Mündliche_Verhandlung_in_Karlsruhe_(7555287074).jpg

A német Alkotmánybíróság deklarálta, hogy az emberi önrendelkezés magában foglalja az öngyilkossághoz való jogot is, és a gyakorlásában segítséget nyújtó személyek és szervezetek büntetéssel való fenyegetése szintén alkotmányellenes.

A Német Szövetségi Alkotmánybíróság 2020. február 26-án jogtörténeti jelentőségű döntést hozott. Kimondta, hogy a német Alaptörvény által biztosított általános személyiségi jogból következően az embereknek szabadságukban áll saját belátásuk szerint dönteni az életüket befolyásoló alapvető kérdésekről, beleértve az életük befejezését is. A testület deklarálta, hogy az emberi személyiség részét képezi az önrendelkezés, amely magában foglalja az élet befejezéséhez, azaz az öngyilkossághoz való jogot is. Ebből fakadóan az emberek öngyilkosságához szolgáltatásszerűen segítséget nyújtó személyek és szervezetek büntetéssel való fenyegetése szintén alkotmányellenes.

A Német Szövetségi Alkotmánybíróság határozata hat különböző indítvány egyesítésével született meg, melyeket gyógyíthatatlan betegséggel küzdő személyek, orvosok, öngyilkosság elkövetéséhez segítséget nyújtó szervezetek és ügyvédek nyújtottak be. A 2 BvR 2347/15 számú döntés közvetlen tárgya a német büntető törvénykönyv – e szöveggel 2015 decembere óta hatályos – 217. §-a volt, mely az öngyilkosság „üzletszerűen” történő elősegítését, közkeletű (de alapvetően téves) elnevezéssel az eutanáziában történő közreműködést büntette. E bűncselekményt az (1) bekezdés szerint az valósította meg, aki öngyilkosságok elkövetéséhez üzletszerűen nyújtott segítséget, lehetővé tette, elősegítette vagy megszervezte azt. A (2) bekezdés alapján nem volt büntethető, aki ezt nem „üzletszerűen”, azaz nem rendszeresen tette, vagy aki hozzátartozója vagy egyébként hozzá közelálló személy részére nyújtott segítséget az öngyilkosság elkövetésében. A 217. § tehát a közreműködői magatartást büntette; magának az öngyilkosnak kellett elindítania az élet kioltásához vezető folyamatot, amelyet a rendszeresen öngyilkosságokhoz asszisztáló személy (vagy szervezet) pusztán elősegített (például legálisan tartható, az élet kioltására alkalmas mérgek rendelkezésre bocsátásával).

A német Alkotmánybíróság szerint e magatartás alkotmányellenes: ellenkezik a német Alaptörvény legfontosabb alapértékével, az úgynevezett általános személyiségi joggal, illetve e jog két összetevőjével, a személyiség szabad kibontakoztatásához való joggal és az emberi méltósághoz való joggal. A német Alkotmánybíróság már az 50-es években összeolvasztotta egyrészt a német Alaptörvény 1. § (1) bekezdésében foglalt, az emberi méltóság sérthetetlenségét biztosító előírást, másrészt a 2. § (1) bekezdése szerinti, a személyiség szabad kibontakoztatásához való jogot. Kimondta azt is, hogy az általános személyiségi jog olyan anyajog, amely az alkotmányos értékrend legfontosabb alkotóeleme, és amely mércét jelent bármely más alapjog értelmezéséhez is.

Mostani határozatában az általános személyiségi jog e funkciója alapján vizsgálta az Alkotmánybíróság a kérdéses büntető tényállás alkotmányosságát, és jutott a bevezetőben már említett következtetésre. A testület úgy vélekedett, hogy az általános személyiségi jog felöleli – a személyes autonómia kifejeződéseként – az önrendelkezésen (önálló elhatározáson) alapuló halálhoz való jogot, azaz magában foglalja „az öngyilkosság alkotmányos szabadságát”. Az emberi méltóság és szabadság ugyanis az alkotmányos rend olyan alapvető értékei, amelyek révén az ember egyénisége, identitása és integritása védelmet élvez. Ez magában foglalja azt a követelményt is, hogy az egyén maga irányíthassa tulajdon életét, saját belátása és szempontjai szerint hozhassa meg az életét érintő fontos döntéseket.


