magyar messias.jpg

Ez a Kő Pál (1941–2020) tiszteletére és emlékére készült kis írás nem a gyászról szól – arra úgysincsenek szavaim.

Eléggé az élet misztikus anélkül is, hogy misztifikálnánk. Személyes emlékeimnek próbálok keskeny ösvényt találni, miközben Kő Pál munkásságát méltatom. Igyekszem tárgyilagos hangot adni eredendően érzelmi viszonyulásomnak, a nagyrabecsüléssel vegyes szeretetemnek és elfogultságomnak néhány szobrot és eseményt felidézve, amely rám különösen nagy hatást tett. 

Csak Somogyit figyeld, ő az utolsó mohikán! – mondta Győrben első mesterem, Szombathelyi László, és akezembe nyomta a Művészet 1975/4. számát, amely szinte csak Somogyi József munkásságával foglalkozott. A képeket nézegetve úgy tekergettem a fejemet, mint amikor először hallottam a The Dark Side of the Moont sztereóban, vagy mint a kutyám, amikor gyerekként szájharmonikáztam neki, hiszen akkoriban csak Michelangelo, Rodin, Maillol, Medgyessy, Ferenczy, Borsos szobrászatáról volt némi tudomásom. Nahát, ilyen szobrászat is van?

Csak az emlékeimre hagyatkozhattam, mert a lapot nem vihettem magammal. Eszembe sem jutott szóban megfogalmazni az élményt, megelégedtem az intuícióval, azzal, hogy ráéreztem valami számomra nagyon fontosra. A képek alapján arra is rájöttem, hogy már láttam egy Somogyi-szobrot eredetiben.

Ma sem tudom eldönteni, hogy véletlen vagy szükségszerű volt-e, mindenesetre tény, hogy rövid időn belül – s különös módon, ismét egy Művészet-számból, az 1976/4-esből – újabb meghatározó szobrászati tapasztalatot szereztem: rácsodálkoztam Kő Pál Szárnykészítőjére. A szobor még a kétdimenziós közegen keresztül is egységes egészként, revelációszerűen hatott rám. Noha a mű egészét rendkívül különösnek és zavarba ejtőnek találtam, a részletek, a felhasznált tárgyak és anyagok furcsasága eleinte nemigen foglalkoztatott, talán fel sem tűnt. Csak lassan tudatosult bennem, hogy a mű lényege a készen talált madárkalitka, a fából, a szobrászat klasszikus elvei szerint faragott emberalak és a csontszárnyak viszonyba állításában rejlik. Megsejtettem, hogy itt valami egészen másról van szó, mint a Somogyi-szobrok esetében, de a ráérzés már nem elég; érteni kell, kellene.

Meglehet, az akkoriban olvasgatott szerzők – Schopenhauer, Nietzsche, Beckett – hatására felette abszurdnak tartottam a jelenetet. Hát nem különös, hogy az az ember ott, a kalickában csak építi egyre a szárnyat, holott, ha egyszer el is készülne vele, ki sem férne a kalitka – egyébként nyitott – ajtaján; s vajon hová akarna elrepülni szárnyán, amelynek nincs tolla se?

Tizenhét múltam ekkor, és mit sem tudtam arról, hogy mester és tanítványa igézett meg. A mester mélyítette, a tanítvány tágította a szobrászatról való gondolkodásomat. 

Az élet úgy hozta, hogy előbb tanítványtársa lettem Kő Pálnak a Somogyi-iskolában, majd mint kollégát és tanártársat a barátságába fogadott, amelybe igyekeztem belenőni. „Zolikám, szervusz – mondta, s koccintottunk –, a barátaim Lujosnak szólítanak.”

