Kolnai-igazolvány.jpg

A tomboló totalitárius nihilizmussal szemben ma is alkalmas totalitarizmusellenes és keresztény politikai filozófiát kínál Kolnai Aurél munkássága.

Amikor a megtagadás kultúrája egyre betegesebb formát ölt, és a nyugati civilizációt az amerikai republikanizmussal együtt akarja félresöpörni, akkor nekünk, akik örökségünk megőrzését szívünkön viseljük, érdemes olyan korábbi gondolkodókhoz fordulnunk, akik rávilágítanak a bennünket körülvevő totalitárius nihilizmus természetére. Kétségkívül a totalitarizmusellenes gondolkodás nagyjai közé tartozik a kevésbé ismert, zsidó származású magyar Kolnai Aurél (1900–1973), aki G. K. Chesterton írásainak hatására 1926-ban tért át katolikus hitre.

/Rembrandt: Mózes összetöri a Tízparancsolat tábláit, 1659, Gemaldegalerie, Berlin/

Mint éleslátó fenomenológus, morálfilozófus és politikai gondolkodó – Dietrich von Hildebranddal együtt – ő fejtette ki a nemzetiszocialista ideológia első következetes bírálatát a német nyelvű sajtóban 1926-tól kezdve. A náci rendszer pogánysága elleni küzdelme tetőfokán adta ki a War Against the West (Háború a Nyugat ellen) című könyvét Angliában és az Egyesült Államokban, 1938-ban nagy sikert aratva. Elég néhány fejezetcímet és alcímet kiemelni, hogy megsejtsük a könyv szellemiségét: Törzsi önzés az emberiséggel és az objektív normákkal szemben; A militarizmus Érosza; A szabadság elleni lázadás; Az elemi erők újjáéledése; Az új pogányság; Törvénytelen törvény; Faji tisztaság. Kolnai soha nem szűnt meg bírálni a nemzetiszocializmust, tudatos keresztény gondolkodóként védte a náci ideológusok primitivizmusától – az ő kifejezésével – a Nyugat lelkét.

A háború után Kolnai a québeci Laval Egyetemen tanított, majd 1955-ben Angliába költözve a Londoni Egyetemen, a Bedford College-ban. Még Québecben jutott arra a következtetésre, hogy a totalitarizmusnak nem is a nácizmus, hanem a kommunizmus a legtökéletesebb formája. 1950-ben Az apokalipszis három lovasa címmel merész esszét ír, amelyben a nácizmus, a kommunizmus és – amint azt ő nevezte – a progresszív demokrácia rokon vonásaira világít rá. Mint látni fogjuk, Kolnai sok igazságot talált a demokráciában és Chesterton „egyszerű emberében”, viszont szembeszállt a „közönséges emberre” hivatkozó doktriner, sőt forradalmi demokrata eszmékkel. A közönséges ember jelentése címmel ugyanebben az időben írt esszében a progresszív demokrácia illúzióinak alternatíváját vázolta fel. 

A demokráciának, ha ad magára, hangsúlyoznia kell politikai folytonosságát az alkotmányosság nyugati hagyományaival, valamint önnön „erkölcsi folytonosságát az ókor, a kereszténység és a közelmúlt félig-meddig fennmaradt liberális kultúráinak nemes hagyományaival”. Az igazi demokrácia, amely a konzervatív alkotmányosságra és az erkölcsi törvényre támaszkodik, a jogállamiság tiszteletben tartásából és az emberi szabadság és méltóság transzcendentális megalapozásából fakad.

A progresszív demokráciával szemben – fejtette ki Kolnai – a konzervatív demokrácia tiszteletben tartja a liberális hagyományok legjavát. A konzervatív demokráciát fenntartó kiegyensúlyozott társadalmi és politikai rend „minden társadalmi hatalmat és politikai előjogot” korlátoz, és fejet hajt „egy olyan Hatalom előtt, amely gyökeresen meghaladja és felülmúlja az embert, annak társadalmi valóságát, politikai méltóságát és »akaratának« minden megnyilvánulását”. Kolnai tudatosan kiállt amellett, amit Tocqueville így nevezett: „Isten és a törvény szerint való szabadság”. A progresszív demokraták szerint „a baloldalon nincs ellenségük”. Elnézők is a forradalmi rendszerekkel és pusztító társadalmi mozgalmakkal szemben – pontosan azért, mert ezek a „demokraták” a nélkülözhetetlen keresztény értékeket elferdítették vagy megtagadták. Mélyen szellemi szinten az embert a kereszténység tette szabaddá, és „emelte a saját bukott természete fölé”. A modern humanitarizmus – a comte-i „emberiség vallása” – új, utópikus programmal állt elő. Ez arról szól, hogy megdühödött, türelmetlen fők „az ember bukott természetének ösztönös működéséből a maguk készítette mennyország ábrándképét szerkesztik meg”. A végső, „metafizikailag őrült” epifániában pedig – Burke-i kifejezéssel – „az emancipáció és szuverenitás szentségtelen dühétől tajtékzó” forradalmárok pusztító, totalitárius projektek révén vetik rá magukat az akaratuknak makacsul ellenálló valóságra. Mindez szükségképpen ahhoz vezet, miként Kolnai minduntalan figyelmeztetett, hogy „az ember rabszolgát csinál magából”.

A konzervatív és a forradalmi ethoszt elemző, 1972-es esszéjében Kolnai elismeri, hogy a forradalmárok időnként konstruktív módon is kesztyűt dobhatnak az önelégült gazdagoknak és hatalmasoknak. Ám ugyanitt arra is rámutat, hogy a konzervatívok a forradalmároknál sokkal könnyebben belátják, hogy mi jogos és igazságos a másik oldal követeléseiben. A hiteles konzervativizmusnak lényegi eleme a reform és az objektív, maradandó igazságokra való hivatkozás. 

A keresztény lelkiismerettel áthatott konzervativizmus számára elvileg és többnyire a gyakorlatban is „szent és sérthetetlen marad az erkölcsi kötelességek törvénytáblája”. Nem úgy a forradalmárok – akár kulturális, akár politikai forradalmárok – számára.

Kolnai az 1960-ban megjelent, The Utopian Mind (Az utópikus észjárás) című esszéjében (ugyanezzel a címmel befejezetlen könyvet is hátrahagyott, amely nemrég meg is jelent) írja, hogy a dühöngő, moralizáló forradalmárok a tízparancsolat konkrét követelményeit félvállról veszik, a valós és képzelt „népellenség” rémképét viszont felnagyítva festik a falra. A lelkiismeret, az erkölcsi kötelességek nem hatják meg őket – megtagadják, s ki is gúnyolják mindezt a forradalmi ideológia jegyében. Az ő ellenségük – mint Kolnai írja A konzervatív és a forradalmi ethosz zárósoraiban – végtére is nem ez vagy az az uralkodó, nem ez vagy az a hatalmi rendszer, nem is a természet, nem a történelem vagy az emberiség, hanem „maga a világ, a teremtés”.

A nihilizmus forradalma hol ilyen, hol olyan köntösben lép fel, ám ez az emancipációs vállalkozás mindig odavezet, hogy az ember rabszolgát csinál magából. Ezzel szemben minden kereszténynek, minden jóakaratú embernek „a folytonosság őrzői” mellett kell síkra szállnia. Ha bízunk „a dolgok természetes rendjében”, ha polgári és erkölcsi kötelességeinket teljesítjük, ha hiszünk Isten, a mi Atyánk és Barátunk jó voltában, akkor minden bizonnyal helytállunk támadóinkkal szemben. Ehhez azonban méltó totalitarizmusellenes és keresztény politikai filozófiára van szükségünk, amely a megőrzés és a megújítás kettős fel-
adatát vállalja.

Boros Attila Botond fordítása

A szerző Raymond Aron-díjas politikafilozófus, a massachussettsi Assumption University tanára. Írása eredetileg a First Things amerikai konzervatív folyóiratban jelent meg 2020. augusztus 4-én.

/Indulókép: Kolnai Aurél igazolványa/