyraiból tört elő. Ezek a bugyrok pedig a napóleoni háborúkat követő nemzetközi rendszernek a mélyén keletkeztek vagy rejtőztek, amely száz éven át bámulatos hatékonysággal biztosította Európa békéjét és virágzását. Az európai arisztokrácia utolsó nagy, Bécsben kidolgozott alkotását, amely a folyamatos együttműködésen, összehangoláson, ellensúlyozáson alapult, és amelyet Bibóval, Kissingerrel együtt nem győzünk csodálni, európai koncertnek nevezzük.

A háború e politikai koncertnek mindenestül véget vetett. A hasonlat mintha fordítva is beigazolódott volna:
a koncerttermekben a háborús égzengés megbabonázta a zenei hangzást. Attól fogva csak a metafizikai kietlenséget bejáró elvont, dallamtalan zene számított hitelesnek. Engedményt a régi harmóniák elégikus siratása, visszasírása sem igen kaphatott.

A metafizikai magányérzés nem feltétlenül jár együtt a politikai széthangzással. A második világégés után – igaz, főként a hívő kereszténydemokraták kezei közt – Európa újfent magára talált, az egységesülés folyamatával, az Unióval kialakította az összehangolás új rendszerét: ismét létrehozta az európai koncertet. Akármit gondolunk is az Unióról, nekünk, magyaroknak olyan lehetőséget ad a földrész döntéseinek befolyásolására, amilyet évszázadok óta hiányoltunk. Ráadásul a határok légiesítésével a Nagy Háború legfájdalmasabb következményére, Trianonra is ad választ. Közvetett módon ugyan, de védi a nemzeti kisebbségeket, és korántsem zárta ki végleg, hogy egyezményesen is megtegye ezt. Felfoghatatlan, hogy csak disszonanciával, kakofóniával vesszük ki a részünket ebből az egyeztetési rendszerből.

Az I. világháború centenáriumán több helyütt megfogalmazódott a közös zenei megemlékezés igénye. Ez azonban aligha valósulhat meg dallamosság nélkül. Az európai koncert, a politikai együttműködés felelevenedése annyiban biztosan maga után vonta a dallam újrafelfedezését, hogy az Örömóda lett az Unió himnusza. Hanem ez, mint törekvés, zárójelbe teszi a kietlenségnek a Nagy Háború óta meghatározó zenei nyelvét. Márpedig ha ettől eltekintünk, a harmónia utáni vágyunk és a közös megemlékezésünk is óhatatlanul felszínes marad. Végtére világégésről kellene beszélnünk. Az angol kritikus, Ivan Hewett is panaszolja, hogy az I. világháború centenáriumára született új angol-amerikai zeneművek nemigen lépnek ki a magánosított emlékezés bűvköréből.

Csakhogy van a Csemiczky Miklós, Orbán György, Selmeczi György, Vajda János alkotta Magyar Négyek, a fiatalabb Gyöngyösi Levente csatlakozásával immár Magyar Ötök. Ők kijárták a modernség iskoláját, beutazták a metafizikai magány tartományait, és arra jutottak, hogy ebből az élményvilágból indulnak ki, de megkísérlik az európai zenei hagyomány dallamrendjét ismét megszólaltatni. Misét is írtak közösen, Missa Quinque Auctorum (2006) címmel. Elhatározásuk érvényességét, hitelességét az sem vonja kétségbe, hogy a rendszerváltozás lázában megtámadták éppen e hagyomány legjelesebb mestereit, mások mellett Szokolay Sándort. A modernséget és a régit elegyítő zenei nyelvük ismeretében kérte fel őket Strausz Kálmán, a Honvéd Férfikar igazgatója a Centenáriumi Emlékbizottság támogatásával, hogy az I. világháború emlékére komponáljanak darabokat férfikarra. Gyöngyösi Levente Katonasirató, Selmeczi György Te Deum 1914, Csemiczky Miklós De Profundis, Vajda János Memento 1914 és Orbán György Versus Psalmi című művei a 2015-ös bemutatón osztatlan sikert arattak. Elérték, ami ma szinte lehetetlen: a legellentétesebb esztétikai elveket követő kritikusok nagyrabecsülését. Idén szeptemberben készült el az ezeket megszólaltató, a Mikor megyek Galícia felé című koncertfilm. Hogy ezek a művek maradandók-e, nem tudhatom. Abban viszont bizonyos vagyok, hogy felkavaró pillanataikkal, az Istentől-világtól elhagyatott lélek jajkiáltásaiból és az ősi imádságokból teremtett ünnepélyességükkel a kívánatos közös nemzeti emlékezés valamennyi igényének eleget tesznek – a film közegében is. Gyöngyösi férjsirató asszonya Bartók Kékszakállújának minden belső titkot tudni akaró Juditjával felesel. Az 1911-es mű még azt hirdette, hogy a szörnyűségek nem kint, hanem bent történnek. Ám a háború rácáfolt: a benti pokol kiszabadult. A Magyar Ötök új együttes alkotása legfőképpen azért lehet a nemzeti emlékezet érvényes eszköze, mert erre figyelmeztet elemi erővel. Magyar koncertért kiált: elég a kultúrharcos uszításból! Akárki űzi azt, a tűzzel játszik.

/Indulókép: Baranyay András, Kézfej I. 1970 körül, a MissionArt Galéria jóvoltából/