Amikor Kő Pál epreskerti műtermében először volt alkalmam eredetiben, közvetlen közelről látni s körbejárni a Szárnykészítőt, úgy örültem neki, mint régi, kedves ismerősnek, s boldogan állapítottam meg, hogy a valóságban még szuggesztívebb. Már nemcsak a rám gyakorolt hatását, hanem a művészettörténeti jelentőségét is ismertem; és tudtam, hogy talányossága több értelmezési lehetőséget enged meg. Az összetett, mégis balladai tömörségű montázs metaforája az emberlétnek, művészi hitvallás, szellemi önportré, és feszül benne az ősi vágy a repülésre, a madár szabadságára, az ember térbeli korlátozottságának legyőzésére, de fojtogatja a Kádár-korszak klausztrofóbiája is… 

/Kő Pál: Szárnykészítő Fotó: Jakab Tibor/

A mű és az azt létrehozó szobrászi invenció azonban lényegesen közvetlenebb, egyszerűbb. Közismert, hogy a Szárnykészítő figuráját Balázs János naiv festő ihlette, ezért – de kiváltképpen a festőt munkaközben ábrázoló korabeli fénykép ismeretében – elsősorban a szobor portrészerűségének kell jelentőséget tulajdonítanunk. A fénykép tanúsága szerint Balázs János, a világtól elzárkózó, önkéntes száműzetésben élő cigány festő jellemzően sámlin ülve festette a képeit. Testtartását, fejformáját és arckarakterét olyan gondos hűséggel fogalmazta meg Kő Pál, amely kétségtelenné teszi, hogy a Szárnykészítővel a nyomorúságában is csak az alkotásnak élő művésznek kívánt tiszteletet adni, az iránta érzett kollegiális szolidaritást kifejezésre juttatni.

Azzal, hogy kiragadta a művét a tradicionális szoborstátuszból, és egy madárkalitkába helyezte azt, sajátos szobrászi összefüggésrendszert teremtett, a mimetikus ábrázolást poézissé lényegítette át. Ugyanennek a gesztusnak következményeképpen az egyéni hős szimbólummá változott, s így a korlátai, bezártsága és létbizonytalansága ellenére is alkotó ember lírai emlékműveként is értelmezhető az alkotás. De álljon itt a leghitelesebb értelmezés, magától a szerzőtől, aki nevetve mondta egy rádióriportban: „Mindenki kitalált hozzá mindenféle filozófiákat, és én tudtam, hogy ezek tévutak. […] Énvelem azért járnak, mondjuk, rosszul az okoskodó emberek, mert én nem kitalálom a dolgot, vagy nem kiokoskodom, hanem belőlem úgy kijön…” (Csűrös Csilla műsora, Kossuth Rádió, 2016. március 29.)


/Kő Pál: Szárnykészítő Fotó: Jakab Tibor/

A Szárnykészítő magába sűríti Kő Pál világlátását, művészetszemléletét és munkamódszerét, aki a népművészeti naivitás, a pop art, a szürreális vízió, a talált tárgy, a tradicionális szobrászati figuralitás elemeit a részek összegén túlmutató, egységes egésszé szintetizálva mindig új, páratlanul egyéni értéket teremt.  

A Szárnykészítő kultikus mű, ma is talányosan izgalmasnak, varázslatosnak tartom. Most éppen az átmenetiségbe és esetlegességekbe feledkező, a fogyasztásra és gyors kielégülésre berendezkedő világ teszi időszervé, amelyben bizonyos, fejlődésként aposztrofált tendenciák nemcsak a hagyományoknak mondanak ellent, de a józan észnek is.
*
Tapasztalatom szerint az emberi nagyság és a rendkívüli alkotószellem nem jár törvényszerűen együtt. Vannak kiemelkedő mesterek kisszerű, esendő emberi vonásokkal, és vannak nagy emberek szerényebb művészi képességgel. Ritka ajándéka a sorsnak, ha a kivételes tehetség jellembeli nagysággal párosul. Kő Pál birtokában, egyszersmind tudatában volt ennek az ajándéknak. Derűsen élt ennek áldásaival és magától értetődő természetességgel viselte a terheit. Mintha Rodin tanácsát fogadta volna meg: „Elsősorban ember légy, s csak aztán művész.” De hát tehetett-e volna másként, ha a sorsa nagyon is korán kalapálta, edzette emberré, és csak nagy nehezen eresztette a szegénységből a művészet közelébe? Alighanem ezzel a motívummal magyarázhatjuk azt az énje legbensejéből fakadó empátiát, amely Kő Pál rajongó Sinka-szeretetében is megnyilvánult. A pusztai pásztorköltő emlékének több szobrot és rajzot szentelt. A rideg pásztor – aki kisbojtárként a trágyadombba ásta be magát, ha fázott, s bárányt cserélt Petőfi-kötetre, s aki később, budai lakosként sem tudott ágyban aludni, csak deszkapriccsre terített subán – a legmélyebb nyomorból emelkedett egy őseredeti költészet magasságaiba. 

A vésztői teljes alakos Sinka-szobrot csupán egyetlen év választja el a korábbi, Sinka István pásztorbotja címűtől.

Talán ezek között érzékelhető, mérhető legjobban a Kő Pál által járt szobrászi út szélessége.

Míg az egyéni alkotói szándékkal készült Pásztorbot a 70-es évek tipikusan kőpálos extravaganciáját idézi fel, a vésztői szobor a monumentális köztéri szobrászat általános kereteibe illeszkedik. Az előbbi a Sinka-attribútumokat mutatja meg, kész használati tárgyak formájában a bronz pásztorbotra aggatva, míg az utóbbi homogén bronzkompozícióban állítja elénk a költőt, aki a szóban forgó tárgyat, tárgyakat egykor „használta”. A Pásztorboton valódi csizmapár, könyv és vászontáska függ valódi spárgákon. A költő megrendítő emlékműve ez is, a vésztői is.


/Kő Pál: Pásztorbot Fotó: Jakab Tibor/

A Pásztorbot líraian fetisizált tárgyfűzére bensőséges, elmélkedésre alkalmas, határolt teret feltételez. A vésztői emlékmű mélyen átélt, nagy erejű alkotás, mely fojtott expresszivitásával messzire sugározza a költő megidézett egyéniségét. A szobor szimbolikája tiszta és egyértelmű: szikár alkat, inkább szomorú, mint önérzetes arc; a lépő mozdulat a nomád pásztoré, az ökölbe szorított jobb kéz az indulaté, a pásztorboton nyíló levél a költői géniuszé…
*
A Táltos című szobrot a Kő Pál hetvenedik születésnapja tiszteletére rendezett kiállításon láttam először testközelből, az epreskerti Parthenón-fríz Teremben, és már első pillantásra a XX. századi magyar szobrászat kiemelkedő remekművének tartottam, ahogy annak tartom ma is.

/Kő Pál: Táltos Fotó: Jakab Tibor/

Ebben a szürrealista komponálás és expresszív formálás tömény egységét megvalósító, lenyűgöző szoborban nem találjuk nyomát a korábbi művek (Látomás, Kukás, Utcaseprő) nyílt vagy visszafogott derűjének, humorának.

A Kő Pál művészetét általában jellemző vizionárius, intuitív kifejezésmód, ahogy ő mondja: a „szoborbeszéd” egyetlen kiáltássá fokozódik, egyetlen jajszóban összpontosul. Az ihletettség túllép a szobrászi iskolázottságon; a valószerűséget, az anatómiai hűséget – amely amúgy is csak gyengítené az összhatást – felülírja a látomás ereje, a táltos ló extatikus állapota, a formaképzés gáttalan őszintesége és expresszivitása. A táltoshoz társuló révület képzete rémületbe vált. 

De mégsem az állat a nyugtalanító, hanem az, ami megszállta és egyre űzi a téren át. Lent jellegzetes magyar táj, mező, falu, templom; fent a rettenet. A táltos nem vágtat, nem is száll – hiszen nincsenek szárnyai –, hanem időtlenül úszik a levegőben. Bár Eadweard Muybridge és Székely Bertalan vizsgálódásai nyomán régóta tudható, hogy a vágtának nincsen olyan fázisa, amikor a ló lábai egyszerre nyúlnak ki előre s hátra anélkül, hogy a földet érintenék, az ívben feszülő, hosszan elnyúló test sokkal kifejezőbben hat. Kő Pál éppen olyan jól tudta ezt, mint Théodore Géricault. 

