Laocoon_and_His_Sons_black.jpg

Válasz Pataki Tamás Hátrább az agarakkal című, lapunk 16. számában megjelent írására

Amikor elolvastam Pataki Tamásnak a Trianon-csapda című cikkemről írott bírálatát, először arra gyanakodtam, a napilapkiadás régi, felejtendő gyakorlatát követve minden lapszámnak két (egy fővárosi és egy vidéki, átírt) változata kerül forgalomba, s csak így történhetett, hogy kritikusom nem azt a cikket látta, amit én írtam. Állításait és vádjait olvasva ugyanis nem ismerek rá sem önmagamra, sem a mondandómra. Nem tudom, melyik mondatom ébreszthette benne azt a gyanút, hogy én a nemzeti kultúráért az Aczél-korszakban vívott harcban szerzett érdemeimet próbáltam bizonygatni, és azt sem értem, miért volna cikkem fogyatékossága, hogy nem írtam le azoknak a történészeknek a nevét (például Ungváry Krisztián és Karsai László), akik a „legdurvábban személyeskedő” írásokat közölték Szakács Árpád és Raffay Ernő történetszemléletéről. Ha utólag korrigálhatnám az írásomat, nem bővíteném, inkább csökkenteném hivatkozásaim számát. Elhagynám például a Fritz Tamással és Borvendég Zsuzsával „kikezdő”, árnyalatlan megjegyzéseimet.

A személyemet ért vádakon – amelyek szerint a stílusom „fennhéjázó” lenne, „blöffölök”, „lenézem azokat, akikről írok”, „súlyos csúsztatásokat engedek meg magamnak”, „vér- és értelemlázítóan dehonesztáló” mondatokat írtam, „csapongóan mellébeszélek” – könnyen túlteszem magam, a kritikai megjegyzéseimet elutasító okfejtéseket azonban nem kívánom szó nélkül hagyni.

Ha bírálóm stíluselemzéssel vezeti be mondandóját, hadd kezdjem én is ezzel! Állítása szerint a cikkem: „Többek között hungarista stílussal hozta hírbe a Magyar Nemzetet”, amit – kollégái nevében is – felháborodva elutasít. Szerencsémre ő maga is idézi Ágoston Balázsnak, a Demokrata újságírójának tollából származó, általam „hungarizmussal meggyanúsított” mondatát, ami így hangzik: „… ismerjük meg és térképezzük fel e rendszert, vessük ki állásaikból ágenseit, és önvédelemből építsük végre fel a tudatformálás bajtársias, magyar szívű, magyar optikájú hálózatát”. Nos, igaza van Pataki Tamásnak, amikor arra figyelmeztet, „a stílus maga az ember”, de emlékeztetnem kell rá, hogy több is ennél: lenyomata vagy előszele lehet politikai irányzatoknak is. Azért szólaltam meg, mert remélni merem, hogy az a fajta zsigeri nemzeti radikalizmus, amelynek a stílusjegyeitől is idegenkedem, még távol tartható a politikától. Az idézett mondat két olyan félreérthető felszólítást tartalmaz, amelyet kormánypárti szavazóként szerencsétlennek érzek. Nem fenyegetném az ellenfeleinket azzal, hogy ki fogjuk vetni őket állásaikból, mert egy keresztény-nemzeti politikai erő részéről magát a fenyegetést is méltatlannak tartom. Szívesen vettem és veszek részt „a tudatformálás magyar szívű és magyar optikájú hálózatának építésében”, de a „bajtársias” szó (nem a bajtárs!) bennem nyomasztó emlékeket idéz. Nemcsak azért, mert a hungarista párt dicstelen szereplésével (1939–44) súlyosan kompromittálódott, hanem azért is, mert ezt a szót a rendszerváltozás utáni jobb- és baloldali radikálisok terméketlen és mindmáig le nem zárult konfliktusa újra szalonképtelenné tette. A Magyar Gárda által a Bajtársiasság Napjára szervezett 2009-es tüntetés törvénytelen – Gyurcsány Ferenc kormányának parancsára történt – feloszlatására és annak következményeire: a pártpolitikai paletta minden korábbinál élesebb polarizálódására gondolok. Ha a tanult és megélt történelmi tapasztalatainkból megértjük, miért vesztette el maga a „hungarista” szó is a morális töltetét, talán érthetőbbé válik: miért gondolom, hogy a közírónak, a szerkesztőnek mérlegelnie kell a szavak politikatörténeti súlyát.

Tudomásul veszem, hogy Pataki Tamás és nemzedéke „élete, gondolatai nem a rendszerváltozás körül forognak, sokkal inkább azt hiszik és érzik, hogy az igazi rendszerváltás 2010-ben kezdődött, amikor végre új Alaptörvényt alkotott a Fidesz-KDNP, leváltva a rendszerváltozáskor csak toldott-foldott 1949-es alkotmányt, illetve »becsületes nevén« a Magyar Népköztársaság Alkotmányát”, mégis a figyelmükbe ajánlom az 1990-es fordulatnak azt a szereplőjét, aki megalapozta a 2010-es „igazi rendszerváltást”. Antall Józsefről, illetőleg az ő – a FIDESZ vezetői által is többször méltatott – örökségéről van szó (lásd többek között Orbán Viktor parlamenti beszédét Antall József halálának 25. évfordulóján).

A rendszerváltozás utáni első miniszterelnökünk fogalmazta meg, és ültette át a gyakorlatba kormánya politikájának ma is érvényes három alapelvét: a nemzeti szuverenitás visszaszerzésének programját, a szociális igazságosság megteremtésének követelményét, és ő jelölte ki e két fő céllal összhangba hozható külpolitika mozgásterét és irányát. Amikor én – vitatott cikkemben– „a mai magyar kül-és nemzetpolitika már érzékelhető hatásait” abban jelöltem meg, hogy azok „mintegy két évszázada tartó viszálykodás után először villantották fel a Kárpát-medence népei és államai szabad együttműködésének lehetőségét”, nemcsak napjaink reménykeltő kormányzati erőfeszítéseire, hanem Antall József kezdeményezésére is gondoltam. Ő üzente a magyar nagykövetek 1993-as budapesti értekezletének, hogy célunk: „Jó kapcsolatok fenntartása a közvetlen szomszédokkal és az azok mögött lévő második régióba tartozó országokkal, így például elsősorban Oroszországgal, ezért éppúgy bírálták, mint Orbán Viktor miniszterelnököt, Lengyelországgal, Csehországgal, Bulgáriával és másokkal. A szomszédokkal való kapcsolatainkban nélkülözhetetlen elem a magyar kisebbségek iránti alkotmányos elkötelezettségünk prioritása, de ez nem jelenti viszonyunkban e kérdés kizárólagosságát.” (Antall József: Modell és valóság.)

Nem feledhetjük tehát, hogy Antall volt az első, aki – kormánya nevében – felelősséget vállalt a határainkon kívül élő magyarság sorsáért, aki gazdaságpolitikájában a nyugati kereszténydemokráciák értékeit megőrző szociális piacgazdaság modelljét követte, és aki a külpolitikában elsősorban azokra támaszkodott, akik a „nemzeti értékek megőrzése mellett a nemzetek fölött is összekötő európai keresztény értékeket helyezték előtérbe”. Mindezt azért tartom szükségesnek felidézni, mert úgy érzem, hogy bírálóm – amikor éles cezúrát von a rendszerváltás harminc éves történetének fejlődési szakaszai között – akarva-akaratlanul maga is megsérti egy korosztály jobboldali szavazótáborának önérzetét. Nemcsak azokat a kortársainkat, akik – miként Pataki Tamás mondja – „dicséretes módon” „próbáltak” tenni az „SZDSZ-es kultúrterrorral” szemben, s nem is csak azokat az alkotó értelmiségieket, akikre azért hivatkoztam, mert tudományos, művészi, oktatói tevékenységükkel meghatározó szerepet játszottak a diktatúra lebontásában, hanem azt a „csendes többséget” is, amelyik három évtizede kitart a nemzeti elkötelezettségű politikusok mellett. A környezetemben azt tapasztalom, hogy ez a még ma is jelentős létszámú szavazóréteg nem mozgósítható „a tudatformálás bajtársias” módszereivel.

Nem, nem a közrendet fenyegető baloldali akciókkal szembeni tétlenséghez keresek érveket. Azokat a veszélyeket, amelyekre Pataki Tamás hivatkozik – „a világban zajló BLM-őrületet, a genderideológia beteges túltengését és az ANTIFA eszement rombolását”, és mindezek hazai hatásának már tapasztalható, de még csak fenyegető következményeit –, én is látom, és elvárom a közbiztonság őreitől, hogy megóvják az országot ennek az új „ötödik hadoszlopnak” a randalírozásától. Országos hatókörű szellemi műhelyekben szerzett tapasztalataim alapján azonban azt is látom, hogy a baloldali értelmiség köreiben sokan nem az „SZDSZ-es kultúrterror” ágenseiként, pusztán világnézeti elkötelezettségüket képviselve vesznek részt szakmai vitákban. 

