szutyok01.jpg

Dér András és Uray Péter, a POSZT két válogatója a Semmit se bánok, a Szutyok, az El valahová és a Cage című előadásról.
 

Olvassa el a  páros interjú elsőmásodik, harmadik, majd negyedik részét is! 

A válogatással kapcsolatban nem jelent hiányosságot, hogy csak két kortárs darab került a programba, Székely Csaba Semmit se bánok című műve és Pintér Béla Szutyok című darabja?

Dér András: Tar Sándort is a kortársunknak tekinthetjük, az ő műveiből készült a Forte Társulat bemutatója, az El valahová, ami szintén szerepel a programban.

Uray Péter: Sőt, a Frenák Pál Társulat bemutatója, a Cage is kortárs darab.

D. A.: Tehát négy kifejezetten kortárs előadás szerepel a válogatásban, ez nem rossz arány. Láttunk más kortárs darabokat is, de ezek nem jelentettek teljes élményt. Csak részben valósult meg a Pass Andrea munkáiban, az Imágóban és a Családi tűzfészekben lévő ígéret, Gábor Sára kísérletében, a Kutyaportékában, valamint Schwechtje Mihály darabjában, Az örökségben is voltak értékek, komoly problémákról beszéltek érdekesen, de maradtak bennük kidolgozatlan részletek.

U. P.: Kaposváron Tasnádi István darabját, a Kartonpapát játszották. Jó előadás volt, de óhatatlanul is összehasonlítottuk a darab tavalyi, székesfehérvári ősbemutatójával, amely szerepelt az előző POSZT-on, ezért nem kerülhetett szóba a válogatásnál.

D. A.: Éppenhogy kimaradt a válogatásból Szenteczki Zita – Galgóczi Erzsébet írása alapján készült – Törvényen belül című rendezése, ami szintén kortárs előadás. Nagyon izgalmas keretbe helyezi a közelmúlt eseményeit, az elhazudott életeket, az ügynökmúlt feltárását, kiegészítve egy érdekes női kapcsolattal, a homoszexualitás problémáját is érintve.

U. P.: Idetartozó, fontos előadás volt a Zsótér Sándor rendezte szombathelyi Equus is, három nagyszerű színésszel és egy különleges szimbolikájú térrel.

Semmit se bánok

U. P.: Székely Csaba darabjának két értékes bemutatóját is láttuk, a Rózsavölgyi Szalonban Sztarenki Pál rendezését, később pedig a Szatmárnémeti Északi Színházban Lendvai Zoltán munkáját. A darab főszereplője a kínzási módszereiről elhíresült Securitate-tiszt. Már gyerekkoromban is sokat jártam Erdélyben, akkor még édesapámmal. Többször voltunk Marosvásárhelyen a költő Bartis Ferenc vendégeként, akit a Securitate folyamatosan zaklatott, állandó megfigyelés alatt tartott. Néha séta közben követett minket valaki fekete kabátban, fekete kalapban, és amikor megálltunk egy kirakatnál (nem sok minden volt benne), ő is leállt nézelődni egy következőnél. Félelmetes volt. A legfelkavaróbb, hogy a rendszerváltást követően sem történt meg ezeknek az embereknek a számonkérése. A többségük a „szakmai tudásával” beépült a következő rendszerbe. Erről szól Székely Csaba darabja.

A Semmit se bánok két bemutatója másképp közelített a darabhoz. Erősen eltért a játéktér. Míg Szatmárnémetiben nagyszínpadi előadás született, levegősebb térrel és az ebből adódó nagyobb mozgásokkal, addig a budapesti bemutató rendkívül szűk környezetben játszódott, a tér részleteire és a kifejező gesztusjátékra fókuszálva. A Rózsavölgyi Szalon eleve pici hely, láttam ott olyan előadást, ahol ez nem kedvezett a játéknak. A Semmit se bánok esetében viszont a szűkösséget meghatározó hatáseszköznek éreztem. Magának a főszereplőnek, a volt Securitate-ügynöknek a helyzetét érzékeltette: önkéntes, szűk karanténba zárt életének feszültségét.

/Székely Csaba: Semmit se bánok, Rózsavölgyi Szalon Rendező: Sztarenki Pál, Fotó: Gordon Eszter/

D. A.: Ez a savanyú, alkoholbűzös lakás, amibe ez a szerencsétlen, nagy testű ember belepréselődött, maga volt az iszonyat. Schneider Zoltán kifejezetten ellenszenves figurát alakított, aki azon átkozódik, hogy nem kap elismerést azért, amit a Ceauşescu-időkben hazafiságból tett. Ebben az áporodott lakásban egyszer csak megjelenik egy különös kis virág – a Sztarenki Dóra játszotta lány –, és a mogorva fickó egyszerre elkezd valami illatot érezni, ami megérinti, és felkavarja a múltját is. Erről szól a darab: kúsznak utánunk a tetteink, nem hagynak békén bennünket, számon kérik a múltunkat.

U. P.: Remekül játszottak a Rózsavölgyi Szalon színészei, mindhárman más világot képviselnek – a két ügynök azonos tapasztalattal indul, de mára teljesen más helyzetbe jut.

D. A.: Elek Ferenc játssza az egykori szekustiszt hajdani beosztottját, a titkosszolgálatok mostani vezérőrnagyát, aki előbb ajánlatot tesz a férfinak, majd egyszerűen megzsarolja. Ugyanis a mostani titkosszolgálatok is szeretnék igénybe venni az egykori Securitate-tiszt „szakértelmét”, mert olyan információkhoz akarnak hozzájutni, amihez törvényes eszközökkel képtelenek. Elek előbb egy tétova, esetlen, alárendelt figurát játszik, de később azt is látjuk, ahogy egyre fenyegetőbben nő egykori főnöke fölé. Sztarenki Pál rendező remekül vezette a színészeit. Például nyomon követhetjük Schneider Zoltán figurájának átalakulását. Megmutatja emberi arcát a hozzá véletlenül betévedt kislánynak, de attól válik tragikussá a történet, hogy végül nem tud mást tenni, visszatér régi énjéhez. Fölmerül a jobb élet lehetősége, de ez csak látszat, mert a világ visszakényszeríti őt a régibe.

U. P.: Szatmárnémetiben is három kiváló színészt láttunk, Rappert-Vencz Gábort, Nagy Csongor Zsoltot és Keresztes Ágnest. Ők más koncepciójú, talán a tér méreteinek is köszönhetően fizikálisabb, aktívabb előadást játszottak, egyfajta – az erdélyi és a román színházak jó részében is tapasztalható – groteszk stílusban, azt a hatást keltve, hogy bármi történhet, mert tulajdonképpen minden túlélhető. 

A pesti előadás ennél jóval komorabb hangulatú volt. Közelebb éreztem ezt a bemutatót életünk valóságához, például egy nyóckeres, lepusztult bérház egyszobás lakásához.

D. A.: A Semmit se bánok két jó előadása közül azért a Rózsavölgyi Szalon bemutatója került be a programba, mert erősebb hatást gyakorolt ránk. A röhögéstől a lapockámba szorult a levegő, és miközben nevettem, fájdalmat is éreztem. Egyszerre röhögtem és sírtam, nyeltem a könnyeimet, mert nagyon érzékeny kérdéseket feszegetett az előadás, miközben a groteszk, a humor és a vígjátéki elem sem hiányzott belőle. Letaglózott a felismerés, hogy minden rendszer ugyanolyan könnyedén használja ki az emberi aljasságot, és az erre való készség mélyen benne van a politikában. Európában most demokráciában élünk, de ezeknek a rendszereknek a hatalmi apparátusai is igénybe veszik a titkosszolgálatokat, lehallgatják, megfigyelik, megzsarolják az embereket. Sőt, már magunkat jelentjük fel a közösségi médiában, tehát már a titkosszolgálatoknak sem kell annyira rafináltnak lenniük. Nem annyira sprőd, hanem lágyabb módszerekkel tartják a kezükben az életünket. De a mechanizmusok ugyanolyan aljasak, mint a diktatúrák idején. Nekem erről is szólt a Rózsavölgyi Szalon előadása.

