F__ME19600406008.jpg

Nyolc évtizedet felölelő művészi pályáját látva sokan talán örök életűnek hitték a kilencvenötödik életévében eltávozott mestert, hiszen még a legidősebbeknek is ő volt a Tanár úr, aki generációk számára képviselte az állandóságot, a változó zenei divatok közepette érvényes szakmai tudást és minőséget. Ezért is olyan különös, hogy nincs már közöttünk. Művei azonban, amelyek legfőbb örökségét jelentik, az elmúlt évtizedekben sem vesztettek aktualitásukból.

Farkas Ferenc a XX. századi magyar zene egyik legnépszerűbb alakja volt. Ezt egyaránt köszönhette közvetlen modorának és harmonikus személyiségének, egyedülálló pedagógiai tehetségének, valamint a zenekedvelők széles tábora számára is befogadható muzsikájának. Hosszú élete során mindvégig aktív volt, állandó kapcsolatban az emberekkel: tanulókkal és tanárokkal, amatőr és hivatásos zenészekkel, írókkal, festőkkel, szobrászokkal, színészekkel és rendezőkkel. Szívesen adott interjút, sokat szerepelt a televízióban és a rádióban, gyakran vett részt hazai és nemzetközi versenyek zsűrijében. Nem zárkózott be a kiválasztottak elefántcsonttornyába, csupán kilencvenedik évéhez közeledve vonult vissza a közélettől. Utolsó pillanatáig alkotott, és tartotta a kapcsolatot művésztársaival, tanítványaival.

Széles látókörű, európai műveltségű személyiség volt. A Zeneakadémián Siklós Alberttől tanult zeneszerzést, majd a római Santa Cecilia Akadémián, Ottorino Respighi mesteriskolájában tökéletesítette tudását. Az itt töltött évek (1929–1931) döntő szerepet játszottak abban, hogy érdeklődése a közös európai múlt, s különösen a mediterrán kultúra irányába fordult. Fiatalkorától rendszeresen látogatta a múzeumokat és a kiállításokat, joggal nevezhető – a zene és az irodalom mellett – a képzőművészet szerelmesének is. Már a 30-as években az egyik legtöbbet utazó magyar zeneszerzőnek számított, és a háború után az elsők között volt, akinek lehetősége nyílt a személyes nyugat-európai kitekintésre. Zenei versenyek, konferenciák, hangversenyek és magánutazások alkalmával felkereste Európa városait, és nemcsak a művészeti élményeket gyűjtötte, hanem a különféle alkotóművészek ismeretségét és barátságát is.

Amint levelezése és visszaemlékezései mutatják, személyes kapcsolatainak köre páratlanul széles volt. Hazájában legfeljebb Liszt Ferenc, Farkas ifjúkorában pedig Hubay Jenő rendelkezett hasonlóan gazdag ismeretségi körrel. Otthonának állandó vendégei között volt számos író, költő, rendező, színész, tudós, zeneszerző és előadóművész. Kapcsolatteremtő képességéhez hozzájárult, hogy tíz-tizenkét nyelven beszélt többé-kevésbé folyékonyan. 

 

A szó legnemesebb értelmében vett életművész volt, aki az alkotói ihletet nem a fájdalomban és a szenvedésben, hanem az öröm és a harmónia keresésében találta meg.

 Tanítványai is gyakran emlegették, hogy például a gasztronómia, a jó ételek és italok élvezete milyen jelentős szerepet játszott a mester világában. Különös, hogy élete utolsó évtizedében a szépség egyre erőteljesebb hatásáról számolt be ismerőseinek. Farkas Ferenc életútját egyedülálló sokféleség jellemezte, a zeneszerzői hivatás mellett számos területen és beosztásban működött: volt tanár, korrepetitor, zongoraművész, karmester, kórusvezető, zenekari zongorista, zongorakísérő, igazgató és operai karigazgató  Közéleti szereplőként és zenei íróként is tevékeny volt, elmélyülten foglalkozott a költészettel és irodalommal, fiatalkorában pedig az is megfordult a fejében, hogy festő legyen. (Rajzai és festményei tehetségről tanúskodnak.) Tanított a Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskolában (1935–41), a Kolozsvári Konzervatóriumban (1941–44), a Székesfehérvári Állami Zenekonzervatóriumban (1946–48), és 1949 januárjától negyedszázadon át a Zeneakadémián. Korrepetitor és karmester volt a Városi Színházban (1927–29), karigazgató a Kolozsvári Nemzeti Színházban (1941–44) és a budapesti Operaházban (1945–46), székesfehérvári éveiben a MÁV Férfikarát is vezette. Filmzenéit és színpadi kísérőzenéit gyakran maga tanította be és vezényelte. A 30-as évek első felében számos színház zenekarában zongorázott, majd a Székesfővárosi Zeneiskolában ő látta el a növendékek zongorakíséretét. Saját műveinek előadása kapcsán később is gyakran ült a hangszerhez. Mindezek mellett intézményvezetőként is működött: 1943 januárjában kinevezték a Kolozsvári Konzervatórium igazgatójának, 1944-ben a Kolozsvári Nemzeti Színház zeneigazgatója is volt. 1946-ban ő alapította meg és két éven át irányította a Székesfehérvári Állami Zenekonzervatóriumot.

