mezey_karacsonyeste_illusztracio.jpg

Az egyik utolsó villamossal utazott végig a szürke és üres utcákon, nézte az ablakokon kifénylő karácsonyfákat, és meg sem érintette a megbánás gondolata. Úgy tervezte, beül a kollégium „lánytanulójába”, és átolvassa a karácsonyéjszakát. Aztán a hálóban végignyúlik a sűrűn egymás mellett álló emeletes vaságyak egyik földszinti, már-már sajátjának érzett matracán, és a csomós, vásott, kincstári párnán álomra hajtja a fejét.

Mindez nagyon vonzónak tűnt most számára. Elvégre, ha már így történt, szakítania kell a kispolgári élettel is. A koleszba is mindig haza kell érnie tizenegyre, mert utána bezárják a kaput, ő pedig hivatalosan még nem kollégista, nem engedik be a portások. De egész éjjel olvashat, nem szól rá senki. Időnként beleharaphat az újságpapír borítású szekrénypolcokon tárolt száraz kenyérvégekbe, kanalazhat hozzá egyet a Magditól kapott lekváros üvegből, vagy belekóstolhat az éppen most otthonról hozott bejglikbe – bár ezeket ajándéknak szánta. De ott lapultak a szekrénypolcon a tegnapi szerkesztőségi karácsony maradványai, néhány sajtos zsemle és pogácsa is. 

Az egyetemi színjátszók már tegnap ünnepeltek. Amikor már kezdett igazi lenni a buli, hazaindult. Nem bírta sem a piát, sem a piás embereket. Tibi bácsi, a rendezőjük fölpakolta, ha máris megy, vigyen magával egy kis tartalékot. Amikor egyeztették az ünnepi határidőket meg bulikat, kiderült, hogy a lány is bent lesz a városban az ünnepek alatt, így együtt fognak majd szilveszterezni. 

– Nocsak! Agyonütötted atyádat és anyádat, hogy részt vehess az árva gyerekek vacsoráján? – Tibi bácsi tréfásan beszélt, de tekintete vesékbe látott. 

– Majdnem… Csak fordítva…

– Hogyhogy fordítva? – szólt bele beszélgetésükbe Judit, a rendezőasszisztens. 

– Ami az agyonverést illeti.

– Ki vert agyon kit?

– Mit értetlenkedsz? – hárított Tibi bácsi. – Mondta, hogy fordítva. Ellátták otthon a baját. Nem elég ennyi?

– Megvertek a szüleid?

– Nem… nem a szüleim…

– Hát ki?

– Csak akart… egyikük… De mindegy. Többet nem ver meg.

– Nahát… ez mégis csak iszonyúúúú – Judit kéjes szörnyülködéssel húzta el az utolsó szót.

– Nem annyira... Nem akarok mártírnak látszani… Sem ünneprontónak – Zsófi körbemutatott a boros poharak mellett hangoskodó társaságon. 

– Szegénykém – ölelte magához Judit. Zsófi óvatosan elhúzódott tőle.

– Nem történt… komolyabb dolog. Csak a szokásos. Én vagyok a hibás. És szerintem nekik is így jobb, hogy nem kell velem hadakozniuk.

– Persze… majd lehiggadnak. Annak idején sok balhém volt nekem is az anyámmal. Örülnek majd, ha hazamégy… – vigasztalta Judit.

– Nem megyek haza…, az fix. 

– Hát mit csinálsz? Hol fogsz lakni? 

– A koleszban… Ünnepek után biztos elintéződik. Karácsonyra mindenki hazament, az egyik barátnőm kölcsönadta az ágyát. Aztán jön a vizsgaidőszak, akkor is… biztos lesznek üres ágyak. Közben beadom a kérelmet, február elejére szerintem felvesznek.

– Min ment a balhé? - fúrta Judit oldalát a kérdés. 

– A szokásos… Tíz után értem haza. Anya lármázott, apu fel akart képelni, elhúzódtam előle, őt vitte a lendület… Elcsúszott, elesett, kiabált… hogy rosszul van, és hogy én vagyok a gyilkosa... Ez megy szinte minden este. A végén egyszer tényleg… gutaütést kap.  
Zsófinak az átlagosnál idősebbek voltak a szülei, az apja már nyugdíjas. 

Tibi bácsi visszafogta magát, nem kérdezte meg, hogy miért nem magyarázza el nekik a dolgokat. Hogy már nem iskolás. Valószínű, persze, úgysem értenék meg.

