zelnik.jpg

Innen, a szőlőhegyről minden másképpen látszik, és itt más a hang, más a hangnem és a hangsúly. Az országút is kisebb innen, a közeli dűlőutak pedig felértékelődnek, főleg a jó bort termő dűlők. Így helyreáll itt az az egyensúly, ami a világból hiányzik már régóta, vagy sohasem volt, csak aranykorsugaras álmainkban. Az ember egész életében öntudatlanul is a hegy felé tart, vagy ha nem, elnyeli a mocsár, s a létezést mocsárlényként szemléli, nyálkásan, maszatosan lelkileg is. Nem lehet azt úgy, hogy az ember elhatározza, hogy felmegy a hegyre. Előbb pokolra kell menni, legalábbis a létezés tág tereit meg kell előbb ismernie. Meg kell tapasztalni előbb például a tengerlétezést. Amíg nincs tengerlelkünk, ne induljunk fel a hegyre. Megölhet a légszomj, vagy észre se vesszük, hogy a hegy felé tartunk. Sivár lélekkel úgy túlmehetünk a hegyen, mint páncélosok idegen tájakon. Közben azt se tudjuk, mitől zihál a szív, s mitől zsibbad a lélek.

Emlékszem, fiatalkoromban is jártam már itt a szőlőhegyen. Lányok kísértek, és az akkori ízlésnek megfelelő borokat ittam. Friss gyümölcs ízű lányok és öregedő hatású régi stílusú furmintok. Sokat változott a világ és érdekesen. „Hagyján”, hogy a lányok lettek öregedőek és a borok friss ízűek a vendég fajélesztők szerelmétől. Nekem már túlságosan frissek. Tokaj méltóságos ódon világához képest például művien üdítőek. Minden túlszalad mostanában rajtunk, nemcsak az idő, az ízlés is, és itt állunk úgy, mintha valami perverz időutazásos rémálom mozgatna bennünket akaratunk és vágyaink ellenére. Úgy, mint egy rossz álomban, ahol olyan területeken és úgy csúszkálunk, hogy fogalmunk sincs, hogyan állíthatnánk meg ezt a mozgást. Például ezt a sodródást az európai politikában és a kultúrában.

Innen, a szőlőhegyről rálátok egy régi temetőre. Ez nem olyan, mint öreg falvak őslakóinak porladó csontjait őrző tisztelethelye. Ez nyugtalanító, ebben a temetőben halott kánonok vannak eltemetve, és nem nyugszanak. Nem tudnak, mert van, amelyiket élve temették el, van, amelyik öngyilkos lett világidegenséges világfájdalmában. Éjszaka néha hallom, ahogy az élve eltemetett kánonok sírnak. Nem úgy, mint az élők, hanem mint az élőholtak.
Éjszakánként egy régi kísértet azzal a tétellel házal, hogy kísértet járja be Európát. Milyen kínos tud lenni az, amikor már egy radikális kánonkísérlet is csak kísértet. Nagy „bátran” körbe is táncolják és rugdossák az alattomosan működő tabuk előtt különben meghunyászkodó szellemek. Neofita kánonkanonokok, az örök korrektség inkorrekt félremagyarázói, vagy új félkeresztények, akik Jézust is kioktatnák arról, hogy mi a szeretet, valamint a haza kánonszimbólumaival házalók.

Ha hallom (lentről) ezt a „mulatást”, ezt a kánonkarnevált, óbort nyitok. Ha az óbor jó, akkor sok hazugságot győzött le, és még több igazságot ismer. Talán ezért is mondják, hogy borban az igazság, és nemcsak azért, mert az ember, ha iszik, kimondja az igazságot. Milyen igazság az, amit csak a részeg mer kimondani. Gyáva ember gyáva igazsága, ami méltatlan a jó borhoz is, ha azt ivott.

Jó bor és jó igazság kísértetelhárítás. Saját élősködő kísérteteinket is elűzi. Azt a kísértetet is, ami a szolgaság és a szolgálat között lődörög.

Innen, a szőlőhegyről másként látszik, ki kit szolgál és mi a szolgálat. Csak fel kell nézni az égre és hallgatni a dalt, hogy Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok, / A szegény legénynek utat mutassatok!

Talán tényleg csak a csillagok tudják. Talán csak egy új kozmológia és kozmogónia hozhatja el az új kánont.

Talán.

Itt, a szőlőhegyen addig is őrizzük a szőlőt, a termést és így a teremtést, s amíg lehet, magunkat.

A szerző etnográfus, író, az MMA rendes tagja.

Címkék: