A forradalom képei (Zsombolyai János, 1991).jpg

Az első részben áttekintettük a magyar filmpolitika rendszerváltást megelőző éveit, a csendes változásokat és a lázongásokat. Következik a rendszerváltás utáni két év története, a Magyar Mozgókép Alapítvány születése, dicsérete és bírálata.

(A sorozat első részét ITT  éri el! )

Milyen a magyar filmgyártás, milyen a magyar filmművészet? A történésznek elemeznie kell, hogy milyen népköztársaságból váltottunk 1989–90-ben, és milyen köztársaság jött létre. A filmtörténész feladata hasonló.

A rendszerváltást közvetlenül megelőző hónapok eseményei közt kevesebb figyelmet kapott, hogy hazánk Kézdi-Kovács Zsolt erőfeszítéseinek nyomán 1990. január 1-jével csatlakozott az Eurimages-hoz, az Európa Tanács támogatási programjához. (Magyarország még nem is volt ET-tag.) Innen egyenes út vezetett az Európai Unió Media-programjaihoz. Mindezek együtt jelentős bevételi forrást jelentettek a magyar filmkultúrának és különösen a filmgyártásnak.

Jól érzékelteti az 1988 – 89-es évek ellentmondásos filmhelyzetét a Kizárt a párt című dokumentumfilm esete. A rendező, Szobolits Béla 1988. április 9-én a MOVI stúdió főnöki titkárságának asztalkáján fekvő Népszabadságban kis hírt látott: „Az MSzMP Központi Ellenőrző Bizottság tevékenységük és magatartásuk miatt Bíró Zoltánt, Bihari Mihályt, Király Zoltánt és Lengyel Lászlót kizárta a párttagok soraiból.”  Szobolits azonnal felkereste közvetlen főnökét, Fehéri Tamás stúdióvezetőt: erről filmet kell készíteni! Ő kis gondolkodási időt kért, majd másnap nemet mondott: még korai. Igazolta az óvatosságot, hogy másnap váratlanul megjelent Fehérinél Bokor László igazgató, kezében a kizárást közlő újságot lobogtatva: "Látod, így járnak azok, akik nagyon ugrálnak!". A rendező nem csüggedt: felhívta a Mozgókép Innovációs Társulásban Dárday Istvánt. „Egy fillérem sincs, de vágjunk bele” – volt a válasz. A film az akkori elit videótechnikával, U-matic High-Bandre készült el, 174 perc volt és három részből állt. A MOVI-ban „nem volt retorzió, kussoltak” – mondja ma a rendező. Televízió szóba se jöhetett, a forgalmazók sem fogadták be a filmet, így azt a következő hónapokban csak néhány esetben vetítették, például a 89-es filmszemlén, a kisteremben. Viszont egy kisszövetkezet vállalta a film szövegének könyvbeli kiadását, és több lenyomatban összesen százezer (!) példányban adták el. Tehát a film hatását a nyomtatott változattal fejthette ki. 

1990 nyarán és őszén a filmszakma tovább tagolódott, gombamódra alakultak a különféle szervezetek, érdekképviseletek. A Filmfőigazgatóság megszűnt, már nem volt Kőhalmi elvtárs. Lett viszont Film és Videó Főosztály, amelyet Kőhalmi úr vezetett. Folyamatos maradt a filmgyártás állami támogatása. Kőhalmi fáradhatatlanul tárgyalt, szervezett, egyeztetett. Míg a felszínen a filmszakma vitái látszottak, ő felmérte az új rendszer politikai erőviszonyait, és kisakkozta azt a szervezeti formát, amely a létrehozandó alapítványnak messzemenő politikai stabilitást és függetlenséget biztosít. Nem bánta a sok kis szervezetet, nem firtatta tényleges erejüket, támogatottságukat. Igyekezett mindegyiket bevonni az alapítvány alapítói közé. Miért ne léptek volna be? Egy fityinget sem kell befizetni, az alapítvány tőkéjét az állam fogja biztosítani. Végül is csak a FiFi és még egy szervezet maradt ki az alapítók közül. (Gyártóként később ők is pályáztak.)

1991. április 24-én megalakult a Magyar Mozgókép Alapítvány (MMA). Egy tudósításból: „Tegnap délután a Művelődési és Közoktatási Minisztérium zsúfolásig megtelt tanácstermében Fekete György államtitkár bejelentette, hogy a nyolc hónapig tartó gyötrelmes és kemény érdekegyeztető viták után harminc filmszakmai szervezet részvételével megalakult a Magyar Mozgókép Alapítvány. Ez történelmi fordulatot jelent a kultúra finanszírozásában, mert a kormányzat lemondott a filmművészet »irányításáról«. A támogatást szolgáló 810 milliós összeg az új közszolgálati alapítványba került.”

A művelődési miniszter „a szakmai alapító szervezetek javaslata alapján” megbízta a Nemzeti Kuratórium elnökét és tagjait. Mind köztiszteletben álló személyek, de világosan látható a politikai kiegyensúlyozás szándéka: Csoóri Sándor és Kodolányi Gyula az MDF, Konrád György és Vásárhelyi Miklós az SZDSZ, Újhelyi Szilárd és Bihari Mihály az MSZP oldaláról, hogy csak a legfontosabbakat említsük.


/Ideiglenesen átalakítják a II. világháborús szovjet hősi emlékművet a Szabadság téren, a Magyarországon készülő Evita című film forgatásának idejére 1996-ban. Fotó: Czimbal Gyula/MTI/

Az alapítványon belül az alapítókkal folytatott hosszas egyeztetések után a „nagy” Kuratórium kérte fel a tíz szakkuratórium (például játékfilm, dokumentumfilm, forgalmazás) tagjait, és osztotta el a támogatást a területek között. Senkit sem lepett meg, hogy: „A kurátorok az alapítvány operatív titkárságának vezetésére Kőhalmi Ferencet kérték fel.” A Nemzeti Kuratórium 1991 negyedik negyedévére összesen 225 millió forint támogatást folyósított, máris pályázat alapján. (Az első három negyedévben még hagyományos állami keretekben folyósítottak 570 millió forintot.)

A megalakulás folyamata azonban bizonyára azzal a boldogító egy sorral ért véget, amely a Magyar Közlöny 1991. december 31-ei számának 3237. oldalán (nem tévedés) olvasható: „MOZGÓKÉP ALAPÍTVÁNY 800,0” – azaz az 1992-es költségvetésben megjelent az állami támogatás.

Ahogy a magyar film rendszerváltásának története nem 1989-ben kezdődött, nem is fejeződött be 1991-ben. Az első hét év alapján azonban megkísérelhetünk mérleget készíteni: mit tekinthetünk ebben a történetben sikernek, és mit kudarcnak.
Stabil rendszer jött létre. Kisebb átalakulásokkal húsz évig működött. Egyetlen, nagy Noé-bárkába terelte a rendszerváltás viharában (és a piacosodásban) atomizálódott filmszakmát. És persze, ahogy ez a bárkában lenni szokott: jó volt az oroszlánnak is meg az egérkének is, hogy ott van, de hatalommal mégis inkább a nagyragadozók (értsd: eleinte a nagy állami stúdióvállalatok) bírtak. Ugyanakkor a szak-kuratóriumok rendszere biztosította, hogy a filmszakma játékfilmgyártáson kívüli ágai se maradjanak támogatás nélkül: a dokumentumfilmek, kísérleti filmek, a filmforgalmazás, a filmklubok, az oktatás, a könyv- és folyóirat-kiadás.

Az alapítók körét láthatóan a taktikai és a népfrontos szempontok határozták meg, nem az elviek és még kevésbé a gyakorlati működőképesség. Semmilyen mérce nem volt arra nézve, hogy melyik mögött van valóságos erő és támogatottság. Egy-egy filmrendező vagy más szakember négy-öt alapító szervezetben is tag lehetett, és volt is. Az évek során számos szervezet megszűnt. Nem volt intézményes mód a jelentkező új, gyakran erős szereplők bevonására.

Politikailag óriási siker volt, hogy az 1994-es kormányváltás után az előző, MDF-kormány által alapított szervezet az MSZP–SZDSZ-kormány alatt háborítatlanul működött tovább. A sokféle lehetséges kritika közül kettőt emelnék ki, mindkettő a finanszírozással kapcsolatos. Az MMA finanszírozására a költségvetési támogatás formáját választották, bizonyára nem viták nélkül. Azonban nem véletlen, hogy Európában az évtizedek során több más megoldás is felmerült, sőt sikeresnek bizonyult – például lekötni a filmgyártás támogatására egy állami szerencsejáték éves bevételét, vagy a mozijegyeket járulékoltatni, stb. Ezek ugyanis automatizmusok, és valahogy kevésbé sebezhetők, mint az éves költségvetések. Ráadásul többé-kevésbé inflációkövetők, azaz az első évi megállapodott összeg nem értéktelenedik el az idők folyamán.

Az MMA támogatása az első hét évben többé-kevésbé állandó maradt. Névértékben. Azonban 1992 és 1997 között minden évben 20 százalék körüli infláció volt, 1995-ben 28 százalék. Nem is merem kiszámolni, hogy mennyit ért 1997-ben az 1992-es 800 millió forint. Nem sikerült tehát értékálló módon megoldani a magyar filmszakma állami támogatását.

A csökkenő reálértékű támogatási összegek miatt egyre növekedett a nyomás a szakkuratóriumokon, különösen a játékfilm-kuratóriumon. A kuratóriumok a nyomás elől úgy tértek ki, hogy továbbra is számos pályázatot támogattak, de egyre kisebb összegekkel. Kivéve persze a gyevi bírót – mindig akadt olyan „tekintélyes” pályázó/pályázat, amely jelentősebb összeget kapott, a hoppon maradottak felháborodására. Mindez azzal együtt, hogy a kurátorok megbecsült szakemberek voltak. Nem ördögtől való, hogy a filmek finanszírozásához az állami pénz mellé más forrásokat is kell keresni. De ez akkor, az átalakulási válság Magyarországán sokkal kevésbé működött, mint a mai magyar filmiparban. A kényszerű olcsóság megviselte a filmek színvonalát.

Végül is a magyar filmesek kiírhatják a falra Vas István szép sorait:
„… és él magyar, áll Buda,
és ez is épp elég csoda,
[…]
S a múlt csak példa legyen ma…”


Jegyzet
A kedves Olvasó fentebb egy karanténesszét olvasott. Könyvtárak, levéltár, kézirattárak nélkül kellett dolgoznom. Nagy segítséget jelentett viszont az ADT, az Arcanum Digitális Tudománytár. Asztalomon állandóan ott volt Varga Balázs Filmrendszerváltások (2016) című könyve, valamint Gervai András vonatkozó kötetei. Számos szakmai barátomat és ismerősömet, köztük korábbi interjúalanyaimat hívtam fel a részletekről érdeklődve. Mivel biztos, hogy ki ezzel, ki azzal nem ért egyet a fentebb írottakból, így közösen köszönöm meg nekik a háttér-információkat.


/Indulókép: A forradalom képei (Zsombolyai János, 1991)/