don_quijote_204_19_10_11.jpg

Dér András és Uray Péter, a POSZT két válogatója ezúttal a válogatásról, a vidéki színházak állapotáról, illetve a versenyprogramba bekerült fővárosi színházakról beszélt. 

Olvassa el a  páros interjú elsőmásodik, harmadik, negyedik és ötödik részét is! 

A POSZT tizennégy versenyelőadásának kiválasztása egyben a társulatok közötti válogatás is?

Dér András: Ilyen szempontunk nem volt. Nem törekedtünk arra, hogy minél több társulat szerepeljen a programban, vagy ugyanabból a színházból ne válogassunk több előadást. Csak azt kerestük, melyek a legjobb, legmarkánsabb nagyszínpadi és a legígéretesebb, legizgalmasabb stúdió- és kamaraszínházi produkciók.

Uray Péter: Ugyanakkor nagyon kíváncsiak voltunk a társulatokra is. Szerettünk volna valamennyire rálátni arra, miképp működnek. Például léteznek-e még Magyarországon színházi műhelyek, olyan helyek, ahol érezhető az igazgató, a művészeti vezető, a rendezők, a tervezők és a színészek között az az erős kohézió, amely „közös alkotássá” teszi a létrejövő előadásokat. Kérdés volt az is, milyen állapotban van a vidéki színjátszás, más történik-e a fővárosban, mint vidéken, a hagyományosan kiemelkedő budapesti művészszínházak még ma is etalont jelentenek-e a hazai színjátszás számára. Ahogy az is érdekelt, mire törekszenek az alternatív és kísérleti színházak, és a határon túli színházak mit képviselnek.

Akkor válaszoljunk e kérdésekre egyenként. Milyen állapotban van ma a vidéki színjátszás?

D. A.: Sajnos nem jutottunk el mindenhová, mert elég sok vidéki kőszínház nem nevezett a POSZT-ra. (A versenyszabályzat szerint csak olyan előadásokból válogathattunk, amelyek előzetesen regisztráltak.) Nem regisztrált Békéscsaba, Sopron, Szolnok, Veszprém város színháza, illetve Győr és Pécs csak utólag. Volt, ahová mégis elmentünk, de sajnos nem láttunk minden vidéki kőszínházban előadásokat.

U. P.: Ahová eljutottunk, ott kellemes meglepetésekben és csalódásokban egyaránt volt részünk. Tehát vegyes az összkép. Annak ellenére, hogy például Győr nem került be a válogatásba, az itt látott előadások majd mindegyike kellemes meglepetést okozott. Meglepődtem a Zalaegerszegen látott Augusztus Oklahomában című előadáson, ami nem volt messze attól, hogy a versenyprogramba bekerülhet, s kellemes meglepetések értek bennünket Nyíregyházán. A miskolci színház kiemelkedő évadot mutatott. Innen két előadás került be a POSZT-ra, de többet tudtunk volna válogatni.

D. A.: Ott csak egy előadás volt, ami nem ütötte meg az itteni magas színvonalat, de ez sem a színészeken múlott. Remek társulat dolgozik Miskolcon. Székesfehérváron is nagyon míves, kidolgozott, izgalmas előadásokat láttunk, kiváló színészi teljesítményekkel és izgalmas gondolatokkal találkoztunk. Ugyanezt éreztem Szombathelyen, bár az elmúlt évekhez képest itt mintha kicsit esett volna a színvonal. Pozitív példaként említhetem Tatabányát, ahol szintén míves, magas szintű előadásokkal találkoztunk. De Zalaegerszegen, Nyíregyházán, Kaposváron és Budaörsön is láttam igényes, szép előadást. Tehát nem igaz az, hogy le kell ereszkedni a kereskedelmi televíziók kínálatának színvonalára, különben nem jönnek be a nézők.

U. P.: Több színház esetében találkoztam meglepően gyenge vagy éppen szándék nélküli előadással, ahol elkeserítőnek találtam, ahogy a rendező és/vagy a színház vezetése a közönségről, a közönséggel való kommunikációról és a társulat művészeiről gondolkodik. Azt láttam, mélyen alábecsülik a nézők ízlését, olcsó vagy éppen manipulatív eszközökkel próbálják megvásárolni a sikert, másrészt a színészek sem kapnak igényes, nagy energiát kívánó feladatokat, így ahelyett, hogy előadásról előadásra fejlődhetnének, lényegében csak vegetálnak. Ezekben a színházakban nem rossz előadásokat láttunk, hanem felháborítóakat!

D. A.: Mindehhez hozzátartozik, hogy nagyon más a vidéki színházi kultúra, mint a fővárosi. A vidéki színházaknak egyfajta népszínházi küldetésük van, a közönség széles rétegeinek kell játszaniuk. Ezért azok a színházak tudnak jobban teljesíteni, amelyek több – minimum kettő, de jobb esetben három – játszóhelyen működnek. Ekkor tudnak árnyaltabban gondolkodni, összetettebben szolgálni a közönségüket. Ezekben a színházakban a populáris nagyszínházi darabok is komoly színvonalon jelennek meg, ugyanakkor az egyéb játszóhelyeiken kísérletező előadásokat is bemutatnak. Például Debrecenben (a Don Quijotéban) a nagyszínpadon jelent meg a művészszínházi koncepció, érdekes, szép festői képekkel operáltak, miközben néhány részletében problematikus volt az előadás.

