800px-Election_poster_for_the_2019_European_Parliament_election,_Stadskanaal_(2019)_02.jpg

Amikor az Európai Bizottság vagy Parlament vitatja valamely intézkedésünket, a felelősséghárítás az Európai Unióra mint külső tényezőre mutat.

Pofonegyszerű lenne az élet és csupa élvezet a politizálás, ha minden gazember a baloldalhoz, minden rendes ember pedig a jobboldalhoz tartozna. Könnyen megtalálnánk a helyünket a saját közösségünkben, nem is lenne kérdés, hogy kik mellett állnánk ki nap mint nap, és ráadásul tehetnénk ezt minden erkölcsi és gyakorlati fenntartás nélkül. Elkerülnének minket a kínos helyzetek vagy éppen az önmarcangoló tépelődés, hogy helyes döntést hoztunk-e, a helyes mondatot mondtuk-e, a megfelelő embert támogatjuk-e.

Hasonlóképpen móka és kacagás lenne minden hétköznapunk, ha igaz lenne, hogy az összes, Magyarországot bíráló mondat aljasságon, hazugságon, cselszövényen alapul. Ha igaz lenne, hogy mi vagyunk azok, akik mindig, minden körülmények között tudjuk a valót, ám, sajnos, körül vagyunk véve tökfilkókkal és alávaló gonosztevőkkel, akik nem engedik, hogy a magyar géniusz kibontakozzék. Akkor nyilvánvalóan számíthatnánk minden okos és jó szándékú ember segítségére.

A Jóisten azonban, fájdalom, nem így rendezte el a világot. Erkölcsi hajlam és politikai nézetrendszer nem mindig esnek egybe a kívánságaink szerint, mint ahogyan a jellemesség és eszesség sem nemzeti vonalak mentén rendeződik. Elfogadhatunk és használhatunk olcsó sztereotípiákat, ám, ha tiszteletet várunk el másoktól, nekünk is mentesnek kell lennünk a leegyszerűsítő tiszteletlenségektől. A mai magyar politika azonban, úgy tűnik, egyre kevésbé tud ellenállni a csábító lehetőségnek, hogy partnereinknek nemcsak a nézeteit, de létét is kétségbe vonja. Kizárjuk a vitát arra való hivatkozással, hogy a velünk egyet nem értő valamilyen erkölcsi, politikai vagy tudásbeli defektusa miatt nem is méltó rá. Nem érdemes meghallgatni az érveit, mert nyilvánvalóan nem ő, hanem valamely mögötte álló háttérbirodalom nyilatkozik a nevében, így a tartalma nem is érdekes, hiszen maga az indítéka illegitim.

A vita és a vitapartner kizárása hamis biztonságérzetet ad. Az intellektuális összecsapás elmaradása, a másik érvei érdemi cáfolatának hiánya mindkét félnek a maga álláspontját igazolja, sőt radikalizálja és kérlelhetetlenné teszi azt. A megszűnő párbeszéd, bár a táborok összetartását látszatra erősíti, azok belső kohézióját rituálissá silányítja. A viták rászorítják a feleket, hogy időről időre átgondolják érveik érvényességét, megmérjék azt a másik érveinek kereszttüzében. Ennek elmaradása a csoportokat intellektuálisan restté, az együvé tartozásukat merőben formálissá, hiábavalóvá teszi. Ugyanez a veszély áll fenn az Európai Unióról szóló magyarországi viták során is.
 

/Melocco Miklós Áttörés című szoborkompozíciója a Páneurópai Piknik (1989. augusztus 19.) helyszínén, Fertőrákoson. A Magyarországra érkezett keletnémet menekültek az esemény során történt szabadon bocsátása nyugat felé nagyban hozzájárultNémetország újraegyesítéséhez és az európai egységesülés folyamatához Fotó: wikimedia commons/

Immáron több mint hatvan éve zajlik a politikában és a tudományos élet egyes szegleteiben az európai integráció értelmezése kapcsán az úgynevezett szuverenisták és föderalisták vitája. Míg az előbbiek úgy gondolják, hogy az európai együttműködésnek nem szabad meghaladnia az egyes tagállamok közötti – ők ezt gyakran nemzetállamnak nevezik, nekünk, magyaroknak pontosan észben kell tartanunk, mekkora csapda is ez – gazdasági kooperációt, addig az utóbbiak egy európai föderáció, vagyis egy állam létrehozásában gondolkodnak.