A „bajtársias” összefogás velük szemben csak bumeráng hatású lehet: azoknak a hazai és külföldi kalandoroknak a malmára hajthatja a vizet, akik érdekeltek térségünk destabilizálásában.

Aktuálpolitikai megjegyzéseimmel természetesen nem akarok kitérni a cikkemet ért többi kifogás elől. Bár nem „kárhoztattam”, de kétségkívül szóvá tettem a Trianonról szóló „cikksorozat szakmai igénytelenségét”. Valóban: eleve gyanakvó vagyok minden olyan vállalkozással szemben, amely nagy horderejű eseményeket, amelyek mögött több évszázadon át zajló folyamatok tapinthatók ki, egyetlen tünetcsoport mégoly mélyreható elemzésével próbál magyarázni. Miután évtizedeken át kutattam és tanítottam a XIX., illetőleg a XIX–XX. század fordulójának irodalom- és eszmetörténetét, a trianoni tragédiát annak a tölgyfának a sorsához merem hasonlítani, amelyikbe néhányszor már belecsapott a villám, majd egy forgószél megbillentette tartását, és amelyet végül a talajából kifordult gyökerein keresztül a hihetetlenül gyorsan szaporodó gyökérrágó férgek, fapusztító lepkék, hangyák és rovarok támadtak meg. Az én szememben a szabadkőművesség szerteágazó mozgalmának az a szárnya, amelyiknek tagjai e fanyűvő állatkák szerepében aktivizálódtak, csak beteljesítői és nem okozói voltak Tölgyfa-Magyarország végzetének. De ha nem így lett volna is, a történettudományok nézőpontjából semmi nem menti azt a fajta egyoldalúságot, amelyik a társadalom-, a mentalitás-, az irodalom-, a vallás- és egyháztörténeti kutatások eredményeivel való egybevetés nélkül próbál általános érvényű tanulságokat megfogalmazni egy ezeréves állam összeomlásáról és az államalapító nemzet tragédiájáról.

E miatt az egyoldalúság miatt tartom „szakmailag igénytelennek” a Magyar Nemzet Trianonról szóló cikksorozatát.

Bírálóm nem győzött meg arról, hogy nem vettem volna észre: „harminc év alatt megváltozott a világ”. Nagy kérdés persze, melyik a megtévesztőbb optikai csalódás. Vajon annak a nemzedéknek a látószögéből érzékelhető-e jobban a világunk, amelyik napjaink eseményeinek fénytörésében látja csak a múltat, vagy az a korosztály érzékenyebb-e a változásokra, amelyik sok évtizedes tapasztalataihoz viszonyítja azokat. Az a diagnózis, amelyik ugyanazokat a szellemi kórokozókat mutatja ki a kommunisták diktatúrájában, a szabaddemokraták „kultúrterrorjában”, a BLM-őrületben és az ANTIFA eszement rombolásában, ráirányíthatja a figyelmünket a politikai agresszivitás jellemtipológiai sajátosságaira, de nem hatol le azok társadalomtörténeti gyökereiig. Nem fejti meg a rejtélyt: miként történhetett, hogy a bolsevik vírus fertőzöttjei és a nemzeti érzelmű népi írói mozgalom kiválóságai – ha csak rövid időre is, de sorsdöntő pillanatokban – egy táborba sodródtak; nem segít megérteni, miért éleződött ki a rendszerváltozás előestéjén a népi és az urbánus magyar értelmiség (MDF, SZDSZ) anakronisztikus ellentéte; nem tárja fel: mennyiben vezethető vissza a mai baloldali ellenzék ideológiája magyar eszmetörténeti előzményekre, és mennyiben képvisel idegen hatalmi érdekeket? Summa summarum: 

Trianon okát, a Rákosi- és a Kádár-korszak bűnlajstromát, a szabaddemokraták ámokfutását és a Momentum-jelenséget nem lehet egyetlen képlettel leírni. A Magyar Nemzet Vélemény-rovatának erre tett kísérletét bírálóm „védőbeszéde” ismertében sem érzem eredményesnek.

A szerző irodalomtörténész, politikus

/Indulókép: A Laokoón-szoborcsoport a Vatikáni Múzeumban/