1985_1.jpg

„Klasszikus műhöz tilos folytatást írni.” A szabály nincs kőbe vésve, de a tapasztalatok azt mutatják – a Robinsontól A kis hercegen át a Ben Hurig hosszú a példák sora –, maximum üzleti siker lehet a következő epizód, bár jellemzően az sem. Ha már a szerző nem érzett erre késztetést, talán jobb, ha a lelkes rajongók is visszafogják magukat… Különösen reménytelennek tűnik egy olyan író munkáját művészi hitelességgel továbbgondolni, aki minden regényében más hangot üt meg, a leghíresebb könyve pedig – az 1984 – olyan szikár nyelvezet mellett lett döbbenetesen erős hatású, hogy ezt utánozni, másolni, de akár csak parafrazeálni is már-már szentségtörés lenne. S akkor még nem szóltunk a cselekményről: főhősünk, Winston Smith, mindamellett, hogy elárulta egyetlen igaz szerelmét (aki amúgy ugyancsak elárulta őt), nem akart már forradalmat, nem akarta megváltoztatni a diktatúrát, mi több, végül arra is rájött, hogy valójában szereti a Nagy Testvért. Hova vezetne innen az út? Miként lehetne ebből reális új cselekményt elindítani?

E bevezető azt a tényt nyomatékosítja, hogy Dalos György 1985-je, az orwelli disztópia lineáris folytatása nem csupán az egyik legjobb, méltatlanul elfeledett magyar antiutópia, de a maga nemében igazi remekmű.



Miképpen lehetséges ez? Először is kifejezetten jót tett a könyvnek, hogy Dalos nem akart Orwell-regényt írni, stílusa szándékosan és határozottan eltér az 1984-étől. A cselekmény fonalát ott veszi föl, ahol az angol szerző elengedte, sok szempontból akár még következetesnek is nevezhetnénk a történetszálak alakulását, ám az egyik kulcsmotívum Dalos regényében az abszurditás, így pedig nincs akadálya annak, hogy hősei néha letérjenek korábbi útjukról. Mintha egy cseh regény/film elevenedne meg olykor, még a logikus történetek is abszurdba csapnak át, akár a narráció, akár a narratíva szintjén: „– Éljen a szomorúság! – kiáltotta valaki. Szavait kórusban visszhangozta a közönség. Óceánia Külső Pártja kipirult arccal, boldogan ünnepelte a szomorúság jogát, az első szabadságjogot, amelyet íme kivívott magának. Az öröm és az optimizmus képviselői pedig lehorgasztott fővel, megszégyenülten oldalogtak ki a Gesztenyefa kávéházból.”

De hasonlóan nonszenszmotívum az is, hogy az 1984-ben éppen a Winston Smith által kitalált – valójában sohasem létezett – hős, Ogilvy elvtárs itt élő szereplőként tűnik fel, és ezen még maga Smith sem akad fenn akár egyetlen pillanatra.

Persze ezen az olvasó nem csodálkozik, hiszen a regény erős felütéssel indul: a Nagy Fivér (Dalos valószínűleg eredetiben olvasta az 1984-et, ezért nem használta a magyar fordításban elterjedt kifejezéseket, neveket: a Nagy Testvér nála Nagy Fivér, a duplagondol duplagond, az újbeszél pedig újbesz és így tovább…) halálának körülményei aligha lehetnének abszurdabbak. Csak néhány részlet a „hivatalos orvosi jelentés”-ből: „Az Állami Orvosi Különbizottság a Beteg helyzetének javítása érdekében ideiglenesen eltávolította a Beteg jobb kezét és bal lábát.” „A Nagy Fivér állapota ekkor olyannyira konszolidálódott, hogy felolvastatta magának a Times aznapi vezércikkét.”  Mindezek után a diktátor „múló rosszullét után, nátha következtében” hunyt el… Nem mellesleg addigra a bal karját például kétszer is (!) amputálták, amihez a lábjegyzeteket író Történész szűkszavúan annyit fűzött hozzá: „Eszerint a Nagy Fivérnek két balkeze volt. (Mindeddig nem találtunk olyan forrást, amely ezt az állítást igazolta volna. – A Történész megj.)”

S ha már a lábjegyzeteknél tartunk. Dalos óriási leleménye, hogy a szövegtörzset kísérő történészi bejegyzések szép lassan egy új történetet indítanak el a lapok alján. Ám ennek a cselekménynek gyakorlatilag semmi köze sincs Smith, Julia, O’Brien és általában Óceánia sorsához. A könyv elején a „szakember” kiegészítései tényszerűek, szárazak, sokszor pontos – szerzővel, címmel, kiadási adatokkal leírt, a jelenből, az olvasó számára nyilvánvalóan fiktív – források alapján korrigálva vagy erősítve a főszöveg állításait. Nem mellesleg az Előszóban még főnöke apoteózisát is megírja a Történész. Aztán a 74. lábjegyzettől valami megváltozik, és a korábban csak egyszer, de nagyon pozitív kontextusban említett igazgatóra előbb csupán célzásokat tesz a kutató, majd explicit lesz a jellemzés: kicsinyes gazemberként, zsarnokként írja le a vezetőt, aki afféle helyi Nagy Fivérként működik az Irkutszki Akadémiai Történeti Kutatóintézetben. A könyv befejező szakaszainál már a realitásérzékét vesztett Történész megnyilvánulásait olvashatjuk, akinek lábjegyzetei előbb csak erőltetetten, végül sehogy sem kapcsolódnak a főszöveghez.

További különlegessége a narrációnak, hogy naplóformában íródott a történet, méghozzá több főszereplő nézőpontját is megismerhetjük ugyanazon események kapcsán. 

Ez viszont egyet jelent azzal, hogy az érvek ütköztetése, a konfliktusok ritkán jelennek meg dialógusokban, ezeket a feszült helyzeteket az olvasónak magának kell elképzelnie a naplóbejegyzések alapján.

De nem csupán ezek a narrációs sajtosságok teszik különlegessé az 1985-öt. 

A regény először 1982-ben jelent meg, az akkori NSZK-ban, majd viszonylag gyorsan több más nyugat-európai országban. (Magyarországra 1985-ben jutott el – szamizdatként.) Dalos az 1990-es, immár hivatalos kiadás Utóiratában érdekes módon arról panaszkodik, ami az 1984 kapcsán Orwellt is csalódásként érhette, hogy mindenki csak az egyik, jellemzően a „saját oldala” diktatórikus sajátosságait fedezte fel a regényben. Amint anno a vasfüggöny mindkét oldalán magukat vélték felfedezni az angol disztópia olvasói, úgy ezúttal sem a létező szocializmus karikatúraszerű, mégis hiteles leírását látták  a műben – Nyugat-Európában. Az okok számomra nehezen megfejthetők. Az egyébként nagyon is pontosan leírt helyzetek Nyugatról nézve nem tűnnek abszurdnak,  nonszensznek? Bizonyára igen, viszont igaz Domokos Áron megállapítása: „A disztópiák a nyugati liberális demokrácia horizontjáról konstruálódnak meg általában.” Nyilván a megélt tapasztalatok híján hihetetlen Nyugaton, hogy Dalos jócskán merített az itteni valós világból. Például az Óceánia bukása utáni néhány napos szabadság, majd a behívott eurázsiai hadsereg segítségével levert forradalom elég egyértelmű utalás 1956-ra. Ez a regény születésekor már a múlt, ám a cselekmény betekintést ad a jövőbe is – mármint az 1980-as évekből nézve, és kiderül, hogy a szerző jósnak sem utolsó. A diktatúra gyengül, haldoklik, megjelenik egy-egy bátrabb vers, újságcikk, felmerül a korábban árulónak tartott és ezért kivégzett elvtársak rehabilitációja, mi több, újratemetése – a fikció így válik történelemmé a jelenkori olvasó számára.

Ugyancsak remekül írja le Dalos azt az állapotot, amikor a rendszer megdöntésének kulcsfigurái (Smith, Julia, Ampleforth, Syme) a kezdeti eufória után azzal szembesülnek: nem tudják, mi legyen most, ők maguk sem képesek megfogalmazni, mit akarnak. S mire ki-ki eldönti, szerinte mi lenne a helyes irány, kiderül, hogy nincs egységes „ellenzék”, ahányan, annyifelé indulnának el. Így aztán a korábban egymást, önmagát ünneplő társaság tagjai nem lehetnek a következő rendszer/játszma kulcsfigurái, legalábbis a többségükre nem ez a sors vár.
Azon pedig már tényleg nem lepődhet meg az olvasó, hogy az egy hónap alatt  három különböző rendszert kipróbáló Óceániának van olyan politikusa, aki mindegyik rendszerben megtalálta a helyét és a számítását, méghozzá éppen a feltehetően legellenszenvesebb főszereplő: O’Brien.

A fentiek után egy – talán megválaszolhatatlan – kérdés maradt: ha nemcsak az (elfogult) kritikus szerint remekmű a regény, vajon miért nem vált Magyarországon  ismertebbé Dalos antiutópiája? Miként Czakó Gábor Eufémiáját vagy Szathmári Sándor Hiába című regényét,  úgy ezt is csak az ínyencek/disztópiarajongók ismerik. Kelet-Európában, legalább hazánkban, biztosan jelentősebb recepciót érdemelne.

/Grafika:  Molnár Gyula/