fortepan_96254 (1).jpg

„Az ember nem szabad gyáva legyen, amikor arról van szó, hogy végig kell gondolni valamit…!” – mondja az ember a háború vége felé Erdély határán, az országút szélén a szabadnapos katonának. „Nem – válaszolja a katona –, nem lenne szabad. De nehéz…” Nehéz minden ember számára, mert valamikor mindnyájan az országút szélén állunk, és át kell lépnünk egy más világba. Konkrét és elvont értelemben egyaránt. Éppen ezért nem olvashatjuk közömbösen ezt a regényt, mert mindnyájunkról szól, még akkor is, ha a mi nemzedékünk lényegében megúszta a XX. századot.

Az ember valamikor 1944 végén hagyta el hazáját, az író 1945 húsvétján lépte át a nyugati határt, s 1948-ban valahol német földön vetette papírra beszélgetésüket. A regény 1950-ben jelent meg, az Adjátok vissza a hegyeimet! után, a Tizenhárom almafa és az Elvész a nyom (sokak szerint legjobb műve) előtt.

A szituáció a következő: valahol Erdély határán vonul egy hosszú szekérsor. A szabadnapos katona (az író) találkozik egy hatvan év körüli, magas, erőteljes emberrel, s beszédbe elegyednek. Az ember elbeszéli életét, a maga egyszerű stílusában, rövid mondatokban, szenvtelenül. Ebben a regényben nem észleljük az író ritmikus prózáját, a mondatok dísztelenül kopognak, ahogyan egy hétköznapi ember beszél. 

A szituáció annyiban is hiteles, hogy Wass valóban katona volt abban az időben; szintén érdekes, hogy mindketten erdőmérnökök, mindketten rajonganak az erdőkért, az erdei állatokért, az erdélyi természetért. Az olvasó azt hihetné, hogy az író saját életét beszéli el…, de az ember valóban létezett, a találkozás megtörtént.

Különleges regény a hazáját elhagyó ember története: műfaját tekintve a nagy világirodalmi vallomások körébe tartozik. Megrázó események sorjáznak benne, és súlyos gondolatok: filozofikus mű is, mint az első nagy számvetés, a Szent Ágoston-i.

Különleges a regény szerkezete is. Az olvasó, felnyitván a könyvet, meglepődik: a mintegy kétszáz oldal nincsen fejezetekre tagolva. Nem is lehet fejezeteket alkotni, mert az események és a gondolatok egymásba fonódnak. Azért felfedezhető a mesteri szerkesztés: az elbeszélés (többszörös) keretbe foglalt, és olykor-olykor megszakítja az író-hallgató reakciója, néhány mondatos jelzése a környezetről, az idő múlásáról. Ezek a közbevetett jelzések arányosan, ritmikusan törik meg a szöveget, de az elbeszélés vége felé ritkulnak, a történet utolsó szakasza egyetlen lendületes fokozás: a rettenetes események sorolása.

Az emberek gyakran érvelnek példákkal, pontosabban: parabolákkal. A mérnök úr (ez volt sokáig a megszólítása) is egy parabolával indokolja élete eseményeit; elbeszéli könyvélményét, egy furcsa történetet. Egy angolt, fehér embert kiküldenek valahová Indiába hivatalnoknak. Alkalmazkodnia volt kénytelen úri környezetéhez: minden pénze ráment az életre, mert méltóképpen kellett képviselnie a fehér fajt a színes bőrűek között. Azután valamikor kiesett az állásából, és elment a város végére a páriák közé kosárfonónak. A fehér kolónia tagjai megbotránkoztak, vissza akarták csábítani, mert létezett valamiféle kasztbeli szolidaritás, de az ember megmakacsolta magát, és ott maradt kosárfonónak. Végül lázadás tört ki, és az első ember, akit a lázadók agyonvertek, a város végi kosárfonó volt. Erre a példázatra azután többször is hivatkozik a mesélő. Búcsúszavaiban is: „A lényeg az, hogy belsőleg pusztul bele. Érti ezt? Az ember belül is elpusztulhat, éppen úgy, mint egy ország, vagy mint egy társadalmi rend.”


/Wass Albert regényének torontói kiadása 1977-ből Fotó: antikvarium.hu/

A ember élete – mint már említettem – átfogja a XX. század első felét. Erdőmérnöknek tanul, tagja az úri középosztálynak. Végigharcolja az I. világháborút. A háború után Gyulafehérváron kimondják, hogy Erdély ezentúl Romániához tartozik. Elveszíti munkáját, a hivatalokat ugyanis az új jövevényekkel töltik fel; szénégetésből él, s nem tapasztal semmiféle szolidaritást kasztja tagjaitól. Megnősül, felesége parasztlány, talpig becsületes, mindvégig hű társa. Majd ügyesen vállalkozik, malmai vannak, rendes háza. Három gyerekét taníttatja. Később, egy időre visszacsatolják Erdélyt (1940. augusztus 30-án), de nem kapja vissza állását, mert ezeket a helyeket az anyaországból jött, úri középosztálybeli nyegle alakok foglalják el. Azt reméli, hogy igazságot szolgáltatnak neki, de nem ez történik. Felesége meghal, elveszíti három gyermekét, csak özvegy menye és kisunokája marad mellette. Azután jön, amit mindnyájan ismerünk, minden baj, a kommunizmussal tetézve. És a menekülés…

Ezek röviden összefoglalva a külső események. A belső történések bonyolultak, két nagy téma: a társadalmi rend gondjai és a történelem fordulatai vezérlik.

