04_Reigl Judit  Robbanás 1956 olaj, vászon 90 x 114cm.jpg

A rendszerváltás utáni magyar művészettörténet-írás hozzáláthatott a szocializmusban tiltott vagy kevésbé elfogadott művészeti irányzatok és események értékeléséhez, elemzéséhez. Ez nemcsak a kelet-európai művészettörténet revízióját indította el, hanem a nyugati képzőművészet befogadását is felgyorsította és megváltoztatta.

1990 óta művészettörténet-írásunk fontos területe a hazai művészeti jelenségek nemzetközi kapcsolatrendszerének vizsgálata, ugyanakkor a korábban külföldre emigrált – kint maradt, vagy közben hazatért – magyar művészek munkásságának kutatása nem kapott kellő figyelmet. Pedig kiemelt jelentőségű ez a téma, hiszen a XX. század magyar és egyetemes művészetét külföldön élő alkotóink is formálták, sőt, nemritkán egy-egy művészi tendencia, elv vagy jelenség úttörőivé váltak: talán elég André Kertész,Breuer Marcell, Moholy-Nagy László, Hantai Simon, Nicolas Schöffer, Victor Vasarely és Vera Molnar életművét említenünk. Számos, a XX. század során hazáját elhagyó magyar művész külföldön lett világhírű, de többségüket mégsem ismerik itthon, műveik nem tartoznak a hazai művészettörténeti kánonhoz, és a rendszerváltás időszaka sem segítette megismertetésüket. Így felmerül az eddig soha nem vizsgált kérdés: az utóbbi harminc évben – miután lehetőség nyílt életművük külföldi kutatására – vajon megváltozott-e hazai megítélésük? Méltó helyükön kezeljük őket?


/Victor Vasarely a Párizs közelében található Anett-i műtermében Fotó: Baracs Dénes/MTI/

A XX. században külföldre vándorolt magyar alkotóknak három csoportja ismert. Az első tagjai főleg 1944 előtt vándorolnak ki, különösen az 1920-as és 1930-as években. Többnyire tanulmányútra mennek, majd egy ideig kint élnek, vagy örökre letelepednek. Az ő esetükben 1989 előtt alig nyílt lehetőség munkásságuk külföldi kutatására. A második csoporthoz tartozók közvetlenül a kommunista diktatúra előtt távoztak, vagy a szocializmus diktatórikus kultúrpolitikája elől menekültek el, utóbbiak javarészt az 1970-es években. Többnyire társadalomkritikus szemléletük, a rendszer által tiltott trendkövetésük (absztrakt művészet) vagy nyugatbarát nézeteik miatt kényszerültek hazájuk elhagyására. A művészettörténet-írásban talán ők a leginkább megtagadott, elhallgatott művészek. A harmadik kör nem korszakspecifikus a XX. századon belül. Azokat az alkotókat sorolom ide, akiknek megismertetését a kádári kultúrpolitika nem tiltja, hanem támogatja, igaz, többnyire a félreértelmezésük árán.

Az 1944 előtt kivándorolt alkotók kapcsán meg kell jegyezni, mennyire fontos a nemzetközi kontextualizáláshoz, a hazai értő monográfiák megszületéséhez és a kiállításokhoz a külföldön folytatott, idegen nyelven történő önálló kutatás és nemzetközi kapcsolattartás. Passuth Krisztinának köszönhető, hogy az 1900-tól az 1920-as évek végéig Franciaországba emigrált magyar alkotók tárgyalása már a rendszerváltás előtt és utána is a magyar művészettörténet része lett. Kivételes helyzetében, maga is húszévnyi emigrációban, Párizsban kutatja a tárgyalt művészek tevékenységét. A 80. születésnapjára készült, általam szerkesztett nemzetközi kötetben elismert angol, francia, német művészettörténészek hangsúlyozzák szerepét és egyszemélyes küzdelmét a kelet-közép-európai avantgárd elfogadtatásáért. Hazatérte óta is ezt vállalja, de már a magyar alkotók magyarországi kanonizációjáért munkálkodik. Neki köszönhető a 2006-os, Magyar Vadakat bemutató tárlat (Rockenbauer Zoltánnal, Molnos Péterrel és Barki Gergellyel együtt), amely az első látványos szakmai kísérlet a külföldön is élt XX. századi magyar művészek nemzetközi színtéren való elhelyezésére. Még inkább érdemes kiemelni az 1920-as évek avantgárd alkotóiról, például Beöthy Istvánról, Gusztáv Miklósról és kortársairól, de leginkább Moholy-Nagy Lászlóról megjelent írásait. Moholy-Nagyot tárgyaló, több nyelven kiadott monográfiája külföldön etalonná válik: olyan alkotót ismertet, akinek hazai reprezentálása szinte alig lehetséges, minthogy jelentős festményei, eredeti fotói már drága, amerikai gyűjteményekben találhatók meg. Ezért az első komoly, retrospektív tárlatát csak pár éve sikerült megvalósítani Chicago, Los Angeles és New York közös szervezésében.

