02_fortepan_138269.jpg

A Nemzeti Színház egykori igazgatója sorozatában a magyar színiakadémia 1945 és 2020 közötti történetét tekinti át. A sorozat elsőmásodikharmadik  és negyedik része már olvasható honlapunkon.

 

„Nincs színház csak nemzeti alapon... Erkölcsileg, anyagilag se.”
(Latinovits Zoltán)

„Már álltam a szobor talpazatán, mikor még egyre áramlott a tömeg. Rövidesen megláttam a Színiakadémia csoportját nemzeti zászló alatt. A fiúk felkiabáltak, hogy várjam meg őket. Lassan csend lett, s elkezdtem. Először Batsányi A franciaországi változásokra ...”


Sinkovits Imre 56-os naplójából idéztük a Petőfi-szobor előtti események kezdő pillanatát. 
A színi diákság is persze előbb kezdte…

Kísérleti színpadot sürgetett a főiskola DISZ-vezetősége a szeptember 22-ei ülésén. Szinetár Miklós tanár úgy vélte: közönségsiker is ígérkezik a „feltűnően tehetséges” évfolyammal. (Szabad Ifjúság, 1956. szeptember 25.) Művészek akarunk lenni! címmel a Művelt Nép (1956. október 7.) tudósít a szeptember 27-ei diákgyűlésről, amelyet Gantner János DISZ-titkár indított, panaszolva a túlterheltséget, főként ideológiai tárgyak dolgában. Kritizálta Both Béla és Ráday Imre osztályának szakmai gyöngeségét is, amire Both lemondott, Ráday sértetten távozott. Súlyos gond: a diákságot úgy rostálják, hogy az évközi munkát figyelembe se veszik. Általános panasz Simon Zsuzsa ellen, de nem szólnak, mert félnek a megtorlástól. Csurka István jelentkezett: „Redőné [igazgatóhelyettes] és Simon Zsuzsa sztálinisták és alkalmatlanok, nem művészek..., feleslegesen sok sztálinizmussal tömik a hallgatók fejét, a szakmát meg nem oktatják, mert minden tanárnak hét másik állása is van, és akad olyan tanár is, akinek osztálya van, de már egy fél éve nem is látták.” (Az esztéta) Major Tamásra célzott, aki a gyűlésről (is) hiányzott. 

A felső vezetés fasiszta, antiszemita jelzőkkel minősítette a fiatalok panaszárját, ám az október 1-jei gyűlésen a DISZ-vezetés visszautasította a rágalmakat. És a sérelmek tovább szakadtak: „amelynek középpontjában Simon Zsuzsa elvtársnő személye állott” – így a Művelt Nép. A gyűlés Simon és Bergl Hédi párttitkár önkritikájával ért véget, amely „az eddigi vezetés és pedagógia teljes csődjét bizonyította”.

Tajtékosodtak a napok október 23. után is. 

Október 28-án éjjel egy teherkocsiról „30 puskát, 1 golyószórót és két láda lőszert” vett át Csurka a diákszállón (Vorosilov u. 97.) (Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára 2.5.7. 944-750). Október 30-án délután, a fővárosi színházi bizottmány nevében Gáli József és Sinkovits Imre kérlelte a főigazgatót: „Zsuzsika kedves, mondjon le! Közös kívánság!” Simon Zsuzsa nagyvégre engedett. Távozott Horvai István, Keleti Márton, Ráday Imre is. A Főiskola forradalmi bizottságának elnökévé Gyárfás Miklóst választották. S mint az Egyetemi Ifjúság című lap közli: elindították a tananyag reformját is, hogy a főiskola „szabad művészeket neveljen minden tanszéken” (1956. november 4.). November 4-én a szabadság álma szétrobbant, sok színházi ember s némely főiskolás elmenekült. Így például Vizinczey István, aki a Sztálin-szobor ledöntésében buzgólkodott, Kanadában ismert író lett. Távozott a hollywoodi elismertségig jutó Zsigmond Vilmos és Kovács László vagy a már operatőri ismeretek oktatója, a Rákóczi hadnagya képmestere, Badal János is, aki Párizsban Jacques Tati filmjeinek alkotótársa lett. Sajátos memoárjában Moldova György feledi (Új Tükör, 1985. 51. szám), hogy fegyveresen nemzetőrködött, amint Csurka István vagy a harmadéves Kóti Árpád is. November 6-án a diákszálló lakói a fegyvereket a Tiszti ház kertjébe átdobálták. Nehéz immár tisztázottan beszélni a történtekről. A színháztudomány mai állapotában teóriás dolgozatokkal halmozzák a fokozatokat, de harminc évvel a forradalom után még nem született monográfia az 1956–58-as színi eseményekről.

Jeleként a visszaszivárgó múltnak, űzötten, kerékpárját tolva, micisapkában, a főiskolára betoppant Major Tamás, aki közölte: ezentúl minden változik; Hevesi Sándor s más kiválóság is tanrendbe kerül. „Majornak annyi az önbírálat, mint egy féldeci” – mondta később Ladányi Ferenc (ÁBTL 3.1.2. M-18667/5). Major ekkor kezdte a hangolást Brechtre. Simon Zsuzsát Olty Magda, a kitűnő színésznő, a Nemzeti tagja, a 30-as években hét évig Major élettársa váltotta (1957–1961). Aki bajban is segítette diákjait, de Aczél György (április 1-jétől huszonnyolc éven át a művészeti élet párt-tolója) parancsára 1957 júniusában Olty eltávolította a világ- és a magyar dráma tudósát és sziporkázó előadóját, Hubay Miklóst. Háy Gyulát 1957. január 19-én éjjel letartóztatták, dramaturg szakos diákjai tiltakozást szerveztek, és ez is érvként szerepelt Csurka István március 8-ai internálásában. Kihallgatásán egyenesen beszélt: „Én nem vagyok kommunista, és nem is hiszek a kommunizmus megvalósulásában” (ÁBTL 2.5.7. 944-750). Ami azután Kistarcsán történt, azt megírta Az esztétában. Kísért, de az ifjú filmes-jelentők adatait mellőzzük, amelyek belügyi sugallatra olykor politikai botránnyá hevültek. 

Megrendítő, óriási veszteség Gellért Endre összeomlása és halála (1960). Aki ugyan A sors emberét (Shaw) még színre vitte a végzős diákokkal, de az 56-ban majd az 58-ben indított rendezői osztályokkal nem dolgozhatott. Oka: a színészfőtanszak felelőse volt, így a végzett rendezőket (Lengyel György, majd Ruszt József és Sík Ferenc) Nádasdy-élménye és hatása kísérte további munkásságukban. Az 1957–58-as évadban a Koldusopera visszhangos vizsgasiker Szinetár Miklós rendezésében, Bodrogi Gyula, Margitai Ági, Fülöp (Fritz) Zsigmond főszereplésével. A végzősök körében ideológiai vizsgája híján Törőcsik Mari diplomáját befagyasztották; Kóti Árpád pedig egy 58-as márciusi hajnalon az igazoltató rendőrt és Kádárt minősítette, amely veréssel, fogdával majd kicsapatásával végződött.

1920 óta az Uránia-ház kedvelt mindentudója, Setéth Gábor, akinek portási feladata 1957 tavaszától sokasodott: ötvenszeres az ambíció – ezerötszázan jelentkeztek a főiskolára! A területi szelekció után a második és harmadik forduló jelöltjei a Rákóczi úti épületben remélték beteljesülni színi álmukat. Sokaknak aztán az Erzsike (presszó) vagy a Bástya-tanszék maradt búfelejtőként, az évenkénti rosták nyomán különösen. Az 1949-ben induló ötéves tervben csak ígérték az új főiskolát, helyette az Uránia, a Szentkirályi utcai palota és a Vas utcai épület maradt otthonként, utóbbiban 1959-ben megnyílt az Ódry Színpad. A próza mellett már a zenés játék, a Nebántsvirág, a Három a kislány is feltűnik, de az is, hogy 1960 és 64 között magyar dráma nem szerepelt a műsorban. Miközben Lorca, Oscar Wilde, Büchner, Giraudoux jutott színpadra, Vörösmarty, Tamási Áron, Móricz vagy Hubay-mű nem. Pontosítva: Hubay Késdobálók című darabját Csíkos Gábor és Hőgye Zsuzsa próbálni kezdte, de letiltották. Hasznos, de olykor kijátszott rendelet: a végzősök vidéken kezdjék az életet! Induló színésztársaival, igényes Nemzeti-repertoárral így szervezhetett színházat Lengyel György Debrecenben; Béres Ilona, Nagy Anna, Sinkó László, Kézdy György, Linka György és Dégi István alakításai nagy pályaindító események Csehov, Móricz, Molière, Katona József, Németh László és Brecht drámáiban.

A tanítás minőségéről is essék szó. Az olvasókedvet lohasztó mesélő, és jeleseket szívesen osztó Géza bácsi (Hegedüs) 1945-től 1990-ig drámatörténetet tanított a főiskolán. Tanártársával, Kónya Judittal közös munkája: A magyar dráma útja (1964), amelyet négyen (!) lektoráltak. Potomság, hogy Reményik Zsigmondot kétműves szerzőnek mondja, és tudatja: a Jézusfaragó embert Tamási Áron írta. S hogy a lengyeleknél már szenzáció Dejmek Legenda... -játéka, itthon Kardos Tibor – Dömötör Tekla gyűjteményét (1960) nacionalistázták; anyaga dehogy lehetett méltó elemzés tárgya. Hegedüs fellengzősen ötletel, amikor Czakó Zsigmond Leonájára Dürrenmattot és Tennessee Williamst asszociálja. „Egy jó bohózat veszett el” – írja 1964-ben Csokonai  Karnyónéjáról, amivel 65 tavaszán Ruszt József rendezésében az Egyetemi Színpad nagydíjat nyert Nancyban. A színész- és rendezőhallgatókat is ébresztő, ihlető összegzés helyett a jobbára jámbor és balga pipafüstös krónika olykor időszerű ideológiai klisével zár. Mint Németh Lászlót elemezve, de Szép Ernőt éppúgy nem érti igazán, mint Füst Milánt.

1964-től Vadász László a hivatali, Nádasdy Kálmán pedig a művészeti ügyek fő felelőse. Aki tágította a látóhatárt, idővel például a XX. századi amerikai és európai színház tudósa, Lengyel György is előadott. Ám a diákság Németh Antalról és színházáról semmit nem tudhatott meg, Major Tamás 1945 utáni ténykedéséről pedig legfeljebb anekdotákból értesülhetett.

Major Tamás, Marton Endre, Kazimir Károly, Vámos László, Várkonyi Zoltán, Ádám Ottó és Békés András... – többszörösen garantált megbízhatóság. 

A 60-as évek közepére kiépült a táncrend; a pesti színháziak belterjes vezetőköre a főiskola éltanárgárdája is.

Hatalmas veszteség: Sarkadi és Füst Milán darabjainak is mestere, a diákok rajongottja, Pártos Géza a megalázásoktól menekülve elhagyta az országot (1969). Feltűnő: egyetlen rangos színész nem oktatja a mesterséget a főiskolán! Ámulnak a tizennyolc–húszévesek: híresek, professzor-nagyemberek tanítanak, ha ráérnek tucatnyi hivatalos és haknifeladat között. Csacska diákszempont, miszerint például a virtuóz Várkonyi, ha mégis bement az órára, néhány gondolatával diákjai hónapokra eléltek. Egykor Ódry Árpád sem így művelte Várkonyit és társait. A pedagógia ugyanis erkölcsre is alapoz, tehát lélek- és jellemformálás is. Paulay Ede Az ember tragédiája bemutatójának délutánján is órát tartott diákjainak (1883. szeptember 21.). S a vicék? – a helyettesítő „tanársegédek”? Némelyikről szó se essék… Csikos Sándor a debreceni Csokonai Színház kiválósága, az Ady Gimnázium tanáraként is számos kitűnő diákot nevelt, 1964–65-ben végzett Simon Zsuzsa osztályában. Jeles társakkal (Almási Éva, Csomós Mari, Szilágyi Tibor) a gondoskodó, a szeretet jegyében anyáskodó Simon főnökasszonyra emlékszik. Menjetek, készüljetek! – (Múzsák) címmel Simon pedagógiai könyve főként lélektani, módszertani idézetgyűjtemény. Mert hiányzik a magyar színész hivatását átható gondolat. Déryné hiányzik tehát. Hiányzik az ethosz, Egressy, Somlay s mindazok módszere, hite és példája, akik életükkel igazolták: a színészet nemzeti ügy is. Csikosék még Mao Ce-tung Önkritikáját is tanulták, Ho Si Minh pedig verselőként divatozott. De: feledhetetlen Gáti József! Aki a magyar költészet hatalmas erejével szellemi-gondolkodói légkört is teremtett. Már Hubay is színre juthatott, igaz, a Schönherz Zoltán emlékére írott Szüless újra, kedves!-sel. 

1965. február 11-én is Bornemisza Magyar Elektráját játszották a fiatalok, március 15-én (!) a főiskolától kétszáz méterre elkezdődött a Nemzeti Színház robbantási hadművelete, amely májusra elvégeztetett. Új Házzal hitegették a hazát, és ami történt: magyar helyett a magyar nyelvű színjátszás formálódott.

1966-ban a Vígszínházat elhagyó Latinovits Zoltán Ködszurkáló című cikke (Új Írás, XI.) 
a közhangulatot robbantotta.

Az elmúlt évtizedben Sztanyiszlavszkij, Brecht, Brook, Elia Kazan elmélete kavargott, s mint írja: „Innen a tisztázatlan színészi, rendezői eszközök... a szervetlenség a zavar. Kénytelen vagyok agresszíven felhívni a figyelmet Hevesi Sándorra, hogy a többiekről most ne szóljak, csak a legnagyobbról, aki a magyar színjátszást és játékelméletet olyan magaslatra emelte, melyre jogosan lehetnénk büszkék, mely a legnemesebb hagyományoknak tekinthető... melyre az új szervesen ráépülhetne. Az igazi színházhoz kellene visszatérni, és újra tanulni, amit elfelejtettünk. Jó lenne csendet teremteni magunkban.” (Színház a cethal hátán.) „Hányszor kell ezt még újrakezdenünk?” (Hubay Miklós)

Sorozatunk tervezett menete itt megszakad. Még egy fejezetet közlünk az Országút online változatában, A színház ünnep s nem a szemetesek farsangja címmel.

/Indulókép: Blaha Lujza tér, A Nemzeti Színház bontása 1965-ben Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán/