Bánki Kentaur.jpg-page-001.jpg

Az ember csinál kakaósat, mákosat, lekvárosat, diósat. Ha van miért. Ha van kinek. Különben megeszi a palacsintát magában. Kis porcukorral vagy tejföllel.

Mióta Mészárosnéhoz beköltözött a két unokaöcs, Marika is megadja a módját. Túrós palacsinta mazsolával, diós palacsinta csokiöntettel. Extrapalacsinta egy tévés főzőműsor ihletésére.

– Ma palacsintatorta lesz – kiált ki az ablakon Lacikának, aki a rekkenő melegben az öccsével tolja a biciklit.

Persze, Marika néni ad a két fiúnak munkát is. Leginkább, hogy meg ne szólják. Nem etet ő ingyen senkit. Gyere, fiam, emeld meg! Hozd be, vidd ki! Nem is viszi túlzásba, mint Ághné, aki rögtön rétest sütött nekik.

Tizenegy özvegyasszony él Zalaburán, no és persze az öreg Makk Béla, aki fel sem kel az ágyból, és már azt sem tudja, fiú vagy lány. Nem ártatlan bárányok ezek a Mészáros-unokaöcsök sem. Távoltartás, feltételes, miegymás.

Na, majd a jó levegő, fogadkozik Mészárosné, az kigyógyítja őket.

Marika nem bíz mindent a jó levegőre. A palacsinta­torta mellé egy kis sört is odatesz. Nem egyet, hanem kettőt, hátha megszomjaznak a cipekedésben.

Zalaburán valaha komoly szőlőskertek voltak. Annyi szőlő termett, hogy nem is kellett a férfiaknak kijózanodniuk. De most minek vesződjön egymaga a szőlővel? A lánya tizenkét éve él Angliában. Az persze más lenne, ha ezek az unokaöcsök szépen berendezkednének.

Berendezkedhetnének nála is.

– Nincs egy tízezrese, Marika néni? Csak kölcsön. Nem tudna minket kisegíteni?

Még ilyet! Marika néni a fejét csóválja, és levág a palacsintatortából még egy szeletet.

A fiúk már ihattak-ehettek valamit, csak piszkálgatják a mazsolát a töltelékben.

– Valami rendes süteménye nincsen?

Marika pironkodik. De különösen akkor pironkodik, amikor megtudja, mit csináltak a fiúk Kelemennével. Hogy bele az arcába. És hogy lehet hármasban is. Nem egymás után, hanem egyszerre, ettől még az ilyen dédmamikák is rögtön felélednek. De a legeslegjobb kutyával, lóval, báránnyal, malaccal. – El tudja képzelni? Tudja, hogy Ághnéval hogy csináltuk?

Marikát kiverte a víz. A tortának azóta már kiontották a belét. Micsoda moslék!

– Nincs egy tízezrese? Tényleg?

Marika a derekát ropogtatva feláll, és az állát előreszegezve odasántikál a bejárati ajtóhoz. – Ha kimentek, odaadom.

A fiúk röhögnek. – Csak tessék máskor is szólni. Jövünk mi szívesen.

Aludni, aludni! De álmában átfut Marikán, hogy jó lenne most rögtön a lányához költözni. De hogy? Állítólag van busz is, repülő is, ám ő még Pesten se járt egymaga. És mit mondjon? Hogy lehet hármasban is? Lóval, kutyával, kecskével? Hogy ettől rémült meg? Hogy úgy érzi... Igen, de mit is érez? Talán az jobb volt, mikor régen a mostohaapja szíjjal verte?

Ezután még sokszor álmodott a Mészáros-unoka­öcsökkel. De álmában nem biciklin karikáznak a forróságban, hanem négy lábon dobognak, mint a lovak, egyikük feje elöl, a másikuk feje hátul, cseresznyepálinka-szaguk van... és a lábuk között... jobb nem tudni... Mindenükkel vagdalkoznak.

Állatok, gondolta borzongva. Minek élni egy ilyen világban?

Az unokaöcsök házanként tíz-tizenötezret kerestek a történeteikkel. És mielőtt eltűntek volna, Katonánétól kölcsön­kértek egy mopedet. Egy hétig sem maradtak.

No, de a szégyen! Tizenegyen laknak a faluban, meg a szegény Makk Béla.

És most nem tudnak többé egymás szemébe nézni.