JÓJUHÁSZ.jpg

Harmadik hete élek, koromnál fogva, önkéntes karanténban. Mit is tehetnék nyolcvannegyedik évem küszöbén? Olvasok. Előveszem Juhász Ferenc nagy, nehéz könyvét, mint egy középkori kódexet. Most értem meg Vas István egykori kedves kérdését Szigligeten, amikor a költő monográfusától érdeklődött, miként bírja olvasáshoz kézben tartani ezt a könyvmonstrumot. De olvasom nagy gyönyörűséggel. Kezdem, ahogy ő kezdte művét („A rózsákat meg kell metszeni. A szőlőt is meg kell metszeni.”), és eljutok, amint ő is befejezi ezt az eszmélkedő csodás költeményét („Ember vagyok. S talán ember is maradhatok.”). És kérdezem, mint ő: „Jaj, lesz-e jövőtök gyermekeim?” Mert benne érzem, ami nekem is fontos: a család, a haza és természetesen az anyanyelv szerető féltését. Milyen csodálatos ritmus sodorja, egy felnőtt mennyi tapasztalata, az olvasó ember milyen emlékező tudásanyaga épül egyetlen tudattá az óriásversben. Olvasható gyönyörré. Az öregség tapasztalata segít megérteni.

Amióta valamelyik évfolyamtársam kezembe adta Juhász Ferenc A virágok hatalma című kötetét, valamikor 1956 őszén, amikor az ELTE bölcsészeinek irodalmi folyóiratát, az első, ősi, csak egyetlen számot megélhetett Tiszta szívvelt szerkesztettük, és én bódultan olvasni, majd írásban üdvözölni kezdtem a kötet verseit, meg az Új Hangban még a forradalom előtt megjelenhetett A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából és a Fekete páva című balladákat, akkor tudtam már, a bartóki zene áthallásai megsúgták, hogy a magyar költészet egyik halhatatlanjának alkotásaival találkoztam. Ezek a versek vezettek az élő magyar költészethez. Utóbb azt is megértettem, hogy előző kötete, A tékozló ország nélkül az 56-os forradalom se születhetett volna meg.
Majd a Babonák napját, A halottak királyát vagy a Bombát olvasva vele szenvedtem személyes és nemzeti létezésünk veszélyeztetettségét. A tudatot, hogy az alkalmanként az atomháborútól megmenekülő világ a megosztottságot és a nemzeti kiszolgáltatottságot szentesíti. A versében emlékezetessé tett, az Oktogonnál villogott „neon-Magyarország” reklámképe sétáim alkalmából ezt az új „vesztfáliai békét”, meg-megújított „Szent Szövetséget” juttatta eszembe. Hiszen a nagyhatalmak osztozkodása után November 7. térként jelezte: a „szocializmus korszaka” osztódott ránk. Kísértő látszat: a költő A halottak királya idején az elfogadók között lett volna? Magam akkor (ma így fogalmazhatom: békaperspektívából tekintve) művét a „szocialista irodalom” darabjai közé soroltam. De ha a juhászi költészet ívelését nézem, akkor ma már – egy emberöltőt jóval meghaladó távolából – bizony nem a konszolidáció kompromisszumaként olvasom művét, hanem a megkérdőjelezés, az ellene mondás klasszikus értékű felmutatásaként. A halál országa és a másmilyen élet vágya közötti párharc megszövegezéseként. Benne van szövegében a tatárjárásokat, a levert forradalmakat követő pusztultság tudatosítása, és benne a Juhász Ferenc-i csak azért is jobbra várás himnikus kimondása. Sőt, a végén, elkülöníthető versként a jobbra várás keresztre feszített reménysége.

A hosszú című verssel, amit csak Latinovits-siratóként emlegetünk, magam is elgyászoltam az így-úgy elhulló klasszikus kortársainkat. Korábban kórok sújtotta apjának emlékét siratta, mert nem mondhatta ki, saját reményeit veszíti sorra. Pedig valójában magában, saját családi létében élte át a csalódásait felszító pusztulást. Első felesége döbbenetes élete és halála, paraszt apósa elítéltetése, börtöne mutatta a kimondhatatlan e világi poklot. Számára évtizedekig az emberi kapcsolat: az élőt szorongató halottak. Ennek lesz kimondása a Halott feketerigó. Leszámolás önmaga szenvedtető felével. Egy nagyszerű szerelem és csodált gyermekei körében már ellene tud mondani minden gonosznak. Sőt, a gonosz megkínzó ténykedését is végre elmesélhető történetbe tudja foglalni, hogy mindenkivel megértethesse: miként ejtette hatalmába egy gonosz rendszer az embereket, járványosan pusztító erejével. Mint most a vírus, akként szívódott az emberekbe a történelmi csalódás.

Régóta hordott titok, egy szeretkezés utáni boldog ellágyulásban megjelenik művében egy öreg, háborúk verte, rendszer meggyötörte parasztember emblematikus története. Aki az új világban fellélegezve, drágán vett gebéjével tehetetlenné és nevetségessé válva fájdalmát úgy csordította ki: kegyetlen indulattal agyonverte a gebét, majd tettét keservesen, „véresen” megsiratta. Ha van jelenet, amely a nemzeti sorsot jelképezheti, akkor ez az. Benne szegények hite-csalódása, vágyakozás és megcsalattatás, tragédiába torkolló remény. A személyes halálképeket megmagyarázó történelmi groteszk: történetté vált, elfojtott titok. Vitatkozunk mostanában a Nemzeti alaptantervről, benne feltétlen helyet találok ennek a kettős elbeszélésnek: a gyönyör öntudatra ébresztő leírásának és a bátor kimondásnak, amely ezt a sorsot kiszabadítja a feledés pusztító mélyéből. A karantén most tanít meg: régi tévedések, bajok elfojtása milyen károkkal járt. Ebben a művében – most látom – megélhette, kimondhatta elfojtott szenvedései fájdalmát, és rácsodálkozhatott a személyes boldogságra. Boldog családi köréből kitekintve ellene fordulhatott eddigi torz sorsának.


/Reigl Judit: Egy test többes számban Reprodukció: MTI/

Csalódásait követően, a gyászra méltókat elsiratva tudatosan keresi és megtalálja, kivirágzó szerelmével ünnepelheti a szexuális teljességet is önmagában foglaló összetartozás boldog beteljesülését, véglegesült állapotát. Kialakított derűs légkörében élheti életét: írhatja a boldogságkeresés eposzát.

A létezés bűvöletében a sorsként átélt életrajz Juhász Ferencnél is – mint Szabó Lőrinc Tücsökzenéjében – persze „az elképzelt halál”-lal kerekedik ki. De ezzel a halálos-végzetes határponttal összeszikráztatva is felvillan minduntalan az élet csodája. Költészete ekkor az embert élni tanítja.

Azt szokták mondani, költőként társtalan, és beszédmódjával kívül áll kortársai alkotásain. Pedig versbeszédét hallgatva, belehallom a legnagyobbak összhangzatába. Azt a csodás ellentétet szövi bele költészetébe, amelynek lényege a „tragic joy”, amint azt Yeats megfogalmazta, és Rilke Duinói elégiái, T. S. Eliotnak a vonósnégyesekbe formálódó pályaképe, az Énekek Poundja, az Eszmélet, a Téli éjszaka, a Költőnk és kora József Attilája, valamint a Hajnali részegség és a Halotti beszéd Kosztolányija és Weöres Sándor metafizikát és szexualitást egybeérzékelő derűs versbezáródása, majd a Tücsökzene Szabó Lőrince az életeseteket és a spiritualizmust egybefoglalása ráhagyományozta, és amint az észak-amerikai angol nyelvű költészet  gyakorlata mindezt tovább élteti.

Az is nagy teljesítmény, ha klasszikus nagyságrendű költő tartani tudja alkotói szintjét, nagyobb bátorságot feltételez úgy tovább alakítani ezt a pályaívet, hogy közben még volt hívei is megkérdőjelezték újabb alkotását. Az pedig meglepetésszámba mehet, ha olyan mű születik, amely a világirodalom legújabb törekvéseinek szintjén teremt egyedi jellegű remekművet, modellértékű művészi megnyilvánulást. Juhász Ferenc a 80-as évektől olyan műveket hozott létre, amelyeknek motívumai szinte „a levegőben voltak”. Maga is jósolta, kereste, várta őket. Megbirkózott a kora kilehelte miazmás „való világgal”. Glóriával átallépte azt.

Első olvasói közt, a Halott feketerigóért lelkesedve megtanultam, miként lehet felszabadultan megküzdeni boldogságunkért, és az ezt követő Fekete Saskirályt is megismerve tanulhattam, hogyan kell számot vetni történelmi és személyes múltunkkal, magunkban is megkeresve a kísértéseket, amelyen diadalmaskodva találhatjuk meg önmagunk felszabaduló létezését. Elmélyedve önmagunkban, és bátran szemébe nézve a ránk figyelő világnak.

Az újraolvasás megnyitotta ezt az értelmét is a műnek, kiszabadítva örök értékét: a sorsköltészetet beemelte a létköltészetbe. Viszonyítást teremt a halandó embernek és a számára részleteiben is csodálatos világmindenségnek. Hálaadás, hogy megtanulta – Szabó Lőrinc szavával élve –: „Ima a gyönyör, a gyönyör ima.”

/Indulókép: Juhász Ferenc. Fotó: Magángyűjtemény/Juhász Anna engedélyével/