Egy kiadványt leszámítva méltatlanul elfeledett a nemzetközi kubizmus képviselője, Réth Alfréd, és nem tisztázott máig sem Scheiber Hugó életműve. Gusztáv Miklós és Csáky József, Beöthy vagy Péri László esetében még kísérlet sincs magyar kiállításokra. Üdvözlendő viszont, hogy láthatjuk Gusztáv és Csáky művészetének – Vadas József és Készman József írásai révén – az art deco fogalomrendszerével való összekapcsolását.

A 2000-es évektől, többéves franciaországi tartózkodásom alatt először Martyn Ferencet és párizsi közegét, majd az Abstraction-Création magyar tagjait (Beöthy, Réth, Tihanyi, Martyn és Moholy-Nagy), sőt a teljes 1930-as évekbeli párizsi absztrakciót kutatom. Mint ahogy azt a Martyn-monográfiában és más írásaimban kifejtem, az első emigrációs hullám munkásságának feltárását nehezíti, hogy ezen alkotók művei és életútjuk dokumentációja külföldön maradt. Ezért az elmúlt három évtized feladata lett volna, hogy minél több kutató az adott nemzetközi térben vizsgálja az avantgárd külföldön maradt, magyar származású képzőművészeit.


/Tihanyi Lajos: Akvarell. A  Szöllősi-Nagy-Nemes-gyűjtemény jóvoltából/

Az 1944 előtti csoportnál külön kell választani azokat, akik hamar hazatérnek, kevés időt töltenek kint, és azokat, akiket külföldön is kutatnak, mint a Kassák-kört vagy a Bauhaus művészeit. Ez utóbbi esetekben viszont a téma érzékeny volta miatt fontos (volt) újratárgyalni ezen alkotókat. Megtörtént a Kassák-kör újraértékelése a 2010-es években, de jelentőségük, művészi színvonaluk néhol már túlhangsúlyozottá válik más korabeli művészhez képest. A Bauhaus-írások kapcsán érdemes kiemelni Bajkay Éva és Forgács Éva írásait. Utóbbi monográfiája, a szerző szerint, nem is jelenhetett meg máskor, mint 1990-ben, azzal a kérdésfeltevéssel: mit jelentett anno ez a demokratikus alkotóközösség?

Az első csoportnak, a XX. század első felében külföldre vándorolt és ott élő magyar alkotóknak 1989 után történő újraértékelését, az említett példákon túl, főleg a kereskedelmi galériák (kiemelten a Kálmán Makláry Fine Arts, a Kieselbach Galéria és a Virág Judit Galéria) végzik el, szinte át is vállalják a múzeumoktól ezt a munkát.

A háború utáni és az 1970-es évek emigrációs hulláma inkább önálló alkotókból, mint csoportokból áll. A rendszerváltás után is így kerülnek itthon a középpontba. Különösen izgalmas a Reigl-központúság, akinek a Műcsarnok (2005), majd a debreceni MODEM (2010), végül a Ludwig Múzeum rendez tárlatot (2014). Sokban köszönhető ez a Kálmán Makláry Fine Artsnak, amely Reigl Judit életművének a képviselője. A galéria Hantai Simon munkásságát is gondozza, és Berecz Ágnes kétkötetes, kiváló monográfiájának kiadását is vállalja, továbbá megismerteti a közönséggel például François Fiedler és Major Kamill tevékenységét is.

Ugyanakkor nem a külföldön hírnevet szerző festők és szobrászok, hanem a fotós Robert Capa a legismertebb és legnépszerűbb külföldre emigrált hazai alkotónk. Capa népszerűségét sokan a fotói figurativitásával és a műfaj befogadhatóságával magyarázzák. Mindenesetre 2009-ben a Ludwig Múzeum tárlata óriási nézőszámot ért el. Ekkortól egyre több egyéni, a XX. század második feléhez köthető életmű végre itthon is kellő hangsúlyt kap, így Kepes György, Reigl Judit, Hantai Simon, Schöffer Miklós, valamint az 1970-es években német területre emigrálók. Vagyis a rendszerváltáshoz képest majd két évtizedet kellett várni, hogy őket Magyarországon is felfedezzék. E kör alkotóinak hazai kanonizálása folyamatos, példa erre Vera Molnar életműve, amelyet az elmúlt két évben előbb a Vintage Galéria, majd a Kiscelli Múzeum mutatott be (Szöllősi-Nagy András és Nemes Judit gyűjteményére építve), utóbbi tárlat a művész matematikát a képzőművészettel összekötő szerepét helyezte előtérbe. Miközben akadnak olyan példák is, ahol az alkotó rendszeresen hazalátogat, maga is aktívan segíti a munkát, Reigl mellett Tót Endre is idetartozik.

