Huzsvár László

A Huzsvár László Baráti Kör megalakulása kérdéseket ébreszt bennem, vajon egyáltalán tudjuk-e, s ha igen, milyen mértékben értékelni a magyar nemzet és a magyar kultúrkör peremén élő példamutató honfitársainkat, különösen, ha kimagasló életművet hoztak létre.

A még egy Szeged városnyi népességet sem kitevő vajdasági magyarságot a könyörtelen szórványosodás fenyegeti. Tagadhatatlan ennek a peremen élő nemzetrésznek a fogyatkozása, még ha egyéni, gazdasági vagy politikai érdekből bárki rózsaszínűvé szeretné varázsolni a terepet. A peremi viharok, a fenn- és megmaradási küzdelmek közepette különösen könnyen megeshet, hogy az odakerült drágagyöngy észrevétlenül leesik, elgurul, eltűnik, sőt elvész, mert a létfenntartás kihívásai elterelik a figyelmet az emberi és nemzeti megnyilvánulás más fontos mozzanataitól. Az idő pedig emlékezettipró valóság (is). Ha nem figyelünk, könyörtelenül kisöpri emlékeink tárházát. 
Igazgyöngynek számító egyének mindenütt születhetnek. Ők nem az emberi számítások és szociológiai felmérések nyomán bukkannak fel, sem nemzetmentő programok gyümölcseként, hanem a Teremtő elhatározásából. Lecke ez, amelyből megtanulhatjuk, hogy ott kell virágoznunk, ahová Ő ültet vagy rendel bennünket. Ott kell nemesebbé tennünk a világot, mert nem véletlenül csöppentünk oda, hanem ahhoz a környezethez szól a küldetésünk. 
Huzsvár László megérdemli, hogy tisztelői sokakkal megismertessék őt. A peremen élt, ami már önmagában is hátrány lehet. A perem ismeretlen világ. Hallhatunk ugyan róla, de nem biztos, hogy megértjük. Igazán nem tudjuk, tulajdonképpen hogyan is folyik ott az élet, milyen értékekből táplálkozik, és milyen harcokat vív a nemzet perifériájának embere. A peremet távolinak érezzük, pedig gyakran csupán kéznyújtásnyira van. A távolsága a mi tunyaságunk vagy érdeklődésünk függvényében növekszik vagy csökken. Akárcsak a személyek közötti távolság: aki érdekel minket, ahhoz közelebb merészkedünk, kíváncsiak vagyunk rá, megindulunk feléje. A peremmel való együttlélegzés hiánya magyarságunk szempontjából is veszteségnek számít.

Huzsvár László, aki 2021. február 21-én töltötte volna be 90-ik életévét, Vajdaság, elsősorban pedig a szerbiai Bánság egyik világítótornya. Igazán megérdemel legalább egy Baráti Kört. Gazdag pályafutása és életpéldája nagymértékben segíthet az istenhit, a kultúra, a magyarságtudat erősítésében a kisebbségi lét síkságain tájékozódóknak. 

Az akkortájt szinte teljes egészében magyarlakta Horgoson látta meg a napvilágot. Itt szívta magába és itt tette meg az első lépéseket az emberi tudás irányába, majd Szegeden és Zentán végezte a gimnáziumot. Pap akart lenni, s e nemes hivatás elérésének érdekében – nem találván más megoldást a kommunistává vált Jugoszlávia területén – Zágrábban, a horvát hittudományi tanszéken kötött ki. 
Szabadkán szentelték pappá, majd káplánként, püspöki titkárként, gimnáziumi magyar tanárként, néhány helyen plébánosként működött. Verbászi lelkipásztorsága idején merész feladatot vállalt magára: néhány idősebb paptársa unszolására újra elindította a két világháború között kérész életet élt Hitélet folyóiratot. 
A XX. század hatvanas éveiről, a jugoszláv kommunizmus kemény, de a magyarországinál jóval elviselhetőbb időszakáról van szó. S habár az állam által kijelölt nyomda cenzora rendszeresen vizsgálta, az újjászületett folyóirat rendkívül fontos egyházi, vallási és nemzeti értékké vált. A nagy példányszámú havilapot nemcsak a vajdasági, „a peremi” emberek olvasták, beleértve az értelmiségieket, hanem Magyarország, Erdély, Kárpátalja, Szlovákia és a Nyugat magyarjai is igényelték. A terjesztés nagy nehézségekbe ütközött, de ha nem maradt más lehetőség, „hegyi túrára” igyekvő egyetemisták hátizsákjaiban lépte át az államhatárokat. Az akkori magyar olvasók számára kitekintést nyújtott az „ablakot kitáró Egyházra” (Szent XXIII. János pápa), mert elfogulatlanul, a tudós és az egyszerű olvasó számára is közérthetően és szép magyarsággal írt tudósításai a II. vatikáni zsinat történéseiről és teológiai gondolkodásáról első hírnöknek számított a magyar nyelvterületen. Nem csoda hát, hogy a kor magyar teológusai is szívesen forgatták. 
Gimnáziumi és lelkipásztori tevékenysége során nagy gondot fordított a magyar nyelv ápolásának. A magyar kultúrát és történelmet nagy szakértelemmel bemutató, népszerűsítő – sohasem soviniszta – beszédei, előadásai, prédikációi, tanórái sokak tetszését elnyerték, beleértve ortodox papokat és néhány kimagasló értelmiségit is, akik szívesen felkeresték egy kis eszmefuttatásra.
Nemcsak paptársai, hanem különböző társadalmi rétegekből származók, sőt az élet hajótöröttei is bátran fordultak hozzá jó szóért, vagy akár anyagi támogatásért is. Kedvességével lenyűgözte az embereket, különösen elszántan állt azok mellé, akikről látta, hogy nem elrejteni, hanem használni akarják talentumukat. Számára a kisember is nagy volt. 

Bánsági püspöki tevékenysége idején mindenütt közösségeket igyekezett kialakítani. Nagy érzékenységgel élte meg a szórvány megpróbáltatásait. Példamutató főpásztorként akkor is kiment bérmálni egy faluba, ha csupán egyetlen bérmálkozó akadt. Szívügyének tartotta a szétszóródott hívek egybefogását, bátorítását, ösztönzését az egymásra való odafigyelésre. Ennek nyomai az imatermek vagy imaszobák és egy templomocska a „Bánság sivatagjában” a dél-bánti homokpusztában. 

A perem gyöngyeinek begyűjtése nemcsak a Vajdaság vagy konkrétan Huzsvár László esetére érvényes feladat, hiszen a perem manapság szellemi végvárként tekintendő. A mai végvári vitézek nem gyilkoló fegyverrel, hanem a magyar kultúra és nemzeti öntudat ápolásával vívják a szellemi harcot értékeink megmentéséért. Rádöbbenhetünk a perem értékeire, csak legyen akaratunk és bátorságunk megközelíteni ezt az olykor igaztalanul értékek nélkülinek tekintett világot. E felismerés elmulasztása könnyen az igazgyöngy elvesztésével zárulhat. A megbúvó igazgyöngyök pedig felfedezésükre várnak.