Délután összeszedte magát és hazaindult, hogy elvigye a családnak a karácsonyi ajándékait. Apu íróasztalán a táskaírógép és a lapos tartókban sorakozó, gondosan kihegyezett ceruzák mellett kicsi fenyőfa állt. Nem volt még feldíszítve. Eddig mindig embermagasságú karácsonyfájuk volt, a parkettet leterítették, azon állt egy díszes tartóban. Ez a mostani kicsi fa mintha azt jelezte volna, hogy idén más lesz az ünnep.

Anya a konyhában dolgozott, a lakást már belengte a finom bejgliillat, a légkör mégis fagyos volt. Mintha a történtek után nem tudnának mit kezdeni vele a szülei. Sőt, ő sem tudta hová tenni magát. Vendég volt, vagy még az sem. Megkérdezték, honnan van az új blúza – távozása másnapján vette a frissen kapott ösztöndíjból. Alig maradt pénze, mégis büszke volt a szerzeményére. Apró ajándékait úgy vette elő a sportszatyorból, mintha ő lenne idén a Jézuska.

A vacsora még nem volt kész, különben is, lehetetlen lett volna leülni, és együtt végigenni a megszokott, ünnepi menüt. Anya tányérokat és felszeletelt bejglit hozott be, aztán dolgozott tovább. 

Ültek apuval az asztalnál, és nem tudtak miről beszélgetni. Szinte észre sem vették, hogy besötétedett. 

– Még most visszamégy? – kérdezte aztán apu a félhomályból. 

– Igen.

– Hová?

– A Ráday utcai kollégiumban lakom.

– Ott laksz? – megnyomta a szót, csodálkozó és gúnyos volt a hangja. 

– Egy nyolcágyas szobában. De most egyedül leszek, mindenki hazautazott.

– Hát az… jó lehet… És mit eszel?

– Magdi, az egyik csoporttársam nekem adta a menzajegyeit. Januárban majd kifizetem.

– Na, akkor… minden rendben van… Ha mégy, igyekezz, mert öt órakor leáll a közlekedés. Nem lesz se busz, se villamos – apu szaggatottan, lassan beszélt, majd felállt és hátratolta a széket.

Zsófi megkönnyebbülten kelt fel az asztaltól.

– Elmégy? – kérdezte csalódottan anya, majd gyorsan váltott: – Azért egy kis hazait vigyél magaddal. Csomagolok bejglit…

– Lesz a menzán is – vágta rá ostobán, szinte pimaszul a lány. – Persze, nem ilyen – próbált javítani. Anya bejglije híres volt a családban. – Viszek magammal pár ruhát meg fehérneműt, hogy ne kelljen folyton mosni…

– Azt viszel, amit akarsz – mondta apu, és bement a szobájába. Zsófi bevonult a fürdőszoba mögötti gardróbba, összeszedte a melegebb ruhadarabjait, elővett egy váltás ágyneműt is. Mindent belegyűrt a sportszatyorba és az utazáskor használt nagytáskájába. Jó helyük lesz az ágy alatt, ahol mások is a kofferjüket tartják.

Búcsúzáskor azért, kicsit távolról, de megcsókolták egymást. A bátyja is előjött a szobájukból.

– Hova mész? – kérdezte.

– Vissza, a kollégiumba.

– Kollégiumban lakik – ismételte meg hitetlenkedve apu.

Zsófi a bátyjának is akart adni egy puszit, de ő elhúzta az arcát és kezet nyújtott. „Hivatalosan” kezet ráztak, és közben mindketten elmosolyodtak.

– Tiszta hülye vagy – mondta a fiú. A kezével is mutatta, hogy valami nincs rendben a húga fejében. 

Zsófi gyorsan kinyitotta az előszobaajtót, fogta a két táskát, és már kint is volt a lépcsőházban. Most először érezte úgy, nem sok kellene ahhoz, hogy itthon maradjon. Eszébe jutott az a reggel, amikor elment. Egymás mellett álltak a zsúfolt buszban. Leszállás előtt megmondta a bátyjának, hogy többé nem megy haza.

– Dehogynem. Este otthon leszel.

Felmutatta a sporttáskáját: 

– Nem leszek. Viszem, ami éppen kell. Nem jövök haza.

– Meglátjuk – hallotta a bátyja hangját, miközben leszállt. Később úgy érezte, ez a szó kellett ahhoz, hogy a döntése végleges legyen.

Nem volt kedve olvasni. Feküdt Magdi ágyában, és maga előtt látta az otthoni, feldíszített, gyertyafényes kicsi karácsonyfát. Biztos, hogy náluk ma este nem énekelték el a Mennyből az angyalt. Ő sem énekelte el. Ahányszor csak végiggondolta az elmúlt napokat, most is úgy érezte, nem történhetett volna semmi másként. Mégis fájt a szíve.  

/Garfika: Zsemberi-Szígyártó István/