Fortepan_repuloter_1965.jpg

Ott jön! Na, végre, esküdni mertem volna, hogy utolsónak száll le a gépről. Nézem a látcsövön, a szokásos főkötő, pruszlik, szoknya. Csak a kékfestőt váltotta a fekete. Egyszer láttam máshogy, egy megbarnult fényképen: bársony mellény, selyem vállkendő, csipkés főkötő. Délceg legény forgatta a táncban, állítólag apánk, kacagott a fiatalasszony. Igen, fényképen láttam kacagni, egyszer. Lassan, egyenletesen lépdel lefelé a magas lépcsőkön, egykedvűnek tűnik. Otthon is ilyen. Tartás, visszafogottság, fegyelem. Mindig, minden körülmények között. Akkor is, mikor apánkat élettelenül meghozták, és kiterítették a konyhaasztalon. Mikor az ávósok öcsémet keresték, és a babaágy betétjébe is beleszurkáltak, hátha ott rejtegetjük a fegyvereket.

56. 65. Kilenc éve, hogy láttuk egymást. Azok a menetrendszerű sorai, a göcsörtös, iskolás betűivel: „Kedves Fiam, remélem, levelem jó egészségben talál.” A család felsorolása, hogy mindenki üdvözletét küldi, és e keretben a köznapok szikár leírása, kerülve bajt, betegséget. Kicsontozott élet. Karácsonykor könnyek között ettük Klárival a csomagban küldött hazait, a gyerekek nem értették, miért ríkat meg minket a kolbász-szalonna.

A válaszleveleim, hogy mennyire jól élünk, milyen más itt minden, a szabad világban. Van jó munkánk, szép fizetésünk, múlt nyáron már a tengerhez is eljutottunk. Az emberek kedvesek, és a többi, és a többi… Klári depressziójáról persze hallgattam, mikor nem mehetett haza az édesanyja temetésére. És arról is, amikor vagont rakodtam a mérnöki diplomámmal, hogy megéljünk valahogy.

Most, hogy itt van, majd mindent megnézünk, Anyám! Fölmegyünk az Eiffel torony tetejére, hajózunk a Szajnán, vasárnapi misére a Notre Dame-ba viszem. Csak jöjjön, engedje el magát pár napra velünk. Pesten is legutóbb, még a forradalom előtt, feljött, és ki se mozdult szinte a lakásból. Egyszer elvittem a Nemzeti Múzeumba, fölmentünk este a Halászbástyára, és azt mondta: Fiam, nekem ennyi elég. Azért jöttem, hogy lássam Péterkét, Mariskát. Főzött egy jó haluskát, sütött kalácsot, velünk volt pár napig, s már ment is haza a hajnali busszal.

Tudom, hogy most se lesz másképp, csak reménykedem. Látom magam előtt, ahogy odahaza utolsónak kiszáll a gépből. Lassan, egyenletesen lépked lefelé a magas lépcsőkön, egykedvűnek tűnik. A lépcső oldalán MALÉV a felirat. Bárcsak ott lehetnék. Magával, anyám.

*

Magával, Köteles

Köteles elvtárs, komolyan mondom, hogy nem értem magát. Leszervezik az egészet, gépet, lépcsőt, mindent. Még az öregasszony is hiteles. És akkor egy ilyen szarvashiba, Köteles. Ki hiszi el nekünk Nyugaton, hogy a főkötős néne egyedül baktat lefelé, a szabad világba? Hát nem látnak maguk?! A lépcső oldalán MALÉV a felirat. Nem kimegy, teszem azt, Párizsba, a fiához, hanem bejön. Hazajön, a hét szentségit! Ezzel akarják eladni, hogy megtörtént a nyitás? Hogy szépen ellenőrzött körülmények között, de már utazhatnak a magyarok? Jó, a lépcsőfeliratot kiretusálják, átfestik. A kép sokat elbír. De embereket akarok a mama köré, olyan nyugatiasakat. Föl kell venni újra az egészet. Köteles, maga beszél a néni fiának a tartótisztjével, hogy még egy felvétel lesz. Értve vagyok? Mindenhez én kellek? Több önállóságot várok magától, Köteles elvtárs. Leléphet.