BÁNK BÁN.jpg

Katona József saját költségén adta ki a Bánk bánt 1820-ban. Kulin Ferenc irodalomtörténésszel, a téma kutatójával arról beszélgettünk, aktuális-e még ez a kétszáz éves irodalmi mű, hiszen hazai előképei és a vele egy időben keletkezett drámák már feledésbe merültek.

A Bánk bán régóta kötelező olvasmány, de ennek esztétikai, pedagógiai indokait egyre többet vitatják. Kortárs színházi értelmezései szélsőségesek: játsszák nemzeti drámaként, szerelmi tragédiaként és groteszk politikai thrillerként is.

Mielőtt a sűrűjébe vágnánk, nyugtassuk meg a kedves olvasót: egyre többen szállnak szembe a Bánk bán kötelező oktatásának pedagógiai indokait vitatókkal. Aki kételkedne ebben, vegye kezébe a Magyaróra című periodika 2019/ 1–4. számát, és olvassa végig a magyartanárokból, színháztörténészekből és drámapedagógusokból álló szerzőgárda kiváló írásait! Ami pedig a szélsőséges színházi értelmezéseket illeti, nem az a döntő kérdés, hogy a rendező milyen műfaji hatásmechanizmusokkal igyekszik elfogadhatóvá tenni a saját koncepcióját, hanem az, megkísérli-e felfedni a mű alapeszméjét. Megérteti-e, hogy – esetünkben – nem szerelmi, nem is nemzeti drámával, s különösen nem egy politikai thrillerként feldolgozható bűnügyi történettel, hanem egy modern tragédiával van dolga.

A rendezői színház sokszor azt sugallja, Bánk bánt, a romantikus hőst nem lehet korszerűen megrajzolni. Milyen aktualizálást enged meg a szöveg?

Koronként minden műnek többféle olvasata lehetséges, s ha a rendezői színház kibontja ezeket az értelmezési lehetőségeket, izgalmas felfedezéseket tehet. Azonban az aktualizálásnak megvannak az íratlan szabályai.

A kortárs feldolgozások – az aktualizálásra hivatkozva – Bánkot nemegyszer sérült lelkű alaknak ábrázolják, hivatkozva „nőies” érzékenységére, tétova, hezitáló természetére. Öncélú pszichologizálás ez?

Akik az átlagemberénél kifinomultabb érzékenységet „nőies” tulajdonságnak tartják, és Shakespeare Hamletje után problematikusnak ítélik a főhős tétova, „hezitáló” természetét, azokkal értelmetlen dolog lenne drámaesztétikai vitába bonyolódni.

Hogyan épül be egy hatalomelméleti és jogfilozófiai probléma olyan gondolatrendszerbe, amely összhangot teremt a politikai, a morális és az esztétikai értékszempontok között?

Nem terhelném az Országút olvasóit irodalomtörténeti és drámaelméleti problémák boncolgatásával, ha nem éppen ebben a lapban olvastam volna Katona József klasszikus művének provokálóan színvonaltalan újraértelmezési kísérletéről. A Kortárssá tett klasszikusok című interjúsorozat második részében (2020. július 10., 22–23. old.) Dér András és Uray Péter – Tarnóczi Jakabnak a Katona József Színházban rendezett Bánk bánjáról folytatott – beszélgetéséből tudtam meg, hogy Bánk bán „– ha minden mázt lepattintunk róla – lényegében egy szerencsétlen, megátalkodott gyilkos. […] … mert vakon cselekszik, nem körültekintő, elragadják az indulatai.” Szíve joga minden rendezőnek, hogy csak azt lássa meg egy műben, amit a vélt vagy valóságos közönségigény kielégítésére ki akar belőle „hozni”, de a színikritikusnak – ha a rendező e jogát nem is vitatja – a saját lelkiismeretét illene megvizsgálnia. Az előadásról folytatott diskurzus két résztvevőjét láthatóan nem zavarják az efféle szakmai illemszabályok. Mi több: szívesen reklámoznak egy zavaros koncepciót.

Súlyos szavak…

Igen, súlyos szavak, de attól tartok, nem eléggé súlyosak az egyik posztmodern divatjelenség, vagyis a műveltséget nem igénylő művészi ihlet ideájának ellensúlyozásához. Dér András például a saját tájékozatlanságát leplezi le, amikor – a rendezői „alapeszmét” igazolandó – ekként nyilatkozik: „A darabról alkotott felfogást az a történelmi gesztus alapozta meg, hogy 1848. március 15-én – jól reagálva az eseményekre – ezt tűzték műsorra, és a Gertrudist játszó Laborfalvi Róza a lelkesült hangulat tetőfokán kokárdát tűzött Petőfi és Jókai mellére. De engem középiskolás korom óta zavart az a fennkölt gondolkodásmód, ami körüllengi a művet. Ez lehetetlenné teszi, hogy Bánk bánra – és a többi szereplőre – emberként tudjunk tekinteni.”

Dér András történelmi tényre hivatkozik.

Ez igaz, de a kritikusnak illene tudnia, hogy Laborfalvi Róza „történelmi gesztusa” a legcsekélyebb mértékben sem „alapozta meg” „a darabról alkotott felfogást”. Katona művének rendkívül ellentmondásos hatástörténetére számos esetben rányomta bélyegét színházi közönségének politikai közérzete (ama március 15-i előadás euforikus fogadtatásával a mű „veszedelmes tendenciáján” elborzadó Széchenyi 1839. március 23-i naplóbejegyzését állíthatjuk szembe), ám nem ezek a színház- és politikatörténeti epizódok alakították a mű értelmezéstörténetét. Ha csak futó pillantást vetünk azoknak a dramaturgoknak, irodalomtudósoknak, esztétáknak, filozófusoknak, költőknek és íróknak a névsorára, akiknek érdemi mondandójuk volt Katona drámájáról – Arany János, Gyulay Pál, Péterffy Jenő, Horváth János, Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Karácsony Sándor, Németh László, Barta János, Sőtér István –, nem hihetjük, hogy csupán „egy szerencsétlen, megátalkodott gyilkos” „romantikus” története vonta magára a figyelmüket.

Az általad említett írók, tudósok közül – jóllehet például Shakespeare és Schiller hatását sokféleképpen értékelik – többen is a világirodalom klasszikusainak körében látják a Bánk bán írójának helyét. Óhatatlanul felvetődik két kérdés: ha a drámatörténet óriásainak hatása tetten érhető Katona művén, mennyire eredeti darab a Bánk bán? Másfelől: a szövegkönyv 1820-as megjelenése drámatörténeti fordulatot jelent-e a magyar irodalomban?

Miután a Bánk bán első változatának (1815) megszületését megelőzően Katona színészként, műfordítóként és drámaíróként már kitanulta a „színházcsinálás” minden csínját-bínját, óhatatlanul kora drámaelméleteinek és színpadi produkcióinak a hatása alá került. Ám zsenialitását éppen az bizonyítja, hogy nem szegődött a fellebbezhetetlen tekintélyű klasszikusok nyomába. Nyilvánvaló például, hogy a magyarországi Shakespeare-kultusz első hulláma – a XVIII–XIX. század fordulója – idején a Hamlet és a Macbeth írója etalonnak minősült, de – amiként azt Orosz László, a Bánk bán értelmezéstörténetének kiváló monográfusa hangsúlyozta – „Bánk jellemének Hamlet és Othello, Biberachénak Jago jelleméből való eredeztetése […] erőltetett” (A magyar irodalom története III. Akadémiai Kiadó, 1965, 355.) De fontosabb ennél, hogy Katona a goethei és a schilleri drámamodellekhez képest is eredetit alkotott.


/Kállai Ferenc Bánk bán szerepében Katona József Bánk bán című művének próbáján. A felújított változatot Major Tamás rendezésében 1962. október 12-én mutatta be a Nemzeti Színház. MTI Fotó: Keleti Éva/

Miben mutatkozik meg az eredetisége?

Jóllehet mindössze emberöltőnyi idő telt el, a műfaj történetében mégis korszakváltásról beszélhetünk, ha összevetjük a Bánk bánt a felvilágosodás szellemóriásainak történeti drámáival. Goethe és Schiller tragédiái a XVIII. század végén, olyan korban születtek, amikor még úgy tűnhetett, hogy az egyén méltóságát és autonómiáját összhangba lehet hozni a modern hatalomkoncentrációt, a felvilágosult abszolutizmust igazoló ideákkal, és a drámahős, ha elszalasztja ezt a lehetőséget, tragikai vétséget követ el. A napóleoni háborúkat lezáró Szent Szövetség megalakulásának ellenhatásaként azonban felértékelődtek a nemzetek szuverenitását biztosító középkori szabadságintézmények, és ez nálunk – mint már annyiszor történelmünk során – újra az alkotmányos királyság eszméjének mozgósító erejében jutott kifejezésre. 

(A XIII. századi dilemma – vajon az Udvart képviselő királyné, Gertrudis, avagy a rendi alkotmány szellemében kijelölt nádorispán, Bánk a távol lévő király jogos képviselője, azaz hogy idegen érdekekhez vagy a saját jogrendünkhöz igazítva éljük-e az életünket – egyre élesebb politikai konfliktusokat generált.) Nem véletlen, hogy Katonában ugyanabban a történelmi pillanatban fogan meg a Bánk bán alapeszméje, amikor – naplóik, leveleik tanúsága szerint – Kölcsey és Széchenyi is szakítanak a múltjukkal, megfogadják, hogy életüket a közéletnek: a nemzet ügyének fogják szentelni.

Tehát Katona felfogásában szükségszerű az összefüggés a nemzetérdekű cselekvés és a cselekvő tragikus sorsa között?

A tragikus sorsoknak lehet eseti, véletlen, netán végzetszerű oka, és ezért a „tragikus” szavunk nem fejezi ki a „tragikum” lételméleti, erkölcsbölcseleti és esztétikai jelentésének lényegét. Bánk bán tragédiájának két dimenziója van, és aki csak az egyiket, a főhős összeomlásának erkölcsi és politikai logikáját képes követni, nem sokat értett meg Katona mondandójából. Hiszen Bánk, aki már első monológjában számol „puszta lelke” békéjének, magánemberi boldogságának kockáztatásával, nem azért mondja majd, hogy „Nincs a teremtésben vesztes, csak én”, mert nem tudja elviselni a felindulásában elkövetett gyilkosságának lelkiismereti terhét, hanem mert Melinda halála rádöbbenti: „Végsemmiség” az ítélete, amiért szétszakította a „tündéri láncokat”, amelyek „hitveséhez és gyermekihez” kötötték. A drámáról szóló elemzéseimben arra a következtetésre jutottam, hogy a bánki tragikum értelme nem a morált és a jogot megtagadó ember bűnhődésében, hanem a szeretet szakrális törvényével szembeszegülő lélek összeomlásában ragadható meg. Bánk kudarcba fulladó vállalkozásában látta meg Katona a világa rendjéért lelki javairól lemondani kényszerülő modern ember tragédiáját.

/Indulókép: A Nemzeti Színház 1848. március 15-i Bánk bán előadásának plakátja. Az este hétkor kezdődő előadás félbeszakadt. Egressy Gábor elszavalta a Nemzeti Dalt, a közönség pedig elénekelte a Himnuszt és a Szózatot is./

Kulin Ferenc irodalomtörténész. Legfontosabb vonatkozó tanulmányai – A nemzeti Bánk; Széchenyi és Bánk; A kor-szerűtlen remekmű – a Bánk bán reformkori kallódásának okairól; A Bánk bán az ezredfordulón – a Küldetéstudat és szerepkeresés című tanulmánykötetében jelentek meg (Argumentum kiadó, 2012).