Jan_Brueghel_I_&_Peter_Paul_Rubens_-_Taste_(Museo_del_Prado).jpg

Az értelmiség mindig hattyúlakomán van, hattyúlakomázik.

Ötszáz évvel ezelőtt valójában hasonló kérdések izgatták Európát, mint most, és akkor a földrész nagyon rossz választ adott. Az 1500-as évek elején óriási várakozásokkal volt tele a levegő. Nagy, szivárványos reményeket fogalmazott meg Erasmus is, aki korának legnagyobb szellemi tekintélye volt, olyan ember, akit Európa akkori nagy szekértáborai egyaránt tiszteltek. Elismerték királyok, bíborosok, az akadémiai és egyetemi világ is, sőt maga Luther is, amíg a szabad akarat és a kegyelem kérdésében össze nem vesztek Isten kegyelméből. Nem lett volna nagy jelentősége ennek a teológiai vitának, ha nem „fejlődik” ez a két álláspont politikai nézeteltéréssé is Európa sorsáról, ha nem ájul bele a földrész egy minden addiginál kegyetlenebb vallásháborúba, ahol a bűn üldözésének „dzsihádja” csapott össze a bűn „arisztokratáival”. Irdatlan kegyetlenséggel irtották főleg a parasztságot, és egyes adatok szerint elpusztították Európa lakosságának harmadát.

Miért változott vajon az 1500-as évek elején szép reményekkel induló európai világ száz éven belül olyan theatrum diabolorummá, ahol nem az ördög ellen harcoltak, hanem mindkét oldal valójában az ördöggel szövetségben? Erasmus 1517 februárjában még barátjának, Wolfgang Capitónak azt írja: „Most szinte szeretnék ismét ifjú lenni, mégpedig azért, mert látom egy aranykor eljövetelét.” Leó pápának pedig ezt írja: „Gratulálok ennek a kornak, amely aranykornak ígérkezik, ha valaha lehetséges ilyesmi egyáltalán.” Ebből is látszik, hogy elég régi kísértés a „történelem vége” toposz, és egymást kísérti az aranykor-várakozás és az apokalipszishisztéria. Viszont néhány hónap múlva Luther kihirdette új hitelveit. Ettől kezdve Európa gyökeresen megváltozott Isten akaratából, de főleg azért, mert az Itáliából északra mozduló tőkeérdekek ezt akarták, cinikusan kihasználva Luthert és kezdetben őszinte harcát a római korrupcióval szemben.

Erasmus, aki korának legnagyobb (hatású) szelleme volt – majdnem akkora, mint egy nemzedékkel előbb Cusanus – ennek ellenére valójában naiv volt, legalábbis, ahogy a művelt angolból lefordítottuk a kifejezést: vágyvezérelt. De mikor nem volt a szellemi elit a történelemben vágyvezérelt? Soha. Az értelmiség lényege nagy vágyak megfogalmazása, hátha lesz belőle valami, ha teljesen le nem húzza a mindennapi érdekek mocsara. Az értelmiség mindig hattyúlakomán van, hattyúlakomázik. Arisztokratikusan mindig idézi a hattyúi tisztaságot, és gasztro-arisztokrataként meg is eszi a hattyút szinte áldozati lakomaként, ötszáz éve még a maga valóságában is. A hattyúlakoma néha lesüllyedt a feketemisék mélységeibe. Anglia első „brexitjét” erőszakos, óriás termetű, bővérű királya a zavaros nőügyei miatt követte el. VIII. Henrik Anna lefejezését követően pazar hattyúlakomával ünnepelt. Százhatvannyolc hattyút tálaltak fel a „tisztaság” jegyében tobzódó kollaboráns ínyenceknek. Shakespeare – akárki is –, az „avoni hattyú” mélyen ismerte ezeket az áldatlan áldozókat.

Erasmus korában azonban voltak nagyon emelkedett hattyútiszteletek is. Hieronymus Bosch, Erasmus iskolatársa, a hertogenboschi tisztes, gazdag polgár a fennálló rend urainak is kedvence, a művészettörténet egyik legnagyobb, kedveltségében is alapvetően félreértett művésze a Miasszonyunk-testvériség (más néven Hattyú-testvérek) tagja volt. Ez a Szűz Mária tisztaságát ünneplő szervezet Európa egyik legizgalmasabb társasága volt, és még ma is működik. Vélhetőleg ez a társaság mélyen értette a festőt, aki különös oltárképét, A gyönyörök kertjét nekik festette, annak egyedülálló szimbolikáját közösen dolgozták ki virágzó teljességgé, legalábbis Wilhelm Fraenger szerint. Az is jellemző, kik nem értették, és nagyon nem szerették a művet. Egyrészt a reformáció és az ellenreformáció védekező, zárt szellemisége, másrészt a pozitivista tudományosság fekete-fehérben mozgó képzeletvilága. Ezek általában, ha nem értenek valamit, alkímiáznak, kabbalistáznak és egyáltalán listáznak.

