04.jpg

Idén ünnepli alapításának harmincadik évfordulóját a MissionArt Galéria, amely a rendszerváltást követő évek egyik első kereskedelmi magángalériájaként nyílt meg Miskolcon. A galériát két művészettörténész, Jurecskó  László és Kishonthy Zsolt alapította, akik munkásságukkal több ponton átírták a magyar művészettörténetet. Nevükhöz köthető a nagybányai festészet és a világot bejárt Mattis Teutsch János újrafelfedezése, illetve a kortársak közül Ujj Zsuzsi, Wahorn András, feLugossy László és Kocsis Imre életművének feldolgozása. A klasszikus és kortárs művészet harminc éve együtt szerepel portfóliójukban.

 

A rendszerváltás idején, amikor a galériát megalapították, milyen volt a képzőművészet megbecsültsége?

K. Zs.: A rendszerváltás előtt sokkal jobban értékelték a képzőművészetet. Szélesebb réteg érdeklődött iránta, több ember engedhette meg magának, hogy műalkotásokat vásároljon. Nemcsak tehetős vállalkozók, de tanárok és diákok is meg tudták fizetni az árát. A Képcsarnok Vállalat galériáiban, bár szűk volt a kínálat, de részletre is lehetett olcsóbb festményeket, grafikákat vásárolni. Ma már nincs meg ez a széles érdeklődő- és vásárlóréteg, exkluzív termékké vált a képzőművészet. A gyűjtés tömegsportból versenysport lett.

Nagyobb merészség volt akkor galériát alapítani Miskolcon, mint a fővárosban?

J. L.: Nem gondolkodtunk ezen. Nyilván közrejátszott a rendszerváltás hangulata, ami azt ígérte, hogy minden megváltozik. Akkoriban a miskolci művészeti élet színvonalában nem sokban különbözött a budapestiétől. A 60-as évek elejétől működő Miskolci Művésztelep kiváló alkotókat vonzott, sokan odajártak Budapestről. A kétévente megrendezett grafikai biennálé szintén rangos eseménynek számított, ahová nemcsak grafikusok, hanem festők is rendszeresen adtak be munkákat az ország egész területéről. Így lehetőségünk volt a kortárs művészek szélesebb csoportjával, még a legfiatalabb alkotókkal is megismerkedni. A Miskolci Galéria épületében működő művészklubban rendkívül jó légkör uralkodott, nemigen vágytunk máshová innen.

Hogyan alakult ki a művészportfóliójuk?

K. Zs.: László a városhoz tartozó Miskolci Galériánál dolgozott, én a Herman Ottó Múzeum képzőművészeti gyűjteményének kezelője voltam. A munkánk révén ismertük a miskolci művészeti életet, széles ismeretségi körünk alakult ki a helyi kortárs művészekkel, Kunt Ernővel, Seres Jánossal, Feledy Gyulával és másokkal, azokkal, akik nem a Képcsarnok Vállalat esztétikája szerint festettek. Amikor megalapítottuk a galériát, a fél országot bejárva felkutattuk azokat a művészeket, akikkel például a grafikai biennálék alkalmával megismerkedtünk, és rokonszenvesek voltak. Így jutottunk el Egerben Sarkadi Péterhez, Somoskőújfalun Földi Péterhez, Pomázon Wahorn Andráshoz és az akkor még szentendrei művészekhez: feLugossy Lacához, Bukta Imréhez. A budapestiek közül Gaál Józsefet, Kopasz Tamást, Szurcsik Józsefet, Szirtes Jánost és Szabados Árpádot említem, ők akkor végeztek a főiskolán. Ezek a művészek aztán az évek során a barátaink lettek. A mai napig nagyon büszkék vagyunk arra, hogy mindig jó hangulatú galériát működtettünk.

/Az első miskolci Műanyagnyúl-kiállítás megnyitója előtt, balra: Kishonty Zsolt, jobbra Jurecskó László, 1991. május Fotó: A MissionArt Galéria jóvoltából/

Hogyan lett pénzük és helyük a galériához?

J. L.: Az akkori lakásomat elcseréltem egy belvárosi házra, Miskolc centrumától ötven méterre, egy szűk sikátorban. Kis ház volt, vacak padlással és pincével. Miután a pincét kisöpörtük, régiségboltot nyitottunk benne. Az elején ebből finanszíroztuk a kortárs galériát. A galéria az első szinten működött: a konyhám és hálószobám között, itt, ebben a nappaliban rendeztük meg első kiállításainkat. Másfél év után tudtunk csak kibérelni Miskolc főutcáján egy elegáns helyiséget, ahol 92-től már valódi galériaként működtünk.

