fortepan_132981.jpg

Hány év magány ólálkodik még előttünk,
borít ránk nyirkos félelmet, sötétséget?
Ha egyszer előbújhatunk óvóhelyeinkről,
ha levehetjük a maszkot,
és meglátszik hónapokig fonnyadt igazi maszkunk,
megismerjük-e még egymást?
Mikor lesz, hogy bátran indulhat kezünk ölelésre?
És nyugodtan tartjuk oda arcunkat puszira?
Meglesz-e még a balatonfüredi sétány,
ahol annyit méláztam, szívemet sétáltatva?
És mennyi kutya vonszolta maga után gazdáját,
vonultak pipec ölebek, macskakutyák és délceg agárok,
vagy vitették magukat kutyahintókon?
Mérik-e majd a fagylaltot, a mézes, mákos, marcipános
burgonyás és orgonás, erős és sós fagyikat,
ott lesz-e majd az ország fagylaltja megint?

Én a vaníliát-puncsot szeretném,
mint amikor ötven fillér volt egy gombóc,
és még nem rendeztek fagylaltversenyeket,
de jó volt rágcsálni a jégdarabokat,
már rég nem fagylalt volt, és a jég is elolvadt lassan.
 Nézem-e még a hattyúkat, sirályokat, 
a tó fölé bársonyvörös takarót húzó, búcsúzó napot?
Várok-e még a mólón, szívem nem kímélve valakire? 
Mérik-e még egyszer a vérnyomásom,
tekerem-e még biciklijüket?
Vigyáznak-e még olyan szépen rám valaha, mint ott?
Látom-e még a fák hűvöse alatt kőbe vésve Tagore sorait:
„Te nagyobb vagy, mint alkotásod
életed szekere ezért
rohan egyre előre és előre, hátrahagyva
az alkotásodat… költőfejedelem…”


/Indulókép: Fortepan/Pölös István gyűjteménye/