TÓTH JÓ.jpg

- Hogyan nevezi az 1990-es eseményeket: rendszerváltás, rendszerváltozás, rendszerváltoztatás? Mi történt – az irodalom szemszögéből tekintve – három évtizede? Milyen várakozások jellemezték az írókat, költőket?
- Mindegy már, minek nevezzük, nekem a gengszterváltás tetszik a legjobban… Valójában világtörténelmi változás részesei voltunk, melynek lényege, hogy megszűnt a szocializmusnak nevezett valami, viszont még sokáig velünk marad, sajnos. A kapitalizmus, ami jött, kegyetlenebb, többen mentek és mennek tönkre benne, mint ahányan meghíztak. Fontos, hogy kivonultak az oroszok, de jelenlétük romjai itt maradtak. Negyven év pusztítása a mentalitásban a legnagyobb. Kölcsey Ferenc gondolata jut eszembe, amely a Parainesisben olvasható: „Az emberiség sorsnak enged; de nem mint rabszolga. Mindenkinek lehet szabad akaratra felemelkedni.”
A várakozásokat mindenki magában élte meg, addigra annyira atomizált bennünket a küzdelem a hivatalnokokkal, az oroszok helyi helytartóival. A FIJAK vezetőségének tagjaként 1979-től tíz éven át vívtam ezt a küzdelmet, de nem hittem, hogy megélem a változást.

- Egyes irodalomtörténészi vélekedések szerint az 1990 előtti évtizedek számos alkotója kollaborált az akkori rendszerrel, más felfogás szerint a költők és az írók mindannyian ellenállók voltak. A két szélsőséges véleményt félretéve, milyen szellemi-eszmei és erkölcsi állapotban találta 1990 a magyar irodalmi életet?

- „Mindenki szem a láncban” – írta Illyés Gyula jogosan és szépen. Mindenki. Az már az életünk hozadéka, hogy hozzá tudjuk tenni: de nem ugyanannyira. Voltak a rendszernek olyan láncszemei, amelyekre bizton számíthatott, mondjuk a besúgók, a gyöngék vagy akik nagyon féltek. Azokat, akik büszkén vállalták a rendszerhű mentalitást, nem is tekintem komoly embernek. Az értelmiség, ha valóban annak nevezheti magát, természetéből fakadóan kritikus. Ki így, ki úgy. A kultúra önmagában – ha valóban az – veszélyes. Nem véletlenül mondta egy kultúrdiktátor: ha csak a szót meghallja, rögtön a fegyveréhez nyúl. Ez nemcsak életünk végéig idézhető mondat, hanem véresen komolyan gondolták a szabadság ellenfelei. Nemrég Kontra Ferenc írta meg tárcasorozatában, hogyan ölték meg Jeszenyint. Én szerettem, szinte a rajongásig, ezt a költőt, de az ő halálát elradírozták. Hogy a Szovjetunióban nem életbiztosítás költőnek lenni vagy bárkinek, tudtuk. De azóta annyi minden történt. Hogy ez már kit érdekel? Mondjuk, engem. Hogy Jeszenyin a saját vérével meg tudta-e írni a búcsúlevelét, vagy ezt csak kitalálták?

- Akár ellenállók voltunk, akár nem, gyanúsnak számítottunk.

- A szellemi állapotot el lehet képzelni, csak el kell olvasni az akkoriban született alkotásokat. Reménytelenség, kiúttalanság, földig lebutított emberek, akik örültek, hogy élnek. Nem látok különbséget az alkotók között. Mindenki a túlélésre játszott. Hiszen az ember legfőbb ösztöne az életösztön. Hogy aztán voltak, akik besúgók lettek, sajnos, az ő dolguk. Csak az nem tetszik, hogy harminc évvel a rendszerváltás után a „magánszorgalmú kutyák” még elismerésben is részesülhetnek, a Nemzet Művészei lehetnek, havi 600 ezer forint jövedelemmel. Ez már a jelenben létező probléma.
 

- 1990 táján az Ön írói, költői pályája már karakteresen kibontakozott, bár az 1982-es Gyertyaszentelő megjelenése után – nem éppen saját elhatározásából – csak 1993-ban jelentkezett ismét önálló kötettel. Közgazdász végzettsége is hozzájárulhatott a költészete mellett írásaiban megjelenő élénk közéleti érdeklődéséhez?

