02Kolozsi Orsolya.jpg

A sokkötetes Kontra Ferenc legújabb könyvének elbeszélései szinte kivétel nélkül valamiféle bűn elkövetése vagy elszenvedése körül forognak. Gyilkosságok, csapdába csalt áldozatok, megalázott, menekülő emberek népesítik be a szövegek változatos tereit, az erőszak hátterében pedig minden esetben az emberek közötti meg nem értés, a kommunikáció hiánya vagy tévútjai állnak, erőteljesebben fogalmazva – ahogyan az egyik írás elbeszélője is teszi – „mindenki démona valaki másnak”.

A Lepkefogó legtöbb szövege a múltba vezet, az olvasó egy-egy dialógusból bontja ki a korábbi történéseket, évek, esetleg évtizedek történetét. Alapvető eljárás az in medias res kezdés, majd a múltba történő analitikus visszatérés – az alapkonfliktus már megtörtént, vagy hamarosan megtörténik, de a múltbeli okokra csak fokozatosan derül fény. A klasszikus görög sorstragédiákhoz hasonlóan sokszor dialógusokból tárul fel a múlt, több „sorsfordító” beszélgetést is olvashatunk a kötetben. Ilyen például a címadó írás, amelyben egy apa és fia párbeszédéből bomlik ki a közös múlt (a fiatal anya a szülés közben meghal, az összetört apa pedig szomszédjának és jó barátjának adja örökbe elsőszülöttjét), a sok konfliktussal, kölcsönös meg nem értéssel terhelt kapcsolat, a fiút kisemmiző örökösök tettei, majd az erre adott reakciója. A névtelen fiú ugyanis csapdát állít azoknak, akik nevelőapja halála után kiforgatják az örökségéből, a csapda pedig működik, a végkifejlet tragikus. Egy másik elbeszélésben (Elátkozottak) egy kislány teszi ugyanezt egy kisfiú számára (öccse segítségével lecsalja őt egy víztorony aljába), mert így akar bosszút állni szülei romokban heverő, az elejétől fogva hazugságon alapuló házassága miatt. Ezt a novellát egyébként Csáth Géza emlékére ajánlja a szerző, feltehetően a kisgyermekkori traumák, a gyermekkorban elkövetett erőszak középpontba állítása miatt. A csáthi gyermekek, a sötét tudatalatti több szövegben felbukkan, A kis Emma vagy az Anyagyilkosság árnyai a  Boldog tömeg, A kitépett hús helyére és A két fogoly című szövegekben is ott kísértenek, a gyermek- és kamaszkor nyugtalansága, megmagyarázhatatlan szorongásai, erőszakos cselekedetei sokszor szövegszerűen idézik a Nyugat első nemzedékének íróját: „Nem mondta fel a leckét, pedig mindent tudott. Nem szólalt meg, mert elfelejtett beszélni. Csak jött a fekete csönd, rács volt az ablakán. Tudta, hogy nem juthat ki. Csak nézte a sovány félholdat. Mint akit elátkoztak” (Elátkozottak). Az általában idillinek képzelt gyermekkor másik oldala, a ragacsos sötétség, az áthatolhatatlan feketeség is megjelenik az írásokban, megmutatva, hogy milyen tragikus és félelmetes színek övezik a rózsaszín(nek mondott) gyermekéveket: „Ekkor elevenedett meg előttem a part, fenyegető árnyékokat láttam, mint akik éppen erre a neszre vártak, hogy eláruljam magam; úgy közelítettek felém, mint a ragadozók, arrafelé vetettem el magam, ahol a legsűrűbbnek gondoltam a nádast, amely eltakar. Félig úszva, félig bukdácsolva jutottam ki a partra, mégis utolértek, letépték a derekamra szíjazott zsákot, ahogy másztam fel a töltésre; menekültem a fák felé, akkor hallottam, hogy a hátamon éles hangon, egyetlen nyisszanással szétszakad az ing, azt is magam mögött hagytam” (A kitépett hús helyére).