Szutyok

A másik válogatásban szereplő kortárs darabot Pintér Béla írta.

D. A.: Nagyon élveztem, hogy Pintér Béla darabját most nem a Pintér Béla Társulat játszotta. Guelmino Sándor tatabányai rendezése bátran elszakadt Pintér Béla eredeti rendezésétől, egészen más teret használt, és másképp fogta fel a figurákat, nagyon szerethetővé tette őket. Gyönyörűen vitte végig a Szutyoknak becézett lány emberi leépülését, militarizálódását, sodródását a szélsőjobb felé. Ezzel párhuzamosan a lányt örökbe fogadó férfi lecsúszását is érzékeltette. Ahogy Szutyok egyre negatívabbá, problematikusabbá válik, a falusi műkedvelő színjátszó csoport vezetője is egyre kétesebb, kevésbé elfogadható lépésekre szánja el magát. Az előbbi szerepet Szakács Hajnalka, az utóbbit Crespo Rodrigo játssza, nagyszerűen. A harmadik remek alakítás Bakonyi Csilláé, aki a feleség figuráját formálta meg. Sokat nevetek ezeken az alakokon, de nem kinevetem őket, hanem velük nevetek. Több olyan előadást láttam válogatás közben, amelyekben valóban aktuális társadalmi, emberi problémák fogalmazódtak meg, de egyiknél sem éreztem, hogy ennyire együtt tudok haladni a történettel. Mert nem éreztem azt a belső megfigyelésből fakadó érzékeny tapintatot, ami a tatabányai előadásból áradt, miközben maga a történet brutális volt. Ez a paradoxon is fontossá tette a Szutyok bemutatóját.

/Pintér Béla: Szutyok, Jászai Mari Színház Rendező: Guelmino Sándor, Fotó: Prokl Viola/

U. P.: A válogatás megkezdése előtt elhatároztam, nem megyek az előadások után barátkozni a büfébe, mert nem akartam, hogy a személyes rokonszenvem befolyásolja a munkámat. A látottak alapján mégis sok színész és több társulat került közel hozzám. A tatabányai társulat ezek közé tartozott. Ilyen volt számomra, mások mellett a fellendülőben levő Szatmárnémeti Északi Színház, az udvarhelyi Tomcsa Sándor Színház társulata és nagyon sok színész is. A társulati erőt is élveztem a tatabányai Szutyokban is. Éreztem, hogy fontos számukra az az ügy, amiről ezzel az előadással beszélnek.

El valahová

U. P.: A Tar Sándor szövegeiből készült El valahová rangos összművészeti előadás, jelentős alkotóközösség munkája. Miközben Horváth Csaba rendező-koreográfus és a Forte Társulat szociálisan érzékeny, húsbavágó témát fogalmaz meg, közösen fedezik fel azt a nyelvet és formát, amivel és ahogyan érvényesen tudnak beszélni. Az El valahová a napi szintű, kortárs nyomorúság költői színpadra emelése. A változások, a kollektíven szervezett átváltozások életközelisége hiteles és magával ragadó. Nemcsak a közös munkának nagy a jelentősége, hanem az egyéni színészi teljesítményeknek is, külön említve a zenészekét. Mélyreható megjelenítő erővel bírnak.

/Horváth Csaba-Dargay Marcell: El valahová, Forte Társulat Rendezte: Horváth Csaba, Fotó: Dusa Gábor/

D. A.: Csodálatos élményt jelentett az El valahová, elsősorban a különféle elemek összhatása miatt. Dargay Marcell rafináltan megkomponált kortárs zenéje barokk elemeket is felhasznált. E liturgikus előadás az emberi szenvedés példázata. A különféle Tar-szövegekből izgalmas kollázs született, ami a térrel és a kellékkel való kreatív játékra inspirálta a társulatot. Az is érződött, hogy nagyon összeszokott ez a csapat. Horváth Csaba rendezése elegáns, és érzékenyen reagál azokra a társadalmi és emberi problémákra, amelyek nemcsak a Tar Sándor-i időket jellemezték.