/Don Quijote - Csokonai Színház, Debrecen Rendező: Ilja Bocsarnikovsz Fotó: Máthé András/

A fővárosi színházakról milyen összkép alakult ki?

U. P.: Budapesten is vannak a szó jó értelmében vett „vidéki” színházak. Például a József Attila Színház a maga hatalmas nézőterével, a városon belüli helyzetével és többgenerációs közönségével szükségszerűen vállal szélesebb műfajú profilt, a prózai előadásoktól a zenés színházi bemutatókig, akárcsak a saját városukat „ellátó” vidéki társulatok.

A fővárosi színházak esetében ugyanaz a kérdés, mint a vidéki nagyszínházaknál: mi a szándékuk a közönséggel, tudják-e, miről s hogyan kellene szólnia a színháznak napjainkban, vagy megelégednek a javarészt a média által generált fogyasztói elvárások kiszolgálásával? Különösen a vidéki színházak esetében érzem problémásnak a rendezőválasztást. Sok helyen „országjáró” rendezőket foglalkoztatnak, talán a személyes kötődés vagy a problémamentesnek tűnő munkafolyamat miatt, de ez többnyire már bejáratott színházi megoldásokat, évről évre visszatérő szereposztási paneleket eredményez. Ezek a rendezők hozzák az elvárt sikert, de az így született előadások jobb esetben sem lesznek többek rutinos iparosmunkáknál. Esély sincs arra, hogy ezekben a produkciókban korunk emberének gondolatvilága jelenjen meg.

U. P.: Közel húsz színház esetében tapasztaltam ezt a jelenséget, de néhány kirívó esettől eltekintve ez más problémákkal is összekapcsolódik, ezért alkalomadtán összetettebben kellene róla beszélnünk. 

A versenyprogramban szereplő öt budapesti színház kiemelkedik a fővárosi mezőnyből?

U. P.: Kétségtelenül a legjobbak között vannak, ugyanakkor nagyon sok előadást néztünk meg ezekben a színházakban is, és sokáig egyáltalán nem volt biztos, hogy tőlük bármi bekerül a programba. Tehát szó sem volt arról, hogy uralták volna a mezőnyt.

D. A.: Ez az öt színház – nevezzük őket fővárosi művészszínházaknak – teljesen más körülmények között dolgozik, mint a vidéki nagyszínházak és a többi budapesti társulat. Ez hasonlóságot is teremt köztük. Megjelenik a kimagaslóan erős színészi gárdában, a nagyon tudatosan kialakított rendezői elvárásokban, de érzékelhető a darabválasztás és a színházi nyelv igényességében. Ezen túl jelentős különbségek is vannak az öt fővárosi színház között. A Nemzeti Színház határozottan próbál kilépni abból a realista narratívából, ami a magyar színházi világot meghatározza. Előadásaik a költői rendezői színház irányvonalát képviselik, ebből is a szláv vonalat, a meghívott rendezők egy része erről a területről érkezik. A Katona József Színház továbbra is elsősorban a jelenkor társadalmi problémáira próbál meg élesen reflektálni, de a kísérletezés sem áll távol tőle, ami az eddigiektől eltérő előadásokat eredményez. Nemcsak a beválogatott Bánk bán volt ilyen, hanem például a Tartuffe is. De mindenekelőtt Zsámbéki Gábor Lorca-rendezése, amelyet az első beszélgetésben említettem. Az Örkényben és a Radnótiban szintén láttunk érdekes és kevésbé érdekes előadásokat. A hullámzó színvonal mindenképpen összefügg azzal, hogy érzékelhető a fővárosi művészszínházakban dolgozó – a középgenerációhoz tartozó vagy afölötti – rendezői gárda egyfajta kimerülése. Némi önismétlés és manierizmus jelenik meg a munkáikban. Nem véletlen, hogy a Katonából, az Örkényből, a Radnótiból is egy-egy fiatal vendégrendező produkciója került be a programba.

Milyen összkép alakult ki a független színházak előadásait látva?

D. A.: A jelen finanszírozási körülmények miatt empatikusnak kell lenni, de némi csalódást jelentett számomra az alternatív szféra. Mintha négy-öt éve egyfajta túltermelési válság jellemezné a munkáikat. Ez összefügg azzal, hogy amióta a Kaposvári Egyetem is megjelent a színészképzésben, évről évre rendkívül sok fiatal végez az egyetemeken, és akkor még nem beszéltem a különféle színészstúdiókról. Azok a fiatal színészek, akik nem találnak maguknak társulatot, de van bennük némi összetartás, rendszerint alternatív csoportokat hoznak létre. Ez személyes és egzisztenciális okokból érthető, de erősen felhígítja az alternatív mezőnyt. Az összképet tovább rontja, hogy különböző okok miatt több, korábban meghatározó független társulat válságba került. Ezt érzem például a Maladype vagy a Pintér Béla Társulat új előadásait látva. Miközben Pintér Béla továbbra is a mai magyar színház egyik legizgalmasabb alakja: shakespeare-i értelemben vett színházi alkotó, aki egyszerre ír, rendez és játszik. Ígéretes fejlemény, hogy a Trafó, amely régebben csak a külföldi kortárs táncot preferálta, helyet biztosít nagyon sok magyar alternatív előadásnak. Ez a nyitás láthatóan ösztönzően hat a független társulatokra. De a Jurányiban, a MU-ban, a Tesla laborban és a Szkénében is láttunk érdekes kísérleteket. Találkoztunk izgalmas gondolatokkal, bár nem láttam a színházi nyelvnek azt az innovációját, ami az alternatív színjátszás fő erénye. Úgy tetszik, nincs elég idejük vagy pénzük, hogy addig dolgozzanak, amíg tényleg el nem készül az előadás. Mintha rájuk ugyanaz a bemutatási kényszer nehezedne, mint ami a kőszínházak működését jellemzi.

U. P.: Azt éreztem, hogy két fesztiválra kéne válogatnunk. Mert ha a színházi nyelvkeresés lett volna a fő szempontunk, akkor a Mesebolt Bábszínház Boldog hercege, a marosvásárhelyi Patkányok, Hajdu Szabolcs Egy százalék indiánja vagy a Soltis Színház Három nővére is szerepelhetne a programban. Ez a nagy kérdése a válogatásnak: olyan előadásokat preferáljunk-e, amelyeknek rendezése, szcenikája, színészi játéka magas szakmai minőséget képvisel, vagy olyanokat, amelyek a témaválasztásban, a feldolgozás módjában innovatívak. Mi a két szempontot próbáltuk vegyíteni.

A határon túli színházak milyen képet nyújtanak?

U. P.: A határon túl is sok előadást láttunk, és több olyat, amelynek a gondolatvilága, színházi formavilága hiányzik a magyarországi színházi kínálatból. Fontosnak tartottam a szabadkai Népszínház Tristram Shandy című előadását, és különösen izgalmasnak a Magyarkanizsai Kreatív Műhely Mezei Kinga által rendezett Éjidő című produkcióját. Sepsiszentgyörgyön és Marosvásárhelyen több kiemelkedő produkciót láttunk. Mindkét helyen remek társulat működik, nagyszerű színészekkel. Erős képet mutatott a szatmárnémeti Harag György Társulat Semmit se bánok és a Raszputyin előadásával, és hasonlót éreztem a Tomcsa Sándor Színház A mi kis városunk című előadása kapcsán.

D. A.: Nehéz átfogóan szólni a határon túli színjátszásról, mert ez ugyanúgy polarizált, mint a magyarországi.

A különféle területeken mások a hagyományok, és eltérőek a törekvések. A délvidékiek sokkal szélsőségesebben gondolkodnak, mint az itthoni színházcsinálók. A hagyományosan magas színvonalú erdélyi színjátszás viszont teljesen más lelkiségű, visszafogottabban fogalmazzák meg a darabjaikat. Sajnos a felvidéki előadások idén csalódást jelentettek számomra.

Visszatérve a beszélgetés elejéhez: léteznek-e még színházi műhelyek?

D. A.: A műhelyek létéről nehéz néhány mondatban beszélni. Látszólag léteznek, látszólag nincsenek. Nem szabad összekeverni a jól teljesítő színházat a műhellyel. Persze nem ártana tisztázni a műhely fogalmát. A Magyar nyelv (1862) szótára szerint a műhely hely, illetőleg szoba, vagy akármely zárt tér, hol mesteremberek és legényeik iparmíveket készítenek. Átvitt értelemben alkotóegység, több személyből álló szellemi alkotóközösség színhelye. A római házak közterekre nyíló földszinti részeit tabernának (műhelynek) nevezték, a tabernákulum pedig az oltáriszentség-tartó. Tehát a műhely zárt, szakrális tér, de közterekre nyílik, mesteremberek szellemi alkotóközössége, ahol iparmívek készülnek. A színház zárt tér, vannak mesterlegények és leányok is, de ettől még nem szellemi alkotóközösség. A jelenlegi klíma nem kedvez az alkotóműhelyek létrehozásának és fenntartásának. Pedig nagy szükség lenne rájuk.

U. P.: Egyetértek a műhelyek fontosságával. A beválogatott előadások mindegyike erős, érett társulati munka eredményeként született. Szabadsága, levegője van ezeknek a produkcióknak és a bennük szereplő színészek játékának. Ha mégis ki kellene emelnem közülük bármelyiket, akkor számomra ebben az évadban a miskolci és a sepsiszentgyörgyi színház műhelye volt a legemlékezetesebb.

/ Indulókép: Don Quijote - Csokonai Színház, Debrecen Rendező: Ilja Bocsarnikovsz Fotó: Máthé András/

Itt találja a páros interjú első részét, itt  a második részét, itt olvashatja a harmadik részt, itt pedig a negyediket és az ötödiket