/Holbein D. J.: Danse Macabre/

Az emberi személyiséghez így hozzátartozik az élet végéről való, az egyén létezését érintő, alapvető jelentőségű döntés is. Ez az elhatározás az emberi létezésről való személyes felfogáson, az egyén autonómiájának részét képező hiteken és meggyőződéseken alapul, és ezekbe az állam nem szólhat bele. Nincs még egy olyan döntés, amely annyira az egyén identitásából következne, mint az élet végéről hozott elhatározás. Mindez éppen ezért nem korlátozódik az életfenntartó kezelés abbahagyására, hanem kiterjed az élet tevőleges elvételére is. E döntés továbbá nem pusztán akkor tartandó tiszteletben, ha azt bizonyos külső okokból (például súlyos vagy gyógyíthatatlan betegség vagy egyéb, törvényben meghatározott állapot esetén) hozzák meg, hanem bármilyen esetben, amikor az egyén annak következményei tudatában, akármilyen okból így dönt. Emiatt az egyénnek nem is szükséges igazolnia vagy megmagyaráznia az élet végéről hozott döntését, és különösen nem kell a társadalom által elfogadott objektív értékekre, észszerűségre, vallási meggyőződésre vagy más, sokak által elismert társadalmi megfontolásokra vagy normákra hivatkoznia; ezek ellenében is joga van arra, hogy a választását az állam és a társadalom tiszteletben tartsa.

Az általános személyiségi jogból következő öngyilkosság szabadsága továbbá a német Alkotmánybíróság szerint nem pusztán azt a jogot biztosítja, hogy valaki öngyilkosságot kövessen el, hanem azt is, hogy ehhez mások segítségét kérje, vagy a mások által felajánlott segítséget igénybe vegye. Mivel vannak esetek, amikor valaki nincs olyan állapotban, hogy maga vessen véget az életének, ez az alkotmányos szempontrendszer nem valósulhat meg, ha a jog tiltja és bünteti az ilyen külső segítség nyújtását. Az autonóm életvégi döntést nem biztosítja megfelelően a nem üzletszerű segítségnyújtás büntetlensége sem, mert azok, akik az élet befejezésében segítséget nyújthatnának (például orvosok), nem mindig képesek vagy hajlandók erre.

A nem szolgáltatásszerű külső segítség elvi lehetősége nem elégséges a személyiségből fakadó autonóm életvégi döntés védelméhez és biztosításához, ezért a professzionális szervezetek tevékenységének alkotmányos engedélyezése elkerülhetetlen az önrendelkezésen alapuló halálválasztás jogának gyakorlati érvényesítéséhez. Ezt nem helyettesíti az sem, hogy az orvosok jogszerűen felírhatnak a betegnek (egyedi ügyekben) halálos dózisú gyógyszert (amelyet már magának a betegnek kell bevennie, orvosi segítség nélkül), mert az orvosok ilyet a gyakorlatban nem tesznek, akár orvosi esküjük, akár az orvosi kamarai etikai szabályok betartása okán, és erre nem is kötelezhetők. Az sem biztosítja e jog hatékony védelmét, ha az állam a palliatív ellátást fejleszti (amely más okból egyébként helyeselhető), mert az nem érinti a döntés érvényesülését. Végül arra sem hivatkozhat az állam, hogy egyes külföldi országokban van lehetőség az asszisztált öngyilkosságra, mivel a német államnak saját magának, a saját jogrendjén belül kell biztosítania az alkotmányos szempontok érvényesülését.

Mindez a német Alkotmánybíróság szerint nem jelenti azt, hogy az öngyilkosságban segítséget nyújtó szervezetek működésére vagy az alapul fekvő eljárásra vonatkozóan az állam nem alkothat garanciális szabályokat, amelyek biztosíthatják, hogy a halálválasztás valóban önkéntes és jól megfontolt (őszinte) legyen. Így előírhat kötelező gondolkodási időt, hatósági ellenőrzést, felvilágosítási vagy más olyan kötelezettséget, amely biztosítja, hogy az érintett valóban a saját döntése alapján kéri az asszisztenciát életvégi döntése érvényesítéséhez. Mindez az államnak nemcsak joga, hanem kötelezettsége is: az élethez való jog védelme érdekében az államnak kötelessége garantálnia, hogy az egyén ilyen jellegű döntése külső befolyástól mentes legyen, azaz például ne azért válassza a halált, mert úgy véli, életben maradásával terhet ró rokonaira vagy más személyekre. Az állami jogalkotó által előírt korlátozások azonban nem vezethetnek ahhoz, hogy a szabad akaraton alapuló életvégi döntés tényleges érvényesítése a gyakorlatban lehetetlenné váljon, és semmiképpen nem alapulhatnak az állam által meghatározott tartalmi kritériumokon (például nem írhatja elő a jogalkotó, hogy a halál választásához és az öngyilkossághoz történő segítség igényléséhez csak gyógyíthatatlan betegeknek van joga).