Cage


Meglepetés, hogy szerepel a válogatásban a Frenák Pál Társulat Cage című táncszínházi produkciója.

U. P.: Az előadás nagyon magas fokú, hihetetlen profizmussal előadott tánctechnikára épül, mégis minden ízében színházi produkció. Boldoggá tett, amikor néztem. Nagyon jó olyan előadókat figyelni, akik rendkívüli könnyedséggel használják tánctudásukat, miközben összetett helyzeteket ábrázolnak testtel és technikával. Olyan érzéseket közvetítenek, amelyeket nehéz szavakba foglalni.

D. A.: Valóban élményszámba megy kitűnő táncosokat figyelni, jó zenét hallgatni, szép, látványos képeket nézni. De mindez nemcsak érzéki örömöt jelent, mert egyáltalán nem öncélú az előadás, hanem mélysége is van. A ketrecbe kényszerített ösztönös művész kétségbeesett küzdelmét látjuk önmagával és környezetével – erőteljes kitörésvággyal. Közben hangsúlyossá válnak a nemi identitás kérdései is, a megkötözöttség, a ritmus feszültsége, az egzisztenciális kilátástalanság. A koronavírus teremtette különös helyzetben még nyilvánvalóbbá váltak a Cage üzenetei. Nemcsak gyönyörködtetett, hanem olyan filozófiai szintre emelkedett, ahová sok szövegközpontú darab nem volt képes.

U. P.: A történet kibontásának az a fajta strukturáltsága, amely egy szöveges darab esetén elengedhetetlen, itt a montázstechnikának köszönhetően szükségtelenné válik. Ehelyett bizonyos mozdulatok, gesztusok, testpozíciók és ritmusok váltanak ki hatást, indítanak el olyan érzelmi folyamatokat, amelyek erősen hatnak a nézőre. Itt alapvetően más a befogadói attitűd: a befogadó nem kontrollálja az élményt, hanem hagyja áradni magában azokat a rezgéseket, amelyeket a tánc, a fizikalitás meghatározó jelenléte hoz létre. Intenzíven, néha a másodperc tört része alatt érnek különféle olyan ingerek – gesztusok, mozdulatok, képek –, amelyek hatása revelatív. Az érzéki jeleknek ez a gazdagsága kivételes élménnyé teszi Frenák Pál előadását.

Ami kimaradt

Vannak olyan előadások, amelyeket sajnáltok, hogy kimaradtak a válogatásból?

U. P.: Nagyon szerettem a Tristram Shandyt, a szabadkai társulat játékát. Fontosnak és különlegesnek éreztem a székelyudvarhelyi A mi kis városunkat, és különlegesnek a csíkszeredai Sirályt, illetve a celldömölki Soltis Lajos Színház Három nővérét. A Tamási Áron Színház Koldusoperáját, a Vígszínház  A nagy Gatsby című bemutatóját, illetve a kecskeméti Chicagót szerettük volna viszontlátni a POSZT fesztiválprogramjában! Nem kerülhetett bele a versenyprogramba a Patkányok, Zsótér Sándor marosvásárhelyi előadása, amely az egyik személyes kedvencem volt, valamint Mezei Kinga Éjidő című bemutatója, amelyet Magyarkanizsán készített.

D. A.: Mezei Kinga előadása valóban értékes. Izgalmasnak tartottam az újvidéki Anna Kareninát és a miskolci Ádám almáit. Sok tekintetben élveztem a debreceni Don Quijotét, és a Nemzeti Színház Médeiájának koncepcióját, Szűcs Nelli játékát, Csurka László és Rátóti Zoltán jeleneteit. Nagy Botond avantgárd Nóra-szcenírozása is figyelemre méltó volt.

/Indulókép: Pintér Béla: Szutyok, Jászai Mari Színház Rendező: Guelmino Sándor, Fotó: Prokl Viola/

Itt találja a páros interjú első részét, itt  a második részét, itt olvashatja a harmadik részt, itt pedig a negyediket