Erasmus Európáját, most már Európa szívét is ugyanúgy fenyegette a mohamedán világ, mint a mostanit. Ez a fenyegetés folyamatos majdnem ezerötszáz éve, és általában körülbelül ötszáz évenként felerősödik.

Az iszlám időszámítás kezdete, 622 után száztíz évvel az arabok már Toursnál vannak Franciaország északi szívében, a pannóniai püspök, Szent Márton városánál. Martell Károly, II. Pipin törvénytelen gyermeke legyőzi az Abdul Rahman al-Ghafiqi vezette arabokat. Két nagy hadvezér csapott össze, és győzött a pöröly (martellus) keménységű ember és a rómaiaktól örökölt gyalogsági védekezés együttes ereje. Sokat köszönhet a keresztény Európa Martell Károlynak, ennek a házasságon kívül született gyermeknek. Bár egyesek azt állítják, hogy eltúlzott ennek a csatának a jelentősége, az viszont igaz, hogy a mórok ezután maradtak ibériai hídfőállásukon, amiből még haszna is lett az európai szellemi élet kivirágzásának.

Az iszlám Európától való távol tartásának könyörtelen, de racionális döntése volt a keresztes hadjáratok indítása Jeruzsálem, a szent föld felszabadítása címen. Ráadásul ebbe a hadjáratba bele lehetett csatornázni az európai vallási fanatikusok és kalandorok tömegeit, és el lehetett küldeni őket jó messzire. A háború mellékes hozadéka a Clairvaux-i Szent Bernát által alapított (a reguláját írta) máig titokzatos és vitatott templomos lovagrend hadi, lelkiségi és pénzpiaci innovációs tevékenysége. Szent Bernátban pedig egy elő-Erasmust tisztelthetünk. Radikális – egyházon belüli – egyházkritikával élve kimondta: „Hű pásztoraink mind egyet vallanak, éspedig azt, hogy tűnőben van az igazság az Egyházban, elveszett a kulcsok hatalma… És pásztoraink mindennek az okát Benned (II. Ince) és a római udvarban látják.” II. Incének lehetett ilyet mondani, és tanult is belőle. De hogyan hathatott volna Erasmus II. Gyulára, a botrányos életű katonapápára, arra a macsó szépfiúra, akibe Michelangelo is „szerelmes” volt. Vélhetőleg róla mintázta Mózes-szobrát és az utolsó ítélet haragvó Krisztusát. Ki hathatott volna arra a II. Gyulára, aki hadvezérnek öltözve maga vezette csapatait, nem igazán Jézus katonájaként? Ez a II. Gyula egy nagyobb összeget hagyott Michelangelóra, ezért korának megmondó-művészettörténésze Pietro Aretino számonkérte a Mestert. Erasmus pedig II. Gyulát gúnyolta ki szellemesen és keményen.

Visszatérve a keresztes háború idejére, annak végén lehetett volna másik útja Európának. Mindig van másik út, ma is, nem csak két egymást gyilkoló politikai erő közötti választás. Az európai kereszténység igazi másik útja a jézusi lelkületű Szent Ferenc volt. Valójában a ferenci „forradalom” veszélyesebb volt a konstantini egyházra, mint később Lutheré. Giotto Ferenc szakít apjával című képe tökéletesen ábrázolja azt a roppant ellentétet, amely a régi, gazdagságban tobzódó úri világ és az ingyenesség jézusi tanát (Mt 10,9) újra meghirdető ember között feszül.

/Giotto: Szt. Ferenc legendája, Asisi templom. Fotó: wikimedia commons/
 

A régi világ először a döbbenettől megmerevedik, később rájön a megoldásra. Együgyűként ráhagy mindent, s mivel Ferenc nem a hatalmi szférában „játszik”, mint Luther, így nem lesz háború.

Amilyen zseniálisan kitalálták az akkori pápák hadistratégiai szempontból a háborút – főleg annak kihelyezésével a Közel-Keletre –, annyira nem találták ki a békét. Főként azért, mert valójában nem is az volt a céljuk, hanem csak egy olyan megoldás, amelyben az ottani terület megszerzésével biztosítják annak lehetőségét, hogy megszűnhet a keresztény egyházszakadás. A keleti és a nyugati egyház újra egyesül egy nagy birodalommá, természetesen Róma vezetésével. Nem békét akartak, hanem csak győzni. Lenne azért ebből levonható tanulság ma is. Izrael állam létrejötte ugyanúgy leköti a mohamedán világot a Közel-Keleten, mint a XII–XIII. században a jeruzsálemi keresztény királyság. Kitalálja-e a világ ma a békét?

Szent Ferenc, aki alázatból építkezett, utat mutatott máig ható érvényességgel. Élete példájával jelezte az egyháznak, hogy vissza kell térni a jézusi elvekhez. Erasmus, aki keresztény humanista volt, hasonló elveket vallott. Korunkban, amikor a humanizmus különös, fecsegő valósággá és nevével ellentétben emberidegenné változott, érdemes rámutatni, hogy Erasmus 1528-ban Ciceronianus című művében szellemesen elhatárolódott az olyan humanizmustól, amely fontosabbnak tartja Cicerót, mint a kereszténységet. Erasmus kétfrontos harcában egyszerre lépett fel a hatalomba belemerevedett egyház és az őt támadó, kiteljesedő radikális individualizmus tévhitei ellen. Erasmus saját korában a legtisztábban látta Európa lényegét, s hogy annak mi használ. Ő kezdett el először gondolkodni és beszélni az európai egységről, mert pontosan látta, hogy a szervezetlenül elkülönülő új nemzeti érdekek háborúhoz fognak vezetni. Felismerte, hogy a Lutherre és féloldalas reformációjára támaszkodó politikusok megpróbálják kisajátítani a Bibliát és a keresztet. Erasmus az egyesült Európát erkölcsi eszményként tételezte. Általában mindent morálisan ítélt meg, elismerte, hogy Luther német nyelvet építő munkássága rendkívüli érték, de érzékeltette, hogy amíg egy nép nyelvi-kulturális egysége morális erő, addig a nemzeti öncélúság immorális erő. Éppen ezért Európának morális erővé kell egyesülnie, amibe nem fér bele sem az öncélú nacionalista, sem a globalizátor sunyiság.

Husz János a máglyára lépve megjövendölte, hogy száz éven belül egy hattyú fog megjelenni. Utalt ezzel egy új, megtisztult vallásra. A protestantizmus előszeretettel hivatkozott erre a jóslatra, és Lutherre ismert ebben a hattyúban. A német hagyományban mitológiai erejű a hattyúkép. Lohengrin, a Grál-lovag is hattyúfogaton, a tisztaság szent járművén érkezik. Amíg Erasmus a becsületesség alapján kívánta elérni a vallási megújulást, addig Luther „egy kis uzsorácskát” megengedhetőnek tartott. Mi a különbség a református fejedelmek uzsorácskája és Róma búcsúcédulái között?

Amíg Erasmus az ember eredendő jóvoltáról beszélt, addig Luther az ember eredendő bűnösségéről. Folytatta az eredetileg manicheus Ágoston „bűnteológiáját” Jézus szeretetteológiája helyett.

A humanista „liberális” Erasmus felhívta az európai uralkodókat, hogy támogassák a magyar királyt a támadó mohamedánok ellen. A keresztény „nacionalista” Luther üdvözölte az ottomán inváziót Magyarország ellen, mint a bűnös római kereszténység büntetését. Erasmus, a jézusi tisztaságra és az antikvitás szépségeire hivatkozó európai szellem akkor veszített. Nem volt szükség ott igazságra és szépségre, ahol „még a köveknek is állást kellett foglalniuk” (Szerb Antal) a két féligazság háborújában, a harmincéves háborúban, ahol a borzalmas pusztítás feketemisés hattyúlakomáján felfalták Európa tisztább lehetőségeit.

Erasmus azt is tisztán látta, hogy a dogmák milyen tragédiákhoz vezetnek, vezethetnek. A trinitárius-vita például az arianizmushoz, a monofizita szakadáshoz és az iszlámhoz vezetett, valamint 1054 óta szembeállítja Keletet és Nyugatot, és előidézte Bizánc elvesztését a keresztény világ számára. Azt, hogy a szentháromságtan egyik újszövetségi hivatkozási alapja (1Jn 5,7) nem eredeti, a legrégebbi görög változatokban nem szerepel, későbbi betoldás, Erasmus fedezte fel, aki  görög szövegkiadást készített, és mellette saját latin fordítását közölte, majd így szűrte le a tanulságot: „Nem kárhoztok el, ha nem tudjátok, vajon a Szentlélek az Atyától származik-é, s hogy a Fiúnak egy vagy két kezdete volt, de nem kerülhetitek el a kárhozatot, ha nem ápoljátok a lélek gyümölcseit: a szeretetet, a vidámságot, a türelmet, a jóságot, a szívélyességet, a béketűrést, a könyörületet, a hitet, a szerénységet, a mértékletességet és a szemérmességet.”

Csak remélni szeretnénk, hogy amikor az egyik oldal keresztény Európáról prédikál, akkor a léleknek eme gyümölcseit termi. Valamint, ha a másik oldal liberális alapértékekről: szabadságról, emberi jogokról zengedezik, akkor ő is szívesen élne ezekkel az egészséges gyümölcsökkel.

Egy ilyen gyümölcslakomára meghívható talán a hattyútiszta jelmezeket próbálgató és őseit némi joggal elítélő fiatalság (a Gréta-margaréta nemzedék) megbeszélni, hogy közösen hajlandók vagyunk-e az alázatra és a lemondásra. Közös türelmes, de aktív tettre, amelyben a szeretet és megértés és igazságosság jegyében adjuk fel a pazarlás mindenféle formáit. Vagy marad a vakság… de a vakság szabad választása is szabadság?

/Indulókép: id. Jan Brueghel és Peter Paul Rubens: Az ízlelés (Prado, Madrid) Fotó: wikimedia commons/