    *
Időről időre megrázó élményt jelent számomra Kő Pál Édesapám című portrészobrával találkozni. Azt hiszem, hogy már sohasem leszek képes függetleníteni a szobor látványát a vele kapcsolatos, mélyen belém ivódott történetektől: Kő Pál születésének körülményeitől, az apa jellemétől és tetteitől, fegyelmezett és emberséges viselkedésétől az 1956-os forradalom idején, 1957-es bebörtönzésétől és 1963-ban történt szabadulásától; mindattól, amit a tartalékos huszárhadnagy sorsáról tudok. Felvetődik a kérdés: ha mindezt látni vélem a szoborban, vajon nem mitizálom-e túlságosan is?  


/Kő Pál: Édesapám Fotó: Jakab Tibor/

Mint annyi más rejtőzködő Kő Pál-szobrot, ezt is az epreskerti műteremben láttam meg először, és ha egyáltalán valamihez, legfeljebb a reneszánsz Guido Mazzoni naturálisan kifestett, ultrarealista portréihoz tudtam hasonlítani. 

A terrakotta portré az édesapa szabadulásának idején vagy annak alkalmából készült, de az örömnek és felszabadultságnak mégsem látjuk a jeleit sem a mintázásban, sem az arckifejezésben. A szobron fegyelmezett és figyelmes realista törekvés érződik, mérsékelten expresszív túlzásokkal, érzékenységről tanúskodó mintázási gesztusnyomokkal. Az arc sovány, a járomcsontok felől mély barázda húzódik lefelé, a száj finom vonalú és nyugodt, fölötte katonás bajusz. A bajuszt, a szemöldököt és a szarkalábakat határozott, vonalszerű bevágások jelölik. Egy maga elé néző, ötvennégy éves, markáns, szikár és nyugodt férfiarc. Érdekes körülmény, hogy a szobrot Kő Pál édesapja festette ki, állítólag azért, mert úgy érezte, hogy ő nem olyan, mint ahogyan a szobor ábrázolja. Apa és fia együttműködéséből a maga korában különleges, színes szobor született. A különlegest rendkívülivé fokozta Kő Pál merész, pop artos gesztusa, amellyel az apa eredeti, II. világháborús katonasapkáját a szobor fejére húzta. Izgalmas kérdés, hogy vajon nem ez a portré indította-e el Kő Pál jellegzetesen színezett, vegyes anyagokból komponált szobrainak sorozatát?

Az Édesapám című szobornak a keletkezési ideje szerint Borsos Miklós Szabó Lőrincről és Somogyi József Tamási Áronról készült portréja között helyezkedik el, de kétségtelenül ott a helye kifejezőerejét és progresszivitását tekintve is.
*
„A művészet az emberlét legmagasabb intenzitása.” Kő Pál talán nem is olvasta, mégis teljes valójával, sugárzó emberséggel élte ezt a Hamvas Béla által megfogalmazott igazságot. „Mi lehet a művészetnél fontosabb?” Saját költői kérdését maga válaszolta meg hosszú évek múlva: „A szeretet, az a legfontosabb.” Szeretet és művészet – ez a fogalompár egy nemes életfilozófia és életprogram tömör kifejezője. Kő Pál élete és életműve azonban azt bizonyítja, hogy még ezeknél is van fontosabb, mégpedig az, amire a szeretet és a művészet irányul.

Kő Pál, hogy őt magát idézzem, már „zsírban van”, vagy a boldog lelkek birodalmában, ahogy a hit tanítja, vagy pedig a 2 × 10⁻²⁹ g/cm³ átlagsűrűségű seholban, ahogy a tudás mondja, s csak mi küszködünk itt a hiányával, az élet és a halál misztériumával, míg lassan bele nem törődünk a megmásíthatatlanba, és magunk is „zsírban” nem leszünk.

Bár újra és újra tudni akarunk, egyre csak hinni vagyunk kénytelenek.


/Indulókép: Kő Pál: A magyar messiás/