Farkas legendás tanári munkássága a Zeneakadémián teljesedett ki. Ennyi sikeres zeneszerzői karriert befutott növendékkel hazánkban csak Koessler János büszkélkedhetett (a századfordulón ő volt Dohnányi, Bartók, Kodály, Weiner és Kálmán Imre mestere). Farkastól tanítványai a szakmai ismereteken túl saját egyéniségük kibontásában kapták a legnagyobb segítséget, stílusukat tekintve talán ezért lettek annyira különbözőek. A legismertebbek: Ligeti György, Kurtág György, Vass Lajos, Petrovics Emil, Szokolay Sándor, Kocsár Miklós, Durkó Zsolt, Balázs Árpád, Bozay Attila, Jeney Zoltán és Vidovszky László. Az ő zenéjükben alig található hasonló vonás, az egyik közös pont, hogy valamennyien Farkas osztályába jártak. Petrovics Emil, aki tanszékvezetőként utóda lett, így emlékezett az órákra: „Farkas tanár úr titka sok mindenből tevődött össze. 

Elegáns volt, fantasztikusan tudott viselkedni, nagyszerűen és szellemesen társalgott, remekül fogalmazott.

 Ritkán ragadtatta el magát. Mindig a zenéből indult ki, s a műről, a zeneszerzői attitűdről, a hangok sajátos rendjéről beszélt Bachnál, Mozartnál vagy Beethovennél éppúgy, mint Kálmán Imrénél. Tökéletesen elfogulatlan volt minden szempontból. Egy sanzonhoz ugyanolyan elemzőkészséggel, komolysággal szólt hozzá, mint egy kettős fúgához. Nem tett különbséget: a zene egy és oszthatatlan volt számára.”

Életútjához hasonlóan Farkas művészetét is a sokszínűség jellemzi, az egymástól erősen különböző stiláris, formai és műfaji elemek összességéből egy jelentős alkotó portréja rajzolódik ki. Nem kereste a harsány effektusokat, a feszültséget és a drámai ellentéteket, fontosabb volt számára a szépség és a harmónia ábrázolása. A kínzó fájdalmakat, tragédiákat feloldotta és átlényegítette, ahogy azt Mozart vagy Mendelssohn tette évszázadokkal korábban. Amikor a választott téma megkövetelte, ő is tudott szívbemarkoló lenni, mint például barátja, a filmrendező és antropológus Fejős Pál emlékére komponált Planctus et consolationes című zenekari darabban, vagy a felesége elvesztésekor írt Requiemben.

A monumentalitás igénye távol állt egyéniségétől, inkább a miniatűr formák mestere volt. Nagyobb terjedelmű műveit is általában kisebb tételekből építette fel (dalok és rövid zenekari szakaszok sorából áll például az egész estét betöltő, közkedvelt Csínom Palkó is), és súlyos szonáták vagy concertók helyett szívesebben írt kicsinyítő jelzővel ellátott szonatinákat és concertinókat. Apró remekművei közül máig népszerűek a Régi magyar táncok különféle változatai, a Weöres Sándor verseire komponált Gyümölcskosár című dalciklus tételei, és talán sosem kerül le a kórusok repertoárjáról a Pataki diákdalok és a szintén Weöres-verset megzenésítő Rózsa-madrigál.

Farkas örömmel és lelkesedéssel vett részt  a gyakran másodrendűnek tartott feladatokban is, amelyeket – Szerb Antalra hivatkozva – feladatművészetnek nevezett. Kivételes szakmai tudását éppen ezek révén, a gyakorlatban szerezte meg. Külön említést érdemel együttműködése a Németh Antal vezette Nemzeti Színházzal, ahol a 30-as évek második felében számos produkció (Az ember tragédiája, Ahogy tetszik, Rómeó és Júlia, Hamlet) szerzője volt. Hetvennél több filmhez írt zenét. Elválaszthatatlan barátság fűzi Várkonyi Zoltánhoz, akivel olyan kultúrtörténetileg meghatározó alkotásokon dolgozott együtt, mint A kőszívű ember fiai, az Egy magyar nábob, a Kárpáthy Zoltán és az Egri csillagok. Szabolcsi Bence és más szakemberek segítségével a régi korok zenei emlékeit is kutatta (történeti dallamokat, ungarescákat), hogy filmzenéiben és feldolgozásaiban megismertesse azokat a nagyközönséggel.