Nehezebb a kanonizáció, ha a külföldre emigrált alkotó minden kapcsolatot meg akar szakítani hazájával, mint Hantai Simon, aki feltehetőleg nem a szocialista rendszer miatt döntött így, és még a hazalátogatásról is lemondott. Ezért műveit csak 2014-ben ismerhette meg a hazai közönség a Ludwig Múzeum kiállításán. Ez esetben a nemzetközi gyűjteményekből kölcsönkért bemutató helyett Hantai családjának magángyűjteményére építkező tárlatot kaptunk. Ami azért érdekes, mert Hantai életében kifejezetten ellenezte, hogy Magyarországon bemutassák műveit. Míg teljesen elhanyagolt eset például Pán Mártáé, a Japánban és Európában is ismert és elismert szobrásznak, Le Corbusier egykori munkatársának csak kamarakiállítással adóztak 2009-ben a Szépművészeti Múzeumban. 2002-ben a Vígszínház Maurice Béjart balettelőadását játszotta, amelynek színpadi látványvilágát Pán Márta Teck című szobra határozta meg, és amelyet egykor Le Corbusier Cité radieuse épületén adtak elő.

Más azoknak a külföldi emigrációt választó képzőművészeknek a megítélése, akiket a rendszerváltás előtt is támogattak, megismertettek Magyarországon. Az „elfogadott” alkotók körét a Kádár-rendszer Nyugat felé tett, az 1960-as években kezdődő külpolitikai nyitása teremtette meg. 1960-ban tárlatot rendeznek a nyugati magyar fotósoknak, és tévesen szociofotó névvel illetik André Kertész korai hazai műveit, amelyek a fotó könnyű befogadhatósága miatt hamar beépülnek a köztudatba. Később állami támogatású önálló kiállítással tisztelegnek az olasz területhez kötődő Amerigo Tot és a Franciaországban élő Victor Vasarely előtt, akik hamarosan önálló múzeumot is kapnak – mindketten Pécsett. Ennek ellenére sem lesz Amerigo Tot a kánon része. Vasarelyt az 1969-es nagy kiállításakor a szocialista vezetés sem ítéli meg másképp, mint dekoratív művészt és a legitimáció, a külföldi kapcsolatteremtés eszközét. Ennek ellenére Vasarely egyértelműen kikövezi az op-art hazai elfogadásának útját. A nyugati nyitás két komolyabb külföldi magyar képzőművészeti csoportos tárlatot is lehetővé tesz 1970-ben és 1982–1983-ban a Műcsarnokban.

Nem sorolhatók a fenti kategóriákba, de nem szabad megfeledkeznünk azon művészekről sem, akik az 1970-es évekbeli emigrációjukból a rendszerváltás után tértek haza Magyarországra: Szentjóby Tamás Svájcból, Halász Péter az Egyesült Államokból. A szakma mindkettőjük kapcsán, aktív társadalmi és művészeti szerepvállalásuk miatt, az 1990-es és 2000-es évekbeli munkáikra figyel, miközben fontos lenne mélyebben megvizsgálni külhoni munkásságukat is. Halász maga is érzékelte, hogy a rendszerváltáskor a művészközeg nem a kint élő magyar alkotókkal foglalkozott, de szerinte akkor még sokan nem tudták, hogy a jövő a művészetben is – csakúgy, mint Amerikában – a pénzről szól majd. Más kérdés, vajon mennyire igazolódott be Halász Péter jóslata napjainkra.

A teljes művészemigrációt szemlélve nem feledhetjük, hogy a rendszerváltás után harminc évvel egyre sürgetőbbé válik az említett alkotók elismerése, mert ezzel születhet meg pontosabb és a nemzetközi közegben is érvényes értékelésük.

/Indulókép: Reigl Judit: Robbanás 1956 olaj, vászon 90 x 114cm. A Kálmán Makláry Fine Arts jóvoltából/