Hogyan is vélekedett az ember arról a társadalomról, amelyben leélt vagy hatvan évet? Lesújtó a véleménye az úri középosztályról, amelynek tagja volt, amelyből kiesett, és amely nem volt szolidáris vele. Az első nagy háború okát keresve a társadalmi rendet hibáztatja: „A szerkezet, amire a mi nemzetünk társadalmi rendszere fölépült, rossz volt. Azért kellett jöjjön az első háború, hogy erre rámutasson. Nem láttuk meg, hogy mi az, amire rá akart mutatni. Vagy legyünk még becsületesebbek és mondjuk ki úgy, ahogy volt: nem akartuk meglátni. Így aztán jött ez a második háború is. De nehogy azt higgye, hogy csak a mi nemzetünk! Nem. Az egész világ. Az egész emberiség. Mert a szerkezet, az egy, a nemzetek csupán a színeket adják hozzá…” Tanulságos az egyszerű emberek mentalitása is: parasztlányt vett feleségül, de a rokonság, a szegény emberek soha nem fogadták be. 

A városi proletárról is van véleménye: „Azt hiszi, van ezeknek a proletároknak valami közük is a kommunizmushoz? Azt se tudják, mi az. Nem is érdekli őket a dolgok eszmei része. Csak azért vállalják a kommunizmust, mert osztozni lehet általa azon, ami a másé.” Keserű számvetése ellenére az ember optimistán vág neki az ismeretlen, más világnak, mert úgy érzi, még van feladata: fel kell nevelnie kimenekített unokáját, egy szebb jövő számára. Az ő küldetése pedig az, hogy híd legyen a múlt és a jövő között, átmentse a múlt értékeit.

Itt véget is érne a történet. A szabadnapos katona és a menekülő ember elbúcsúznak egymástól, ki-ki megy a maga útján. Ám az író 1977-ben egy utóiratot csatolt a regényhez. Egy fiatalember jelentkezett ugyanis nála, floridai házában, Astor Parkban. Kiderül, hogy a fiatalember az unoka, s tőle megtudjuk a történet – az élet – végét. Az országút szélén elmélkedő ember müncheni hordár lett, unokáját magyarnak nevelte, majd hazatértek Erdélybe, „kinye ungur”-nak. Az öreget agyonverte egy különítmény, az unoka sorsát nem írom le, gondolom, ezekért az őszinte szavakért nem fogják soha rehabilitálni odaát Wass Albertet.

Az írót említve már szóltam fentebb a többszörös keretről, mint szerkezeti bravúrról. A regény azzal kezdődik, hogy az író meglát egy különös embert, amint egy virág mellett áll, s föléje hajol. Majd egy gyors mozdulattal leszakítja azt, és gondosan elteszi a tárcájába. Az utolsót. Az utolsó erdélyi virágot. Amellé a másik mellé, amelyet felesége sírjáról hozott el. Azután évekkel később az unoka – még beszélgetésük legelején – átnyújtja az írónak az összehajtogatott papírban szomorkodó két virágot, mint valamiféle szimbólumot.

Egy elemzéshez hozzátartozik a hatás vizsgálata. Ezt most nem tudom reprezentatív felméréssel megvalósítani: nem tudom megkérdezni, melyik olvasóra melyik részlet hatott a legerőteljesebben. Csak magamra hagyatkozhatom. A szavak súlyáról és a jellemtelen behódolásról szóló gondolatokat emelem ki. „Az emberek játszanak a szavakkal. Úgy éppen, mint a gyermekek a játékkockával. Csakhogy a szavak veszedelmesebbek, mint a játékkockák. Nem lehet összeszedni őket és elrakni ládába, ha rosszul sikerült a játék. 

A szavak örökre ott maradnak, ahova az első pillanatok hangulatában helyeztük őket. Láthatatlanok és megfoghatatlanok, és ezért nem lehet kijavítani a hibát, amit elkövetünk velük. Az emberek hihetetlenül könnyelműen játszanak a szavakkal.” Az író mindig felelősségteljesen és tömören fogalmaz. Az unoka mondja ki a legsúlyosabb megállapítást: „Nagyapám úgy nevezte ezt, hogy »rabszolgamentalitás«, és nagyon elkeserítette, hogy magyarok között is elterjedt, mint valami ragályos betegség, s nemzetből néppé alacsonyította le őket idegen járomban.” Nemzetből néppé – a kettősség megfordult (de ez már egy másik nagy téma), ideje, hogy a szerkezet visszaforduljon, s népből ismét nemzet legyen. Ezt is üzenik az országút szélén felelősséggel ejtett szavak.
 

/Indulókép: Erdély, Zalatna, a Nagyalmás felé vezető országút 1904-ben Fotó: Fortepan/Adományozó: Magyar Földrajzi Múzeum/