A népzenekutatáshoz csak rövid időre került közel, amikor Lajtha László megbízásából, 1934-ben Somogy megyében gyűjtött fonográffal, de az élő közegben szerzett tapasztalatait évtizedeken át kamatoztatta népzenei ihletésű darabjaiban.

Szinte valamennyi műfajban és stílusban alkotott, a régmúltat idéző népzenei és történeti feldolgozásoktól egészen a dodekafon kompozíciókig, illetve az amatőr kórusoknak, gyerekeknek vagy ifjúsági zenekaroknak szánt egyszerű daraboktól a könnyed hangvételű daljátékokon, rádiójátékokon és operetteken át az elmélyült figyelmet igénylő kamaraművekig, modern kantátákig és operákig. Miközben büszke volt rá, hogy számos stílusban tud komponálni, egyik legfőbb törekvése az volt, hogy valamennyi művében felismerhető legyen az egyénisége. Rilke sorait szerette idézni: „Mondd költő, […] Honnan jogod, hogy bármely jelmezben, minden álarcban igaz légy?” Farkas természetesen mozgott a folklorizmus és a posztromantika világában, könnyen alkalmazkodott az operett stiláris követelményeihez, filmzenéi készítésekor pedig bármilyen szituációnak, környezetnek és hangulatnak megfelelően tudott zenét rögtönözni. „Álarcai” annyira élethűek, hogy azok, akik csupán egy-két kompozícióját ismerik, nem gondolják, hogy másfajta Farkas-mű is létezik. Zenéjében közérthetőségre törekedett, ezért a legmodernebb környezetben is megőrizte a hagyományos értelemben vett dallamosságot és hangzásideált.

 Nem rokonszenvezett a spekulatív kísérletezésekkel, de időskoráig nyitott volt minden új iránt. Jellegzetes, egyéni stílusának három alapvető összetevője az olasz neoklasszicizmus, a magyar népzene és a dodekafónia, és közülük hol az egyik, hol a másik kerül előtérbe alkotásaiban. A XX. század második felére jellemző, harmadikként említett tizenkét fokú technikát megszelídítette, disszonáns hangzásait kisimította, és nem Schönberg szigorú elvei alapján, hanem szabadabb, latinos változatában alkalmazta.

Sokrétű kapcsolat fűzte a költészethez és magukhoz az alkotó kortársakhoz. Fiatalon Cs. Szabó Lászlóval és Szabó Lőrinccel, a kolozsvári időszakban Tamási Áronnal, Szabédi Lászlóval és Jékely Zoltánnal, majd Weöres Sándorral és Füst Milánnal került baráti viszonyba. Soha nem szűnő érdeklődéssel kutatta fel a poézis gyöngyszemeit, és lett kétezer év irodalmának avatott ismerője. Világviszonylatban egyedülálló az a gazdagság, amely vokális műveit jellemzi: dalaiban és kórusaiban mintegy száznyolcvan író és költő ihlette muzsikára (közöttük közel százra tehető a magyarok száma). Tizenhét nyelven zenésített meg szövegeket: a magyar mellett számos német, olasz, francia, latin és spanyol darabot komponált, de portugál, dán, görög, angol, holland, baszk, szlovák, román, horvát, ukrán és malgas nyelvű művekkel is gazdagította a zeneirodalmat (műveiben a belorusz, kínai, izlandi, udmurt és perzsa versek magyar, illetőleg angol fordításban szerepelnek).

Eltávoznak pályatársai, azok fiai és sok esetben unokái is – ő pedig továbbra is alkot. Kifejezésmódja egyre tömörebb, koncentráltabb – végül már operákat és szimfóniákat mond el néhány hangban. Lapozgatja kedves könyveit, hogy újabb verseket találjon megzenésítésre. Ahogy élt, úgy távozott: Federico García Lorca egyik költeményéhez szerzett muzsikát, amikor békésen elaludt íróasztala mellett.

/Indulókép: Farkas Ferenc zeneszerző otthonában Fotó: MTI/Molnár Edit/