Mi indokolta, hogy Budapesten is nyissanak egy kiállítóhelyet?

J. L.: Átalakult a vásárlói körünk. A 90-es évek közepén a gyűjtők nagy része már Budapestről érkezett, illetve mi utaztunk egyre többet a fővárosba, telepakolt kocsival képeket eladni. Ezért nyitottunk végül Budapesten is egy galériát.

Az itthoni kapitalizmus kezdetén kereskedő és művész között megvolt a bizalmi viszony?

K. Zs.: Galériás és művész között sosem kérdés a bizalom, mert ők egy brancsba tartoznak. A gyűjtő érkezik másik közegből, az ő bizalmának a megnyerése a fontos. A rendszerváltás óta mi a magyar műkereskedelem csúcsán állunk, és a harminc év is bizonyítja, hogy mindkét oldalon meg tudtuk szerezni és tartani az emberek bizalmát.


/Jurecskó László Fotó: A MissionArt Galéria jóvoltából/

Gondolkodtak arról, hogy mit nem szabad kiállítani, vagy mindent lehetett?

J. L.: Azokban az években senkiben sem merült fel, hogy politikailag vissza kellene fognia magát. Mindent lehetett.

Az első ilyen „mindent lehet” tárlat a Nyúl-kiállítás volt. A lakásom pincéjében korábban fröccsöntőműhely működött, és a padláson, centis porréteggel beborítva rengeteg lila műanyag nyulat találtunk. Nagyon megrendítő látványt nyújtottak. Nem akartuk őket kidobni, úgyhogy gondoltunk egyet, és elküldtük őket művészeknek, hogy mindenki kezdjen vele, amit akar. Végül egy zseniális vándorkiállítás kerekedett belőle, ami megjárta Budapestet, Csíkszeredát, Párizst, Pozsonyt. Még a Playboy is írt róla. Érezhető volt a felszabadultság: végre a művészettel is lehet viccelődni.

Hogyan lehetett meghatározni, mi volt akkor egy klasszikus és mi egy kortárs mű értéke?

J. L.: A klasszikus vonalon ugyanazok a nevek jelentették az értéket, mint ma. Annyi változás történt, és az inkább pozitív, hogy ma a minőség jobban érvényesül az árakban. A kortárs művészet árainak kérdése csak annyiban volt speciális, hogy aukciókon élő festők művei nem szerepeltek. De a Képcsarnok Vállalat árai, illetve a múzeumi vásárlások támpontot jelentettek számunkra az árképzéshez. Tehát érték szempontjából volt folytonosság a két korszak között. Más kérdés, hogy a rendszerváltás után rohamosan emelkedtek az árak, tehát ha nem csináltunk volna semmit, vagyis nem rendezünk kiállításokat és nem adunk ki könyveket, akkor is haladtunk volna előre. Persze kezdetben csak kisebb értékű művekkel kereskedtünk, rajzokat, akvarelleket, sokszorosított grafikákat adtunk el. Ezek két-háromezer forint között mozogtak. A több százezer forintos árakkal a nagybányai festészet kapcsán kezdtünk el dolgozni, sok, addig ismeretlen nevet mi vezettünk be a magyar művészettörténetbe és a műtárgypiacra.

Hogyan találtak rá Nagybányára?

K. Zs.: Egy Erdélyből áttelepült orvos keresett meg minket azzal, hogy Máramarosban tud egy Murillo-képről. Erre fogtuk magunkat, és Laci 100-as Škodájával elmentünk Erdélybe, az Iza völgyébe. Mondanom sem kell, mekkorát csalódtunk, amikor a kis parasztházba belépve láttuk, hogy csak közönséges olajnyomatról van szó, és üres kézzel kell hazatérnünk. Visszafelé viszont eszembe jutott, hogy nekem élnek rokonaim Nagybányán, és felkerestük őket. Odafelé megálltunk Máramarosszigeten egy öreg ószeresnél, akinek a boltjába betérve megláttunk a falon egy utcarészletet ábrázoló gyönyörű képet. Zsákvászonra volt festve, Nagy Oszkár szignóval. Még nem hallottuk ezt a nevet, de annyira megtetszett nekünk a festmény, hogy száz márkáért megvásároltuk. 

A rokonaimtól aztán megtudtam, hogy még sok eladó kép van Nagybányán. Ezután tízéves szakasz kezdődött az életünkben, amely a nagybányai festészet feltárásáról szólt. Hatalmas reveláció volt a szakma számára, amikor 92-ben Miskolcon megrendeztük az első jelentősebb, a nagybányai festészetet bemutató kiállításunkat. Mojzer Miklós, a Szépművészeti Múzeum akkori főigazgatója és Bereczky Loránd, a Magyar Nemzeti Galéria akkori főigazgatója kétszer jöttek el együtt megtekinteni a tárlatot. Sokak véleménye volt, hogy a kiállítás után újra kell írni a magyar művészettörténet ezen szakaszát.

Önök a galéria első két évtizede alatt a II. világháború előtti festészettel foglalkoztak tudományos szinten, és csak később, az utóbbi tíz évben adtak ki könyveket kortárs művészekről. Mi ennek az oka?

K. Zs.: Mostanra lettünk annyira öregek és tehetősek, hogy végre élhetünk a szórakozásunknak. De a viccet félretéve, egyrészt most tehettük meg, hogy a kortárs művészeti kiállításokra, katalógusokra költünk, így Wahorn András, Ujj Zsuzsi, feLugossy László, Kocsis Imre kötetei a saját finanszírozásunkban jelentek meg, és most készítjük elő Baranyay András nagyobb lélegzetű, az egész életművet bemutató katalógusát. Személyes, őszinte vonzalmat érzünk a kortárs művészet iránt.

Amikor a rendszerváltás idején megnyíltak a határok, miért nem a kortárs magyar művészettel kezdtek el kereskedni Nyugaton, hanem Mattis Teutsch János modern képeivel? Mi volt az oka, hogy egy eddig elzárt ország kortárs művészete nem jelenthetett anyagi sikert Nyugaton?

J. L.: Ez óriási problémahalmaz, az elemzéséhez rengeteg idő kell. A csehek, oroszok, lengyelek jól ki tudták használni ezt a helyzetet, és kivívták a Nyugat figyelmét a művészetükkel, amely új volt és friss. A magyar művészet ebben a lobbiban, mint tű a szénakazalban, elveszett.

A magyar állam nem támogatta azokat a csatornákat, amelyeken keresztül az itthoni művészek nemzetközi vizekre evezhettek volna. Ez, finoman fogalmazva is, butaság volt.

Önök szerint a magyar képzőművészet mely korszakai lehetnének külföldön sikeresek?

K. Zs.: Szerintem ez egyelőre nem lehetséges, és ennek okait nem a műkereskedelemben kell keresni, hanem sokkal mélyebben. Magyarország, illetve Közép-Európa, azaz a volt keleti blokk és Nyugat-Európa országai között még mindig jelentős gazdasági, kulturális szakadék van, és amíg ez így lesz, addig majdnem lehetetlen a teljes gazdasági és kulturális asszimiláció.

Mi a nagybányai festészet itthoni sikere után Mattis Teutsch Jánost szerettük volna bevezetni a nemzetközi művészettörténetbe, aki a 20-as években Chagall-lal és Kandinszkijjal állított ki, tehát kortársak voltak. Budapesten, majd Münchenben, Stuttgartban, Los Angelesben és Berlinben rendeztünk számára nagyszabású kiállításokat, német és angol nyelvű katalógusok kíséretében, mégsem tudtuk visszahelyezni akárcsak az európai műkereskedelemben az őt megillető helyre, nemhogy a művészettörténetbe. Ha vele nem tudtuk ezt megtenni, akkor mással sem lehet. Mert Mattis Teutsch hiába tartozott a 20-as években az európai festészet legjobbjai közé, utána visszavonult Brassóba, és ezzel elszigetelődött európai kortársaitól. Utólag pedig a több évtizedes jelenlét hiányát nem lehet bepótolni.

Sok jelentős magyar művészről máig nem készültek nagymonográfiák, nemhogy angol, de magyar nyelven sem. Ez fájó hiány, mert így azok a nyugati művészettörténészek, akik talán hajlandóak lennének egy kicsit keletebbre is nézni, e kiadványok híján nem sokat látnak. Világos és megmagyarázható okok vezetnek ahhoz, hogy a magyar művészet külföldön nem kellően ismert és elismert. Néhány művésznek, mint például Moholy-Nagy Lászlónak, Hantai Simonnak és Reigl Juditnak sikerült ebből kitörnie, de ők külföldön lettek ismertek, vagyis ezeket a pályákat nem lehet egyértelmű magyar sikerként értékelni. Ma már több ambiciózus fiatal vág neki a világnak, és tudatosan építi karrierjét külföldön. Nekik és a jórészt itthon élő fiatalokkal foglalkozó, már most is jelentős külföldi kapcsolatokkal rendelkező kortárs magyar galériáknak lesz köszönhető, ha ez egyszer, talán a nem túl távoli jövőben, érdemben megváltozik.

/Indulókép: Kishonty Zsolt Fotó: Miklóska Zoltán (A MissionArt Galéria engedélyével/