Kontra Ferenc: Lepkefogó  Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2020, 174 oldal

A gyermekkor visszatérő motívuma mellett az apa-fiú kapcsolatok kapnak nagy hangsúlyt, a közöttük húzódó sérelmek, ki nem mondott kérdések, egymásra halmozott fájdalmak alkotják a kötet egyik fontos tematikus egységét. Nemcsak a már említett Lepkefogó, de a Boldog leszek című írás is egy ilyen viszonyt állít a középpontba. Ez utóbbi az idős, halálára készülő apa és középkorú fia sok éven át elmaradt beszélgetését, búcsúját örökíti meg; egy elkésett, de bizonyos szempontból még időben érkező magyarázatot, egy hidat, amely megjavítva nem lett ugyan, de legalább nem omlott össze az apa halála előtt. Ebben a szövegben hangzik el az a mondat is, amely akár az egész kötet egyik kulcsa, lényegének összefoglalása lehetne: „Az embert az is jellemzi, hogy egy kérdést mikor tesz fel, mint ahogy mindenkit jellemez az is, hogy mikor teszik fel neki azt a bizonyos kérdést.”

A nagy kérdések és a hozzájuk kapcsolódó szembenézések könyve is ez az elbeszélésgyűjtemény, amelyben a kiélezett helyzeteké a főszerep, ritkák a hétköznapi, átlagos pillanatok. Az apák persze nemcsak beszélgetésekben, hanem hiányukkal is jelen lehetnek. A két fogoly című írás háborús körülményei között az apai mintát (és a családi biztonságot) nélkülöző fiúk hamar átveszik az őket körülvevő világ durva, erőszakos modelljeit, a felnőttek viselkedését utánozva foglyul ejtenek két ártatlan időst.

Ami azonban számukra csak játék, az idős embereknek maga a halálfélelem. Az apa-fiú kapcsolat legkülönlegesebb és egyben legmegrázóbb megközelítése a Boldog almafák című szövegben olvasható. Itt fia holttestére bukkan rá egy almafáit kiásó férfi, és visszamenőleg rakja össze a mozaik darabkáit, érti meg fia halálának körülményeit, meggyilkolását, a lehetséges indítékokat. Hogy mihez kezd majd a mozaikok összeállítása után, nem derül ki itt sem, ahogy máshol sem, ugyanis a legtöbb írás vége nyitva marad. A problémák nem oldódnak meg, a történetek nem érnek véget, a befejezetlenség uralkodó szerkesztési eljárás a Lepkefogó novelláiban, a történetek lezárása nem vezet ki a konfliktusból, feszültséget és megválaszolatlan kérdéseket hagy csak maga után. Nemcsak a szereplők, hanem a befogadó is egyfajta csapdába esik olvasás közben.

A kötet három, nagyjából egyforma hosszúságú részre tagolódik, az elsőben a bosszúdrámákat idéző írások sorakoznak; a második egység szövegeit az köti össze, hogy az itt helyet kapó novellák mindegyikének címe a boldog jelzővel kezdődik (persze az írásokban nyoma sincs a boldogságnak); a harmadik blokk vegyesebb, többszínű csoport, szerkezetét és témáit tekintve. Az összes novellára igaz, hogy rendkívül jól szerkesztett szövegek, szerzőjük kiváló dramaturgiai és arányérzékét bizonyítják. A párbeszédek felépítésén is látszik ez, de a dialógusok néhol megbicsaklanak, főleg olyankor, amikor túl keveset bíznak az olvasóra, és túl sok tanulságot akarnak megfogalmazni, vagy túlságosan direktté akarják tenni a mondatok mögött húzódó lélektani indítékokat. A sokféle, érdekes témát boncolgató írás közül a legutolsó Az író csontjai címet viseli, egyfajta ars poeticaként is olvasható, hiszen egy író általános praxisába enged betekintést, és itt hangzik el az elbeszélőtől az alábbi mondat: „A legnagyobb csapda maga az elme. Idő kellett hozzá, hogy felkészüljek ennek kifejtésére.” A könyv utolsó lapjain olvasható két mondat visszamenőleg új értelmezési lehetőséggel gazdagítja az egész kötetet, rávilágít arra, hogy nemcsak fizikai csapdahelyzetek (tőrbe csalt emberek, előre kitervelt gyilkosságok) léteznek és bukkannak fel a könyv lapjain, hanem mentális, pszichés csapdák is leselkednek az emberre, ezek közül pedig a legnagyobb és legveszélyesebb alighanem a saját elméje. Mintha ennek a tételnek az izgalmas, olvasmányos „bizonyítása”, kifejtése lenne az egész kötet.

/Illusztráció: Grabberraster/