Az európai integráció első harminc-negyven évét nagyjából találóan le is írta ennek a két tábornak a néha kétségtelenül leegyszerűsítő vitája. A múlt század 90-es éveitől kezdve azonban egyre szaporodnak azok a jelek, amelyek arra utalnak, hogy miközben a vitatkozók egymással és az egymásról alkotott rémképekkel voltak elfoglalva, addig az európai integráció saját utat talált magának.

Mihez kezdjen ugyanis egy szuve-renista a közös pénznemmel, az euróval, amely az állami szuverenitás egyik legjelentősebb kellékétől fosztotta meg a vállalkozásban részt vevő országokat? Vagy mit tegyen egy föderalista az uniós állampolgársággal, amit ugyan létrehoz a maastrichti szerződés, de rögtön ki is mondja, hogy másodlagos a nemzeti állampolgársághoz képest, és nem léphet annak helyébe?

Mára az Európai Unió olyan rendkívül összetett, újszerű nemzetközi együttműködéssé vált, amely egyes területeken már-már föderációként működik, összességében azonban a tagállamok érdekei jelentik létalapját. Ha bárkinek kétsége lenne ezzel kapcsolatban, akkor elég egy pillantást vetnie a német alkotmánybíróság május 6-ai döntésére, amelyben mind az Európai Központi Bankot, mind pedig az annak ügyében eljáró Európai Unió Bíróságát elmarasztalta.

Magyar szemmel talán szokatlanul sokdimenziós az uniós szinten kialakult politikai szereplők és arénák hálózata, a szabályok nyitottsága és bonyolultsága, a rendszer szintjeinek sokasága. Mi viszonylag kevés szereplőből álló, homogén szerkezetű, erősen központosított politikai térhez szoktunk. Ezért hajlamosak vagyunk az európai belpolitikát is saját tapasztalataink alapján megítélni, s így talán kaotikusnak, esetlegesnek és bonyolultnak találni.

Ugyanakkor tudomásul kell vennünk, hogy tizenhat éve olyan közösséghez csatlakoztunk, amelynek akkor már léteztek a szabályai. Ezeket mi csak korlátozott mértékben tudjuk átírni, nem is remélhettünk ennél többet. Persze egy németnek, belgának vagy spanyolnak talán könnyebb kiismernie magát az európai belpolitika rejtelmeiben, hiszen politikai rendszerük összetettsége több hasonló vonást mutat az Unióéval. Rendszerünk különbözősége azonban nem adhat felmentést politikusainknak, de polgártársainknak sem: ha eredményesek akarunk lenni, akkor tudnunk kell az ottani játékszabályok szerint játszani.
Megtanulták ezt mások is, meg kell tanulnunk nekünk is. Az Európai Unió nincs beoltva a magyarok ellen. Nem sújt minket turáni átok sem. Mindössze meg kell találnunk a hatékony érdekérvényesítés csatornáit és módszereit az európai belpolitikában. Barátokat és szövetségeseket kell szereznünk, ellenségeink úgyis jönnek maguktól is.

Kétségtelenül nehezebb ez most, tizennégy év – igen, nem tévedés, én 2006-tól számolom a Magyarország megítélése körüli viták kezdetét – elteltével újrakezdeni érdekérvényesítési csatornáink kiépítését, de most sem tartom lehetetlennek. Saját tapasztalataim alapján írhatom, hogy megfelelő érvekkel és kellő szorgalommal számos vita megnyerhető, s árnyalható a Magyarországról alkotott kép. Miniszterként a médiatörvény és az igazságszolgáltatási reformmal kapcsolatos nézeteltérések, biztosként pedig a magyarországi demokrácia állapota körüli viták bőven szolgáltattak alkalmat meggyőző érvek kidolgozására. Legnagyobb sikerünknek e téren azt könyvelem el, amikor Frans Timmermans az Európai Parlamentben a Magyarországról szóló vita során, összegezve bizottsági polémiáink lényegét, kijelentette, hogy az Európai Bizottság nem lát okot Magyarország esetében a hetes cikk szerinti eljárás elindítására.

Ugyanakkor sajnálatos, de igaz, hogy más országok kormányzati politikusai és európai parlamenti képviselői sokkal aktívabbak, mint – kevés számú kivételtől eltekintve – a mieink. A nemzeti érdekeinkért folytatott lobbitevékenység nem spórolható meg hangos felháborodással és sértődöttséggel.

A sikerhez azonban azt ugyancsak tudnunk kell, és el is kell ismernünk, nem vagyunk tévedhetetlenek, mint ahogyan az sem elképzelhető, hogy az uniós intézményeknek soha sincs igazuk. Amint bőven adódott példa arra, meg tudtuk győzni vitapartnereinket kétségbevont megoldásaink helyességéről, úgy volt olyan is, amikor nekünk kellett meghátrálni, belátva igazukat. Mindez azonban egyáltalán nem példa nélküli az európai belpolitikában. Minden tagállam kisebb-nagyobb vitákban próbálgatja bővíteni mozgástere határait. Barátok nélkül azonban sokkal nehezebb megvívni ezeket a politikai csatákat. Még a  baloldali többségű Európai Parlamentben is jobb pozíciókat tudunk elérni, ha saját szövetségeinket nem felmondjuk, hanem megerősítjük. Még akkor is, ha ennek az az ára, hogy egyes kérdésekben visszavonulunk, nem pedig vitapartnereinket próbáljuk meghátrálásra szorítani.

Amikor  az Európai Bizottság vagy Parlament vitatja valamely intézkedésünket, a felelősséghárítás az Európai Unióra mint külső tényezőre mutat. A nemzet kollektív emlékezetéből felidézi a külső hatalmakkal kapcsolatos sztereotip vádakat. Ma már közhelyszerű fordulat politikusaink megszólalásaiban, hogy ami tegnapelőtt Bécs, tegnap Moszkva volt, az ma Brüsszel.

Ha még oly jogosnak éreznénk is sérelmünket, két dologról nem szabad elfeledkeznünk. Brüsszel nem Moszkva: nem rohanta le háromszor, hanem a Marshall-segélyhez fogható összegekkel támogatja az országot. A fiatalabb nemzedékeknek esetleg van mentségük ilyen tévképzeteket elfogadni, de az idősebbek felelőssége emlékezni és emlékeztetni a Moszkvából vezényelt pártállami diktatúra embertelenségeire, kilátástalanságára.

Másrészt a felelősséghárító mondatok hallatán nem árt észben tartani, hogy az Európai Unió mi vagyunk. Tizenhat éve ott vannak képviselőink a döntéshozó testületekben. Ott ül a magyar miniszterelnök az Európai Tanács értekezletein. Részt vesznek minisztereink a Tanács vitáin. 2004 óta folyamatosan közreműködnek magyar képviselők az Európai Parlament munkájában, közülük néhányan személyükben is azonosak. Többük parlamenti alelnökként jelentős befolyást gyakorolt-gyakorol az ülések napirendjére (Tőkés László, Surján László, Dobrev Klára, Járóka Lívia). Tizenhat éve az Európai Bizottságnak is van Magyarországról delegált tagja.

Az intézményi jelenlét mellett pedig tizenhat éve jelen vagyunk az európai közélet színterein is: érdekcsoportjaink, művészeink, tudósaink, üzletembereink, polgáraink formálják nap mint nap a rólunk kialakított képet, tehetik irántunk érdeklődővé és nyitottá európai társainkat. Ám nemcsak a rólunk alkotott képet alakíthatják-alakíthatjuk, hanem egyben az Európai Uniót magát is. Az általunk felvetett problémák, megoldási javaslatok ugyanúgy részeivé válnak az Európai Unió jövőjének, mint a mások által támogatottak. Persze sok vita és küzdelem árán. De mindennek van eredménye: Magyarország például elérte, hogy  a migrációs politikában jelentős változás álljon be, az Európai Ügyészséghez nem minden tagállam csatlakozott (rajtunk kívül: Dánia, Írország, Lengyelország és Svédország nem), vagy éppen, hogy 2011-től minden év augusztus 23-án Európa-szerte megemlékezhetünk – kérdés persze, tesszük-e – mindkét totalitárius rendszer áldozatairól.

Nehéz, de magyar szempontból sikeres viták voltak ezek. Mi magunk éppen úgy alakítjuk a jövő Európai Unióját, mint bármely más tagállam polgárai. Van, amikor nehezebb érvényesíteni elképzeléseinket, van, amikor könnyebb. A vitát azonban nem szabad feladnunk vagy kizárnunk a másik méltatlanságára hivatkozva. Közös politikai döntés sehol sem születik így. Magyarországon sem.

/Indulókép: A 2019-es EP-választás egyik plakátja a 32 ezres lakosú, hollandiai  Stadskanaal városban. Fotó: wikimedia commons/