P2470989.JPG

„Bajban ismerszik meg az ember” – tartja a szólás. Mint ahogy a mostani világjárvány idején mutatkozik meg legtisztábban egy nép, közösség mentalitása, életereje is. Nem lehet véletlen, hogy éppen Észak-Olaszországban, amelyet a kontinensen idén tavasszal legsúlyosabban érintett a járvány, fakadtak dalra a lakótelepeken élők: az erkélyekről elsöprő erővel hangzott föl Verdi Nabuccójának Rabszolga-kórusa. 1860-ra ez lett a nemzetté válás himnusza, a közösség erejének elemi megnyilvánulása, amely lelkileg képessé tette az olaszokat arra, hogy megszabaduljanak a Habsburgok uralmától. De vagyunk még, akik emlékezünk 1989. augusztus 23-ára is, a kétmillió észt, lett és litván élőláncára: 

a vox humana erejének volt köszönhető, hogy 1991-ben ezek az országok szinte egyetlen puskalövés nélkül tudtak kiválni a szovjet birodalomból.

Annak persze, hogy ez sikerülhessen, a kulturális életben több mint egy évszázados előzményei voltak, elsősorban az 1869-től Tallinnban folyamatosan megrendezett hatalmas szabadtéri dalosünnep.

Egyszer nekünk is érdemes volna számba vennünk, hogy 1983 óta, amikor az István, a király rockopera megszólalt a Királydombon, hány olyan zenemű született, amely a honi és határon túli magyarok összetartozását máig hatóan demonstrálni tudja. Most tavasszal, a karantén időszaka alatt a Hazám, hazám, édes hazám című produkció az államilag meghirdetett összetartozás évét kívánta megénekelni. Nem véletlen, hogy a Csík zenekar választása egy olyan népdalra esett, amelynek széles körű ismertsége a táncházmozgalomnak köszönhető. Csakhogy a különböző műfajokat képviselő, határon inneni és túli résztvevők átszellemült jelenléte dacára sem lett ebből az összeéneklésből kirobbanó siker, ami talán annak tudható be, hogy mivel minden nagyszabású, össznépi ünnep elmaradt, csak a média mutathatta be, nem hangozhatott el szabadtéren.

/Márai Sándor: A kassai polgárok - A Gyulai Várszínház

és a Nemzeti Színház közös bemutatója Fotó: Kiss Zoltán/

Sajnos azzal is tisztában kell lennünk, hogy az ország polgárainak egy része eleve fenntartással fogad mindent, ami állami megrendelésre születik. Pedig álszent magatartásnak minősíthető, ha valaki elvitatja a mindenkori állam jogát, sőt kötelességét arra, hogy a rábízott kultuszközösség történelmi sorsfordulóit méltó módon ünnepelje meg. Ami a trianoni békediktátum idei, századik évfordulóját illeti, az a benyomásom, hogy a hazai és a határon túli történésztársadalom az utóbbi három évtized során hatalmas teljesítményt nyújtott, mennyiségileg és minőségileg egyaránt. Ám ugyanez a művésztársadalomról, ebben a vonatkozásban nem mondható el. Az aktuális drámapályázatok bírálójaként éppúgy ezt tapasztaltam, mint a Nemzeti Színház dramaturgjaként, amikor Gyurgyák János háromkötetes Trianon-antológiájából kellett volna kiválasztanunk néhány olyan irodalmi szemelvényt, amely erről a témáról az elmúlt harminc évben született. Olyan érzésem támadt, hogy Trianon traumájának kibeszélése a most fellépő fiatal nemzedék számára mintha még mindig anatéma alatt lenne. Holott ma is létezik nálunk közéleti költészet, lásd a Magvetőnél 2012-ben Édes hazám címmel megjelentetett antológia impozáns felhozatalát.

Miután a járvány első hullámát sikerült megfékeznünk, június 6-án Sátoraljaújhelyen, az elmaradt 4-ei központi állami ünnepség helyett mégiscsak sor kerülhetett egy olyan szabadtéri rendezvényre, amely azt bizonyította, hogy az állami kultuszképzés, a helyi kezdeményezés és a művészek felkérése természetes módon össze tud adódni. S hogy – miként 1848-ban, Kossuth és Petőfi esetében – a közös ihlet kivételes pillanataiban ma is egybecsenghet, egymást erősítheti a vezető politikus retorikai teljesítménye és klasszikus költőink fiatal színészek által tolmácsolt lírai hevülete. Bárcsak akadnának olyan, nemzeti érzelmű literátorok, akik – megértve ennek a drámai tétjét – új hangon szólalnának meg!

Magam a rendszerváltozás pillanatában, 1990-ben, harmincévesen, pénz, paripa és fegyver nélkül is úgy gondoltam, hogy köteles és képes is vagyok arra, hogy a formálódó új Magyarországot művészként a magam eszközeivel alakítsam. És a húsz év alatt, amíg a Nyírbátori Szárnyas Sárkány Nemzetközi Utcaszínházi Fesztivál művészeti vezetője voltam, megtapasztalhattam, hogy ezzel az Isten szabad ege alatt évről évre megvalósuló ünneppel Nyírbátornak, ennek a lepusztult, határszéli kisvárosnak vissza lehetett adni történelmi tudatát és önbecsülését.

A Nemzetközi Betlehemes Találkozó főmunkatársaként azonban – amelyet 1991-ben Tömöry Márta, az egykori Magyar Művelődési Intézet szakreferense alapított – éppen a napokban kellett szembenéznem azzal, hogy idén, az összetartozás évében vajon meg tudjuk-e rendezni ezt az időközben a szellemi, kulturális világörökség magyar listájára fölkerült találkozót. Valójában persze ez is egy sikertörténet, hiszen az elmúlt három évtized során a Kárpát-medence kétszázhúsz településén tudtuk a betlehemes hagyományt feleleveníteni, és általa a helyi közösségek spirituális életét megerősíteni. Ezeken a találkozókon a testvéri érzület nem egy felülről megfogalmazott elvárás volt, hanem a résztvevők belülről fakadó igénye. S most mégis attól kell tartanunk, hogy stabil intézményi, pénzügyi háttér és országos szakmai nyilvánosság híján ez a vállalkozás tovább nem tartható életben. És szégyenszemre abban  reménykedem, hogy a koronavírus, és ne én legyek a bűnbak az idei találkozó elmaradásáért.

Félő volt, hogy a járvány miatt idén megszakad a Szegedi Szabadtéri Játékok 1959-ben újraindított sorozata is. Mentő ötletként Herczeg T. Tamás és Bodolay Géza egy moralitásjátékkal állt elő, az Akárkivel, ami az európai pestisjárványok idején önállósult műfaj emblematikus darabja. E puritán eszközökkel létrehozott produkció sikere alighanem annak is köszönhető, hogy a két főszerepet játszó színész, Hegedűs D. Géza és Zsótér Sándor mellett a rendező a szegedi szellemi közélet ismert személyiségeit is fölléptette. Azt sugallván ezzel, hogy a helyi energiák mozgósítása a válsághelyzetekben azért kiváltképp fontos, hogy az eredményt az egész város a magáénak tekintse.

Hasonlóan felemelő élmény volt a Gyulai Várszínház és a Nemzeti Színház közös produkciója, a Szabó K. István rendezésében augusztus 16-án bemutatott Márai-darab, A kassai polgárok. A nézőtéren érzékelhető volt, hogy a kisváros közönsége milyen megkülönböztetett figyelemmel fordul egy olyan előadás felé, amelyben a maga máig megőrzött polgáreszményét látja viszont. Ennek a különleges atmoszférának a fedezete akkor tudatosult bennem, amikor másnap Elek Tibor, a Várszínház irodalomtörténész igazgatója az általam készített interjú során arról számolt be, hogy a Márai-kultusz Gyulán, az író fellépésétől kezdve töretlen, aminek a helyi értelmiség már a szerző halála előtt támogatója volt. Elek Tibor egy Márai életművének egészét átfogó, hat tételből álló, háromnapos programsorozattal állt elő, bemutatva a polgári mentalitás Márai által képviselt többletét.

Érdemes emlékeznünk rá, hogy az új budapesti főpolgármester, Karácsony Gergely tavaly őszi beiktatása után az első nyilvános összecsapás a főváros és a kormány között a szabadtéri színházak vezetőinek kinevezése kapcsán robbant ki. Ez is mutatja, hogy a lelkek piacán milyen sokat ér a szabadtéri színházak fölötti rendelkezés joga.

E konfliktus kivételes módon megegyezéssel zárult: a tisztséget már korábban elnyert Bán Teodóra továbbra is a nagyobb rész fölött diszponálhat. Felteszem, ha nem így történik, bajosan kerülhetett volna sor augusztus 19-én a Coopera és a Margitszigeti Szabadtéri Színpad közös szuperprodukciójának díszbemutatójára. Erkel Ferenc operája, a Bánk bán most kivételes összefogás eredményeként került színre, amelynek spiritusz rektora a címszerepet alakító világhírű operaénekes, a Székelyföldről származó Molnár Levente volt. A zenekar, az énekkar és a tánckar Debrecenből érkezett, de a budapesti alkotók – Kesselyák Gergely karmester, Vida Gábor koreográfus és Vidnyánszky Attila rendező – is különböző műhelyeket képviseltek. Nem utolsósorban ennek köszönhető, hogy stíleklektikus nemzeti operánk színképei külön-külön is felfénylettek, érvényesülni tudtak, miközben grandiózus összhatásuk a csillagos ég alatt méltó módon reprezentálta a „merjünk nagyok lenni” gondolatát.

/Indulókép: Márai Sándor: A kassai polgárok - A Gyulai Várszínház és a Nemzeti Színház közös bemutatója Fotó: Kiss Zoltán/