Bár a német Alkotmánybíróság döntése elsőre váratlannak, sőt forradalmi jellegűnek tűnhet, valójában szükségképpen következett az élethez és a méltósághoz való jogokat érintő eddigi gyakorlatából. Tulajdonképpen csak azokra az indítványokra volt szükség, melyek apropót jelenthettek e döntés meghozatalához; ezt követően az ügy kimenetele a német alkotmánybírósági gyakorlat ismeretében nem volt kérdéses. (Mindezt jól példázza, hogy a határozatot jegyző 2. számú Szenátus egyhangú döntést hozott; nevesített különvéleményt legalábbis a nyolc tag közül senki nem jelentett be.)

A német Alaptörvény legelső rendelkezésként az emberi méltóság sérthetetlenségét rögzíti; ebből pedig a német Alkotmánybíróság azt az elvi tételt vezette le, hogy a legfontosabb alkotmányos alapérték az ember méltósága, amellyel szemben bármely más jog korlátozható, beleértve az élethez való jogot is. Ez a nézet nem más, mint a legtöbb ország alkotmánybírósága vagy a nemzetközi emberi jogi bíróságok által is követett úgynevezett dualista felfogás, mely szerint az ember „testi” és „lelki” vagy „morális” állapotát védő jogok elválnak egymástól, azaz – határhelyzetekben – ütközhetnek is. Ha pedig ütköznek, akkor a német gyakorlat alapján a méltóság védelme (bár az észszerű törvényes feltételekhez köthető) megelőz minden más szempontot. (Ezzel ellentétben valójában a Sólyom László vezette magyar Alkotmánybíróság volt forradalmi, amikor a halálbüntetés alkotmányellenességét deklaráló 23/1990. AB határozatban abból indult ki, hogy az emberi élet és az emberi méltóság egymástól elválaszthatatlan egységet alkot, és az ezeket védő jogok sem értelmezhetők egymástól függetlenül, illetve nem állíthatók egymással szembe.)

Fontos megemlíteni azt, hogy jóllehet a határozatot sokan az „eutanázia legalizálásaként” értelmezik, lényegében nem erről van szó. Az eutanázia esetében egy külső személy maga idézi elő – cselekvéssel vagy mulasztással – a beteg halálához vezető okfolyamatot. A mostani német alkotmánybírósági határozattal jogszerűnek nyilvánított úgynevezett asszisztált öngyilkosság esetében ugyanakkor ezt maga az érintett személy teszi meg, a külső személy ehhez csak segítséget nyújt; az élet és halál feletti rendelkezés mindvégig az érintett személy kezében marad. Az asszisztált öngyilkosság büntetésének alkotmányellenessé nyilvánítása tehát csak arra az esetre vonatkozik, ha az öngyilkosságra készülő személy a tettét maga hajtja végre, más személy pedig ebben csak közreműködik, például tanácsot ad a halál viszonylag fájdalommentes vagy gyors módjairól, illetve eszközöket vagy szereket szolgáltat az öngyilkosság kivitelezéséhez. Az asszisztens így – ahogy az elnevezés is mutatja – nem idézi elő senki halálát; azt maga az öngyilkos személy okozza. Az is fontos, hogy ez esetben nem számít az érintett személy állapota sem; nem kell orvosi értelemben betegnek lennie ahhoz, hogy öngyilkossága és az azt segítő személy cselekménye jogszerűnek minősüljön (alkotmányosan büntetlen maradhasson).

Az eutanázia németországi büntethetősége valójában legnagyobbrészt megmarad(t); a német büntető törvénykönyv 216. §-ának hatályát ez az alkotmánybírósági határozat ugyanis nem érintette. A 216. § szerint aki valakinek kifejezett és komoly kívánságára e személyt megöli, bűncselekményt követ el, és hat hónaptól öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Ugyane paragrafus (2) bekezdése hasonlóan bünteti e bűncselekmény kísérletét is. (Összehasonlításképpen: a kívánságra ölést még a közel másfél évszázaddal ezelőtt alkotott első magyar Btk., az 1878. évi Csemegi-kódex is enyhébben büntette, három évig terjedő börtönnel.) Az úgynevezett aktív eutanázia feltétlenül a 216. § fogalmi körén belülre esik; vagyis ha valaki a gyógyíthatatlan beteg halálát annak kérésére tevőleges magatartással (például halálos dózisú méreg beadásával) maga idézi elő, még azelőtt, mielőtt a betegség egyébként is végzett volna a beteggel, az továbbra is jogellenes. De a passzív eutanázia is alkotmányosan büntethető maradt abban az esetben, ha az orvos (vagy bárki más) a gyógyíthatatlan beteg saját kérésére – aktív magatartással, azaz tevőleges módon – beszünteti azokat az életmentő vagy életfenntartó beavatkozásokat, amelyek a beteg életben tartását biztosítják, például lekapcsolja a lélegeztetőgépről az enélkül életben maradni nem képes beteget. A német taláros testület döntésével mindössze a passzív eutanázia azon speciális fajtája vált alkotmányosan megengedetté, amikor is az orvos (vagy más személy) mulasztással, tehát szándékos nem tevéssel, az életet elnyújtó (de a beteget meg nem gyógyító) kezelés el nem kezdésével járul hozzá az egyébként menthetetlen személy szenvedésének lerövidítéséhez.

Ettől független kérdés az, hogy a német egészségügyben – ahogyan a magyarban is – létezik egy „jogi szürke zóna”, egy olyan gyakorlat, amelynek során az orvosok a végstádiumú betegeket „elengedik”, a fájdalomcsillapítók túladagolásával elősegítik a kevésbé fájdalmas halált. Ez azonban pusztán a nyomozati szervek és a vádhatóság – humánusnak gondolt szempontokból történő – szemet hunyása miatt lehetséges, és amennyire emberségesnek tűnik, annyira veszélyes és problémás, így ugyanis titokban, ellenőrizhetetlen módon dönt az egészségügyi személyzet életről és halálról (akár olyanokéról is, akik nem is fejezték ki ez irányú szándékukat), ahelyett, hogy mindez törvényes alapokon működő, átlátható és ellenőrizhető gyakorlat lenne (mert lehetne).

A német Alkotmánybíróság döntését összességében emberiességi szempontok, a személyek lelki-szellemi integritásának tisztelete vezérelte, mely egyúttal biztosítani képes az állam világnézeti semlegességét is: azt a követelményt, hogy a „jó életre” vonatkozó döntéseket maguk az egyes személyek hozhassák meg, és semmilyen külső eszme, ideológia, világnézet vagy társadalmi norma oltárán ez az autonóm döntés ne legyen feláldozható. Nem hagyható figyelmen kívül ugyanakkor az sem, hogy a német alkotmánybírák – bár érzékelték a megsemmisített büntető törvénykönyvi szabályozás által elhárítani kívánt reális problémát – nem adtak meggyőző érveket arra, hogy az alkotmánybírósági döntés által keletkezett új helyzetben ezek a veszélyek miképp védhetők ki vagy csökkenthetők társadalmilag elfogadható mértékűre. Az ugyanis valós veszély, hogy az életvégi döntések liberalizációja megnyithatja az utat az előtt, hogy a betegek, öregek vagy a pszichológiailag labilis állapotban levők vélt vagy valós társadalmi nyomásnak, leginkább a rokonok vagy az egészségügyi személyzet vélt vagy valós elvárásának engedve úgy döntsenek az élet befejezése mellett, hogy igazából nem is szeretnének meghalni, csak éppen úgy vélik, hogy ezzel segíthetik a környezetüket. Ezt a veszélyt az alkotmánybírósági határozatnak nem sikerült kiküszöbölnie; az Alkotmánybíróság nem adott szempontokat a jogalkotónak arra, milyen szabályozással lehetne ezt a veszélyt elhárítani vagy legalábbis csökkenteni. Ha a testület tudomással bírt arról, hogy mely garanciális szabályok törvénybe iktatása képes az életvégi döntések tényleges önkéntességét biztosítani (ha vannak ilyenek), akkor ezt célszerű lett volna alkotmányos követelményként, a jogalkotóra kötelező módon megtennie, és nem a jogalkotó belátására bízni, hogy e szempontot valahogyan érvényre juttassa (ha tudja).

Végül azt is meg kell említeni, hogy az életvégi döntések autonóm meghozatala – természetesen – nem terjed ki arra a jogra, hogy az öngyilkosságot választó emberek bármely más konkrét személy segítségét igénybe vegyék; az tehát nem jelent senki számára kötelezettséget az öngyilkosságban történő közreműködésre. Az autonómia tehát nemcsak az életet befejezni kívánó személyek alkotmányos joga, hanem mindenki másé is.

/Indulókép: A Német Szövetségi Alkotmánybíróság ülése Fotó: Creativecommons/