02_fortepan_4206.jpg

Remek alapsztori: a két öregecske ügynököt, Piricske Tamást és Téli Pált 1988-ban az elhárítás beköltözteti a Banánliget nevű konspirációs lakásba, a Drót utcába, hogy a nap huszonnégy órájában megfigyeljék a szemközti lakó, Heller Albert ellenséges tevékenységét. Mindkét ügynök zabigyerek, életük, családjuk, mindenük a felderítés meg az elhárítás. Téli Pál macsó, ugrik minden nőre, Piricske aszexuális, folyton a sosem látott (látni sem kívánt) anyja után sírdogál. Egy ideig rendszeresen érkezik az ellátmány, a K-vonalon Őrnagy elvtárs dörgedelme, ők pedig szorgalmasan kukkerolnak és jelentenek, ahogy kell. Telnek a napok, hetek, évek, észrevétlenül megtörténik a rendszerváltozás, róluk elfeledkeznek. Piricske és Téli, mint két háború utáni, dzsungelben rekedt japán katona, akkor sem gyanakszik, amikor megszűnik az ellátmány, senki nem jön a jelentésekért, már a K-vonal is süket, és két lábbal rúgják ki őket a mindenható, időközben privát céggé átalakult központból. Amikor végül a „Kitörés Napján” jóakaróik kirobbantják őket a szolgálatból, legatyásodva is, mintha álomkór ülne rajtuk, tovább élik alattvalói szerepüket, bár innentől a száznapos büdös tojással és millió kütyüvel kereskedő, hirtelen itt termett, mosolygós kínai Hui Fen, meg a helyben kitermelődött maffiózó, Huzag Pityu csicskásai lesznek. És persze megjelennek, jönnek-mennek a regényben mindenféle emberek az elhárítástól, a lepukkadt bérházból, illetve a feketegazdaságból. És van még egy visszatérő (fő)szereplő, Kata, aki filmszociográfiát akar készíteni róluk, és megpróbál eligazodni ebben a szövevényes, értelmet, logikát nemigen mutató kapcsolati hálóban, magában a Hálózatban (Kata, az „értelmiség” sztorija a regény legkevésbé erőteljes szála).

A történet 1988 és 1998 közt játszódik. A montázsszerűen, rövidebb epizódokból összerakott regény meglehetősen logikátlanul ugrál előrehátra az időben, a történet nem föltétlenül ott folytatódik, ahol abbamaradt, a szereplők sorsa váratlanul megszakad, aztán ugyanilyen váratlansággal és természetességgel fölbukkan és folytatódik. Ez a vibráló, slendrián időkezelés eleinte zavaró, míg rá nem jön az olvasó, hogy tulajdonképpen tökéletesen mindegy, a rendszerváltás előtt, alatt vagy éppen utána járunk-e, a kellékek változhatnak, a hierarchia meg a struktúra állandó. Az ügyesek, a direktívákat meg narratívákat értők mindig nyernek, a maflák, a rászedhetők örökké vesztesek. Borgesi időkezelés posztszocialista módra, vagy ahogy az egyik szereplő mondja: „A hiteles történetek átslisszolnak egyik szobából a másikba… Átléphetünk egyik szobából a másikba, előre vagy hátra, onnan megint a következőbe, és még tovább, ha hosszú életet kaptunk. Minden kis kirándulással átviszünk a talpunkon valamennyit a mi valós időnkből, vagy éppen egy másik időből, ha elkalandozunk, így amikor visszatérünk, hozzuk a bőrünkön, a cipőnkön, a ruhánkon az összekeveredett időket… Ebben tocsogunk egész életünkben.”

Fehér Béla most is frenetikusan sziporkázik a részletekben, többnyire remek mikrotörténetekkel és karakterekkel. Mindvégig sziporkázó a regény szatirikus nyelvezete: paradoxonokra, abszurdokra épülő érzékletes, gyilkosan pontos képek, karneváli nevetés. (Az öreg kínai pofátlan, de pontos megállapítása a rendszerváltozásról például: „Pörköltek népe fejest ugrott a távol-keleti húsosfazékba.”)


Fehér Béla: Banánliget, Kortárs Kiadó, Budapest 2020, 220 oldal

Az egyik legsikerültebb karakter, az epizódszereplő Mátyusné Főző Irén kádernő, akinek a két balfék ügynököt kell kisegítenie, és persze pont az aszexuális Piricskét szúrja ki a fedőjelenethez:„Több szenvedélyt akarok, elvtárs! Ugorj nekem, markold a csöcsömet, mert ez most nem csöcs, hanem taktikai eszköz! – adta ki az utasítást, de Piricskének nem sok kedve volt markolászni az áporodott illatú asszonyt.”  Sajnos nem világos, hogy a nő miért is ugrik ki később az ablakon, vagy hogy immáron megözvegyült, nyámnyila volt férje miért is rídogál elvesztésén, viszont frenetikus a mikrojelenet pandanja: a privatizált központban Piricske most is belebotlik egy szexéhes macába: „Ugorj rám, gyalázd rommá a testem” – buzdítja, és: „Ágyékon markolta Piricskét, mire az fájdalmasan felüvöltött, próbált szabadulni. Néhányszor erőteljesen a nő arcába csapott az öklével. Fröccsent a vér az orrából, az egyik metszőfoga az alsó ajkán lógott.” Piricske megfutamodik, a nő még utánadörög: „Dögölj meg, te rohadék besúgó! Megtalállak! Megöllek!”

Szintén remek a szomszéd lakás elaggott hegedűtanárnőjének karaktere és a regényen végigvándorló sztorija, a nyomorúságos kisemberé, aki saját csapdájába esve válik maga is aktív elhárítóvá. Móki zavaros, a megjelenésében Banderast utánzó szemetes (közterületes) Ek Mariachival, majd a Banánliget nyomorúságában vigasztalódó szerelmi téblábolásával szívszorító zsáner a társadalom peremére sodródottakról (bár az orani sikertelen vendégmunkás-kiruccanás mintha egy másik történet lenne). Némely, önmagában is egészen pamfletszerű epizód viszont inkább csak színesíti a palettát, például a szír és a török férfi profán szerelmi élete – ők éppen a Banánligetben albérlők, egyéb kapcsolódásuk a főtörténethez nincs.

A díszletek csereberélődnek, a személyek, típusok vagy föltalálják magukat az új világrendben vagy nem. Áfonya, Téli Pál beszervezője nem, ő éppen vécésnéniskedik. Birizdó, az elhárítás egykori futára viszont nyeregbe került („Büdös komcsi! Kimaradtatok a váltásból!”), Mátyás elvtárs egyenesen látványpékséget üzemeltet, vagy valami olyasfélét, Uray exkáder az átvilágítástól tartva iratokat készül megsemmisíteni, az egykor megfigyelt Heller Albert államtitkárrá avanzsál, a galamblelkű Berettyó Fábián viszont hiába házal a régi prolilakásokról szóló kéziratával. Ebben a nagy pörgésben a legerőteljesebb és legerőteljesebben megformált karakter a zavarosban halászó Huzag Pityu. A Drót utcai ház számos kispályás, kisstílű lakójával szemben Huzag Pityu a szemünk előtt a semmiből, legalulról küzdi föl magát afféle teljhatalmú helyi proli keresztapává. Ő az, aki az összes szereplő közül a legpontosabban érti a változás lényegét: „Menni kell előre, amerre a Nap világít!... A pénz meg a simli tart itt össze mindent. Ha valamelyik megszűnne, bedőlne az ország. Én mondom, felpattanunk az aranyvonatra, és integetünk a sok süket lúzernek.” Huzag Pityu vérbő, dörzsölt, energikus figurájához képest a két főszereplő – elhárítói hőskorszakukban is – végtelenül pitiáner, a regény előrehaladtával pedig egyre inkább bosszantóan szerencsétlen, szánni való flótás.

Hogy a rendszerváltozás társadalomkritikai regénye-e a Banánliget, vagy inkább roppant szórakoztató kalandozás az egy rugóra járó rendszerek kisstílű kiszolgálóiról, kárvallottjairól és nyerészkedőiről, avagy hogy regény-e egyáltalán, vagy inkább frenetikus humorú, bizarr elemeket is ötvöző, sziporkázó pamfletfüzér, azt döntse el az olvasó.

/Indulókép: Fortepan/Kozma Endre/

Címkék: