Orszaguton_Kulin_B_Tisztak.png

Amint azt Király István Naplója is dokumentálja, 1963-ban tudatosul a magyar politikai vezetésben, hogy a szovjet kultúrpolitikában gyökeres fordulat állt be. Az ezt követő időszak liberálisabb kultúrpolitikája a kádári konszolidáció éveiben Illyés történelmi drámáinak fogadtatásában is lassan-lassan engedékenyebbnek bizonyul: a politikailag kevésbé veszélyesnek ítélt Kegyenc, amit 63-ban közöl a Kortárs, 68-ban színpadot kap, igaz, az 56-os áthallások miatt aggályosabbnak ítélt Különc csak 77-ben juthat el előadás formájában a közönséghez. Illyés harmadik történelmi tárgyú, nemzeti problematikát is tematizáló drámája, a Tiszták ennél szerencsésebb: 69-ben mutatják be a Pécsi Nemzeti Színházban. Az elnyomás ellen küzdő kis vallási közösség szenvedéstörténete ezekben az időkben inkább ébreszthetett asszociációt a kisebbségben rekedt magyarság sorsával kapcsolatban, semmint hogy a hatalomnak önmagára kellett volna ismernie benne.

Nem sokan tudják Illyésről (azok közül a kevesek közül sem, akik mai olvasói), hogy világszemléleti kérdésekben erősen vonzódott egy középkori szekta, az albigensek tanaihoz. A XII. századi dél-franciaországi vallási közösség tagjai, az albigensek, más néven kathárok (tiszták) két egyforma hatalmú és egymással ellentétes, egy Jó és egy Rossz princípiumban (istenben) hittek. Illyést e dualista szemlélet mellett – amelynek lenyomatát őrzik például az Eretnek ima, a Ditirambus a nőkhöz, a Szadisták és genocidák, a Különös testamentum című versek, de felfedezhetjük az Egy mondat a zsarnokságról-ban is – alighanem az a tézisük ragadta meg a leginkább, hogy a jó olyan transzcendens minőség, ami a világban csupán cselekedeteink révén tud érvényesülni. A katolikus egyház a kathárokat eretneknek minősítette, évtizedekig tartó háborút folytatott ellenük, amelynek végső állomása Montségur várának elfoglalása volt 1244-ben. Illyés drámája az ostrom idején játszódik, főhőse a vár ura, a kathárok és a katolikusok közötti békét kereső, az erőszakmentes megoldásért küzdő Perella, aki éppen kompromisszumkészsége miatt bukik el. Közel sem egyértelmű azonban a drámában, van-e a történetnek erkölcsi győztese. Illyés ábrázolásában nemcsak az erőszaktevő egyháziak, de a hősi halált, a máglyát választó kathárok morális pozíciója is erőteljesen megkérdőjeleződik.

„Oly gyötrő heteim voltak, hogy teljes öt percig, amíg a lapokat összerendeztem, még az is megkísértett: életem legjobb – legkevésbé rossz! – dolgát tartom a kezemben. […] Leglényegesebb darabomnak a Tisztákat érzem” – ezzel a gondolattal tette le Illyés a tollat 1969-ben, amikor egy több mint húsz éve formálódó mű utolsó mondata végére tehette ki a pontot. Az utókor azonban, úgy tűnik, inkább a gyötrődésében osztozik a szerzővel a mű kapcsán, s nem az értékelésben. A dráma befogadástörténetét feltérképezve azzal szembesülünk, hogy míg egyes irodalomtörténészek a magyar drámatörténet egyik legkiemelkedőbb alkotásának tartják, mások teljesen mellőzik a kánonból. Tény: a Tisztákat több mint húsz éve, a 90-es évek óta nem játszották színpadon. Már első színházi bemutatója után is erős kritika érte. A kritikák irányát azonban érdemes kettéválasztanunk. Az egyik a drámát mint előadást marasztalja el, az előadásforma túlzott ünnepélyessége miatt. A másik irányból érkező kritika magát a szöveget veszi célba: mintha Illyés darabján egyáltalán nem hagytak volna nyomot a XX. század dráma- és színháztörténetének kísérletező újításai; nincsen látható jele, hogy a szerző a nyelv elégtelenségének tapasztalatával viaskodna; történelmi tematikája elavult a 60-as, 70-es években virágkorukat élő happeningek, performanszok és egyéb olyan avantgárd színházi törekvések fényében, amelyek a színpad „bemutató” funkciójának határozott elutasításával a jelenlét illúzióját kínálták. Déry Tibor egészen sarkosan fogalmazott a bemutató után: „reális sorsok idegen kificamodását” látta benne, amely nem képes a kortárs közönséget megszólítani.

