020.8. fortepan_30814 korhaz15.jpg

1915. december 6. Gyerekkoromban odahaza ilyenkor suvickoltuk a cipőnket, és kitettük az ablakba, mert a jó gyerekeknek reggelre ajándékot hozott a Mikulás bácsi. Cipő rég nem volt a lábamon, csak ormótlan bakancs. Azt kitehetném, úgyse veszem hasznát többé. A lábujjaim elfagytak, a felét közülük amputálni kellett. A negyedik attak, az juttatott ide Isonzónál. Én már azt sem értettem, hogy a doberdói csatában hogyan maradtam életben. A förtelmes győzelem. Az állásainkat hiánytalanul megvédtük, de a nagyváradi honvéd hadosztályból hírmondó is alig maradt. Doberdó egy mészárszék volt. A második őszi csatában több mint százezren vesztek oda, ebből negyvenkétezer a mi oldalunkon. Úgy volt, hogy hazaengednek pár hétre, és akkor megúszom. Az lett a végzetem, ami civilben a legnagyobb örömöt okozta, hogy fölvettek az orvosegyetemre. Szépreményű doktorjelölt és centerhalf a futballpályán. Na, ez is elsüllyedt azon a fennsíkon. Ajándék a huszonegyedik születésnapomra. A felcsereknél is nagy volt a veszteség. Azt mondta Keszthelyi százados úr, hogy nem enged, most olasz földön van szüksége rám a hazának. Tiszteltetem József főherceget.

Itt, a tábori kórházban éjjel-nappal dolgoznak a sebészek. Alig látni tiszta kórképet, mintha mindet bemázolták volna tömény hisztériával. Még az is megtoldaná a tüneteit, aki nagybeteg, nehogy visszaküldjék a frontra. A tisztek között rögtön fölismerni a békekatonákat. A kórtermi harcosok csukaszürkén várják a vizitet, lopott szerekkel lázat produkálnak. Ők azok, akik sarkantyúval, atillában spacíroltak a Váci utcán, adva a marconát. Itt meg összecsinálják magukat a félelemtől. Azt beszélik, hogy Szép Ernő és Nagy Endre is a fronton van már. Csak hazajussanak a történeteikkel. Kabarétréfa aligha lesz belőlük.

Már nem félek semmitől, igaz, nem is remélek semmit. Vagyok. Figyelek, azzal is telik az idő. Néha körbejárok, tanulok mankózni. A tífuszosok tűzszemekkel merednek maguk elé, égnek belül, mint a szurokfáklyák, vagy rázza őket a hideg vacogás. Egy kórteremmel odébb a kolerások, szájukat a fertőző hab szürkés szappanbuborékja borítja. Ebből áll az én egészségügyi sétám.

Semmi sem tesz olyan jót a sebesültnek, mint a dupla brómadag. Attól elcsitulnak, üveges tekintettel bámulnak a biztató jövőbe. Ők lesznek a nemzeti hősök. Az egyik trafikot kap majd, a másik kocsmákban kéreget. Életük virágjában lévő fiatal férfiakról valahogy lepergett a férfijelleg, egy hónap alatt emberöltőt öregedtek. Anatole France írja valahol, hogy „az emberiség főleg halottakból áll, olyan elenyésző az élők száma azokhoz képest, akik azelőtt éltek”. Néha odaülök egyikükhöz. Vigasztaljuk egymást, aztán tűrünk a fal felé fordulva. Mert a magyar valahogy nem az a jajgatós fajta.

 

Barátságos arcot kérek

 

Tilda nővér nagyon dühös lett, mikor meglátta a fotográfust. „Még ilyet, mások nyomorát filmezni! Eriggyen, amíg szépen van!” Engem nem zavart, hadd lássa a világ, mit hoz az ünnepelt háború. Hallottam, hogy a keleti fronton már bevetették a klórgázt. Sokan megvakultak tőle. A feltaláló, ki más lenne, mint egy német professzor, fogadkozik, hogy tökéletesíti, mert nagy szélben még nem elég hatékony. Hát fotózzon csak ez a fotográfus. Ekkora csúfságot úgyse lát többé a világ.

/Indulókép: Tábori kórház, 1915 Adományozó: Storymap.hu Fortepan/