- Nem hiszem. Édesapámtól örököltem a közéleti érdeklődésemet. A Magyar József, nyíregyházi költő által 1981-ben velem készült interjúban mondom, amely azóta sem jelent meg: „Ha már államilag engedélyezett papírhoz jutottam, alapvetőnek érzem, hogy »népben-nemzetben« gondolkodjam. S ha már ezekre a nagy szavakra emlékeztetsz, bevallom, néha elszégyellem magam: miket mondok én ugyanakkor, amikor legalapvetőbb állampolgári jogaimat vonják kétségbe nap mint nap. Egy közeli példa: az Írószövetség közgyűlésén egyik vezető politikusunk mondta, hogy jobban szereti az írókat, mint az aláírókat. Tudjuk, hogy az »aláírók« túlnyomórészt az írók és az értelmiség soraiból kerülnek ki. A társadalom többi része sajnos nem él az állampolgárság olyan fokán, nem olyan öntudatos, hogy elkeseredésében vagy felháborodásában ilyen eszközökhöz folyamodjon, hogy aláírjon valamilyen listát, számonkérjen, kérdezzen, tiltakozzon. Én szeretem az írókat, de azt az embert szeretem igazán, aki teljes és felelős állampolgár akar lenni. Nem tudom a mérleg egyik oldalára helyezni a művet, másik oldalára a létezésemet. Ugyanezen a közgyűlésen egy másik politikusunk azt mondta: elvárja az íróktól, hogy állampolgárként is cselekedjenek. Nagyon örülök, hogy ez is elhangzott. De érzem az összevisszaságot. Még mindig félnek az írók felelősségétől.”
    

- Az 1990 előtti időkben, a FIJAK vezetőségi tagjaként is, mennyire érezte az ideológiai szorítást? Mekkora tere nyílt a művészi, szellemi és világnézeti pluralizmusnak – vagy másként: mennyire fojtotta el a kor politikája a művészi, szellemi és világnézeti sokszínűséget? Mennyire érvényesült még a három T irányelve?

-  Azt hiszem, az előbbi kérdésben részben válaszoltam erre. De bővebben idézek a meg nem jelent interjúból:
„Annak idején elég idegesen fogadta az Írószövetség, hogy mi műhelymunkát szeretnénk végezni. Tessék, megnézheted, benne van az Írószövetség határozatában: elősegíteni a műhelymunkát. Amikor mi ezt a FIJAK vezetőségével előhoztuk, hogy legyenek csoportok, műhelyek, akkor azt mondták, hogy ez nyílt szétbontása a nagy magyar irodalom egységének. Holott tudjuk, hogy ez így képtelenség. Nem is lenne jó, ha egységes lenne. Az egy massza. Egy semmi. Nem hiszem, hogy nagyképűség, amikor azt mondom: volt egy kis szerepünk. Egyrészt rádöbbentek, hogy az a szervezeti keret tarthatatlan, ahogy a FIJAK kapcsolódott az Írószövetséghez. Másrészt követeléseink az egész magyar irodalom követelései voltak, illetve égetően szükségesek. Az újabb lapok, a műhelymunka... Ők – az Írószövetség – megfogalmazhatták, és nagyon jó, hogy megfogalmazhatták. Most már csak azon múlik, mi fog megvalósulni. Elég sok fontos dolgot mondtak ott el. Az például rögeszmém: az ember maga legyen felelős leírt soráért. Azt hiszem, ez egyelőre megvalósíthatatlan. A közgyűlésen elhangzott félkomolyan: hozzák vissza a cenzúrát. Nem fogják visszahozni, itt van. Tudjuk nagyon jól, hogy a szerkesztő felel mindenért.
Visszatérve a FIJAK-ra: erős a gyanúm, hogy az adott lehetőségeket sem tudjuk kihasználni, mert nincs gyakorlatunk abban, hogy ne csak magunkkal beszélgessünk, ne csak költő a költővel, de egy társadalomtudóssal, történésszel, közgazdásszal is. Ne csak az Egyetem presszó a Hungária kávéházzal, hanem Nagykálló Péccsel, Budapest Nyírbátorral. Amiről oly sokan írtak, már-már unalmas nosztalgiával, hogy a 60-as évek elején milyen különböző emberek fordultak meg egy asztal mellett, most nehezen fordulhatna elő. De el kell kezdeni. Elzárkóznak az irodalmárok, mérnökök, szociográfusok, a különböző egyetemek hallgatói, nem beszélve a társadalom más rétegeiről, pedig nagy szükségük lenne egymásra. Így különböző kasztok acsarkodására hasonlít az egész, nem egy életképes szocialista társadalomra. Persze egy értelmiség, amely önmagában is szétszabdalt, nehezen közeledhet például a munkásokhoz. A fiatal írók elkezdhetik a közeledést. A FIJAK számomra tanulópénz volt. Visszavonultam, mert más lehetőségek is vannak.”
   

- 1990 előtt a különböző indíttatású és felfogású írók és költők még szót értettek egymással. Azt szokták mondani: a lakiteleki sátorban egy asztalnál ült Csurka István és Konrád György. 1990 után rövidesen szerteágazott a magyar irodalmi élet, ami önmagában értékteremtő is lehetett volna. Ez a „szétbontakozás” azonban nagyon merev szellemi, ideológiai és világnézeti szekértáborokra osztotta az alkotókat. Akik addig egy asztalnál ültek, sokszor már szóba se álltak egymással.

- Kényszer szülte az egy asztalhoz ülést ott, Lakiteleken. Pontosabban a felismerés: most jött el az idő, meg kell tenni. Egyébként Csurka Réz Pállal és Kormossal kártyázott a Fészekben, Konrád meg nem tudom, kivel – ha éppen nem volt helyzet. Alapvetően más természetű és alkatú embereket csak a feladat hozhatja össze, és ez feladat volt. Itt az idő: most vagy soha. És megtettük, amit lehetett: már leomlásra készen állt a fal. Ami egyébként a mai napig nem omlott le. Nézze meg, a volt nyugatnémetek még mindig megismerik szagról az endékásokat. Az Európai Unióban pedig a volt keleti blokk országai még mindig hátrányban vannak. Ezen dolgozik most remekül O. V. és csapata, hogy ez ne lehessen így.


/Csoóri Sándor beszél a  lakitelki találkozón 1987. szeptember 27-én. Fotó: mult-kor.hu/
    
- Ma is jelen van az irodalmi életben régóta meglévő népies–urbánus kettősség? S azok az alkotók, akiket se ide, se oda nem lehet sorolni, légüres szellemi térbe kerülnek? Hogyan határozná meg saját művészi közérzetét?
- Azt, hogy népies–urbánus, nem tudom értelmezni. Aki látott már kacsát élőben, az népi, aki meg csak az étterem asztalán látja, az meg urbánus? Ugyan. Petőfi, Arany népi, mert falun született, József Attila urbánus? Ez egy olyan ideológiai maszlag, ami méltatlan az irodalom szelleméhez. Csak jó és rossz irodalom van. Nem érdekel, hova sorolnak be. Csak olvassanak. Ez a lényeg. És itt már közbelép a politika. Hogy kit olvasnak gyerekkoruktól kezdve az emberek, az a politika felelőssége. Őszinteségem miatt, és mert ismerik a vonzódásaimat az irodalom terein, engem is besoroltak valahova; ezt onnan tudom, hogy hova hívnak, hova kérnek verseket tőlem. A rendszerváltás óta nem találkozom olyan írótársaimmal, akikkel azelőtt folyamatosan együtt léptünk fel. Most mások a lehetőségeink. A közérzetem a koronavírus és a Föld állapota miatt kétségbe-ejtő. Leghagymázosabb álmaimban sem tudtam elképzelni, hogy az anyámat nem ölelhetem meg, mert veszélyes… Ezt még Kafka sem láthatta előre.

- Az 1990 óta eltelt időben is, igaz, más előjellel, az irodalom – mint általában az élet – túlzott átpolitizálásával szembesülünk. Megszabadulhat-e a művészet ettől a ballaszttól? Miközben  az irodalom helye és szerepe mintha háttérbe szorult volna a mögöttünk hagyott három évtized alatt. A megváltozott korszellem – értékrend – valóban elsöpörte-e a „magas irodalmat”,  vagy új „kánon” kialakítására van-e szükség? A digitális bennszülöttek visszatérhetnek-e az irodalomhoz, a költészethez, vagy inkább más művészeti ágak menthetik át a kulturális értékeket jobb időkre?

- Minden pillanatot átitat a politika, akár tudunk róla, akár nem. Át van mosva az agyunk a tévével, az internettel… Sokkal jobban kell őrizni önállóságunkat, mint bármikor. És a pénz uralma is döntőbb. Akinek pénze van, az jó költőnek adhatja el magát. Ilyen egyszerű. Hogy marad-e az emberekben ekkora agymosás után érzékenység az igazi irodalom iránt, nagyon kérdéses. A kánon mindig kiforrja magát. Erőszakosan beavatkozni többet árt, mint használ. Például az elnyomott írók idővel mindig megkapják az igazságtételt. Gondoljunk Máraira. Tőlem 1985-ben még elkobozták a könyveit a ferihegyi repülőtéren, amikor az USA-ból hazajöttem. Most talán Márai a legolvasottabb magyar szerző külföldön és itthon. És van egy még elnyomottabb réteg az alkotók között. A női szerzőkre gondolok. Ahogy Arthur Rimbaud írta vagy száznegyven évvel ezelőtt: „Ha megtörik a nő végtelen szolgasága, ha magának élhet majd és maga által, ha az – eddig oly gyalázatos – férfi visszaadja a szabadságát, a nő is költővé válik. A nő is ismeretlenekre fog bukkanni. Különbözik-e majd eszméinek világa a mienktől? – Különös és kifürkészhetetlen dolgokra fog bukkanni, visszataszítókra és gyönyörűségekre, amelyeket átveszünk tőlük, és megértünk.”
Számomra most ez  az irodalom legfőbb kérdése, mert nemigen látok haladást. Ötven költőből, mondjuk, kilenc a nő – az antológiák válogatói szerint.

/Indulókép: Tóth Erzsébet Fotó: Lugosi Lugo László/MMA /