A drámát újraolvasva nehéz azonban megbékélni a korszerűtlenség bélyegével. Hiszen a Tiszták a teljes életmű ismeretében is központi jelentőségű, és olyan zseniális gondolati építmény, ami tematikus ritmusát illetően – ez olvasatomban nem más, mint a cselekvés és az erkölcsösség ontológiai viszonyára való rákérdezés – a világirodalom számos nagy drámájával áll párbeszédben (Hamlet, A szecsuáni jólélek, Szent Johanna).

Mindemellett a közéletben igencsak aktív szerepet vivő Illyés élettapasztalatának és belső vívódásainak olyan (keserű) párlata ez a darab, hogy az messze túlemeli a történelmi dráma keretein. A tétje lételméleti, és példázata mellett, „hogy az igazságot el lehet fojtani, hogy az eszme nem győz a puszta létezésénél fogva, hogy utolsó szálig ki lehet irtani az igaz ügyért küzdő népeket, országokat, hogy egünkre az Értelem nem megy föl olyan magaerejűen, mint a Nap, hanem csak a többség buzgalma árán, s még akkor is pillanatonként tartani kell teljes erővel, teljes éberséggel”, súlyos morális kérdéssel szembesít mindannyiunkat: meg tudjuk-e őrizni erkölcsi integritásunkat ebben a világban, s ha úgy véljük, hogy igen, valójában milyen áron? „Bent vagyunk a csapdában” – fogalmaz a főhős, Perella, amikor világosan látja, hogy a helyzet kínálta alternatívák között nincs erkölcsileg feddhetetlen választás, hiszen még a cselekvés megtagadása sem lehet az. A dráma világirodalmi rokonságát feltérképezve, a benne megfogalmazódó egzisztencialista léttapasztalatot felmutatva meggyőzően bizonyítható a Tiszták modernsége. Továbbra is szembe kell néznünk azonban a színházi világ felől érkező kritikákkal, amelyek ha könyvdrámaként el is ismerik érdemeit, az erőtlenség és az avíttság bélyegét nyomják a szövegkönyv címlapjára. Jogosan vetődhet fel a kérdés: egy darab színpadi erőtlenségéért mennyiben maga a szöveg és mennyiben az adott rendezés(ek) a felelős(ek)? Vajon mi az ismérve a korszerűségnek a színpadon? Mint színházi gyakorlathoz kevésbé értő ember, a kérdéseimmel Szabó K. István rendezőhöz fordultam segítségért.

Válaszát, ami abban erősített meg, hogy a korszerűtlenség érvével nem lehet a Tisztákat lesöpörni az asztalról, engedelmével szó szerint idézem: „Egy történelmi témájú drámai mű nem csak »szó szerint« értelmezhető, és ritkán ragad le a történet korában (a történelem ismétli önmagát, vagy inkább az ember, természetéből fakadón, képtelen túllépni saját árnyékán), de a korokon átívelő probléma, drámai helyzet újraértelmezése révén válik/válhat korszerűvé. Most van az örmény népirtás százötödik évfordulója, kísértetiesen aktuális Illyés darabja, ha a Musza Dagh-ra gondolok, de akár arra, ami az Európai Unióban történik, politikai hadjárat szintjén, mindazon kicsiny népközösségek ellen, amelyek nem hajlandóak igazodni az általános összemosódás programjához. Nagyon erős az áthallás, egyenesen politikai színház. Azt gondolom, egy hiteles színházi alkotó mindenekelőtt arra kérdez rá: miért foglalkozom ezzel az anyaggal, mitől aktuális, ezt nevezném pretextusnak, a szöveg a textus, ami az előadás, a kontextus része. Ennek szellemében azt kell mondjam – e darab esetében is –, hogy egy tartalmilag lényeges, formailag jól komponált dráma avíttsága jórészt a színházi alkotók számlájára írható, ha azok nem képesek újrafogalmazni, a kornak megfelelően, igazságát.”

/Grafika: Tóth Tamás/