csibi szilvi fotója nők lapja 2013.jpg

Extra Dry. Ez a József Attila-díjas író új regénye. Főhőse Aladár, a negyvenöt éves, átlagos mai magyar férfi. De mi és ki is valójában az átlagos manapság? Kötődések hiánya nemzethez, családhoz, önmagunkhoz. De ezt már megírta Kassák és Krúdy. Vagy mégse? (Az interjú rövidebb változata megjelent az Országút 14. számában. )

Átlagosnak tartja magát?

Nem.

Miért? Milyen valójában?

Ezt biztos Aladár miatt kérdezi, aki a könyv főhőse. Bár nem „fő” és nem is „hős”. Ő egy önmagát átlagosnak tartó férfi. Átlagos középosztálybeli életet él. Átlagosan unalmas és monoton, rutinból közlekedő ember. Szerintem jómagam nem ilyen életet élek. De hogy én milyen vagyok, az a regény szempontjából tökmindegy.

Behatárolható igazán, hogy ki és mi az átlagos? Mert jelen esetben a se nem „fő”,  se nem „hős” Aladárnak bomba nője van – feleség gyanánt, aki ráadásul meg is csalja. Azért ez mégsem az a hétköznapi élet.

Persze, az átlagos az egyik a sok fogalom közül, ami nem jelent semmit. Mert miből számoljuk ki az átlagot? Aladár középosztálybeli, középkorú, középmagas, közepesen okos, közepesen jól kereső, közepesen jó helyen lakó ember. Azt hiszi, a feleségét leszámítva, mindenben átlagos. De ez nem igaz. A némafilmekről való tudása például jóval átlagon felüli.

Amiket némán néz a munkahelyén, titokban.

Azért néz némafilmeket, hogy a munkatársai ne vegyék észre, hogy nem dolgozik. Valójában azonban azért, mert ő egy néma férfi. Nem kommunikál a környezetével. És magával sem. A feleségének is ezért lesz belőle elege. Rengeteg ilyen embert látok magam körül. Nem kommunikálnak. Valószínűleg már a szüleik sem tették, így aztán nem adták tovább ezt a tudást a gyereküknek. Persze, olykor beszélnek, mozog a szájuk, de ez csak rutin, megtévesztés, érdemi gondolat- és érzelemcsere nem történik. Teljes létfelejtésben élnek. Kivonultak a létből. Alszanak. Hibernálták magukat. Nincsenek itt. Megvan a napi rutin, nem akarnak sehonnan kiemelkedni, nem dugják ki a fejüket a homokból. Aladár néma léte azonban egyszer csak felrobban. És akkor kiderül, hogy nincsenek kapaszkodási pontok az életében. Nincs kapcsolata a családjával, a gyerekeivel, a munkatársaival, nincsenek barátai, és azt sem tudja, magával hányadán áll. Majd rátalál az apósára. Akinek megvannak a maga elképzelései az életről és a világról. Kicsit régimódi elképzelések, de sziklaszilárdak. Aladár belekapaszkodik apósába és annak elveibe.

Aladár 2020-ban  tipikus magyar férfi?

Nem csak Magyarországon tipikus ez a létforma. A társadalom hibernálja az embert: ne gondolkozzon, ne érezzen, ne lázadjon. Ne folytasson párbeszédet, hiszen a dialógusban mindig benne van a konfliktus lehetősége. Márpedig a konfliktust kerülni kell. Popzenétől, mélyhűtött kajáktól, tévéfocitól félálomba süllyedve dolgozunk és fogyasztunk, teljesítjük munkahelyi és családi kötelességeinket, rendesen bevásárlunk, nyaralni is járunk, csukott szemmel csináljuk a rutint, tehát jó emberek, jó polgárok vagyunk. Most például egy kocsmában beszélgetünk. Pár nappal ezelőtt is itt voltam. Valakivel beszélgetni akartam. Egyszer csak megszólalt ez a teljesen lélekromboló popzene. Fizikailag lehetetlenné tette a párbeszédet. Nem véletlenül. Erre találták ki. Ahogy a tévés fociközvetítést is. Az emberek üveges tekintettel nézik a képernyőt, nem beszélgetnek. Pedig a kocsma az egyik utolsó olyan helye a világnak, ahol az emberek még kommunikálnak egymással. Afféle agora. De ezt is lehetetlenné teszik. Ha kommunikálsz, akkor gondolkozol. Beszélgetés közben kialakulnak vélemények, ezek ütköznek. Eljutunk valahonnan valahová. A kommunikáció megtölt bennünket tartalommal. Ez nem jó. Kiüresedve, félálomban, gondolatok nélkül sokkal jobban lehet fogyasztani. Tehát be kell szüntetni a kommunikációt, és ki kell üresíteni az embereket. Erre való a kocsmában szóló konzervzene, a tévé, a Facebook, az okostelefon, a pláza és a többi. Maga az üresség! Ez a lebutítás tulajdonképpen mindenkire hat.

Akkor Aladár az Ön antifigurája? Olyan, amilyen Ön nem akar lenni?

Ezt nem tudom. A saját szereplőimhez nem viszonyulok semmilyen módon. Regényíró az, aki el akar tűnni a műve mögött, mondta Flaubert.

Honnan jött akkor az inspiráció?

Nyilván nem fantazmagória, rengeteg Aladár van a környezetemben, aki valójában nincs itt. Elkezd az ember vele beszélgetni, és mindenre panelválaszokat ad. Lényegében nem akar veled kommunikálni, de megsérteni sem. Nincs mondanivalója a világról. De ettől még működik. Szerintem ilyen ember minden családban vagy ismerősi körben van, nem is egy. Ennek a típusnak a negyvenes éveire már régen leépültek az emberi kapcsolatai, és magával sem tart fenn érdemi viszonyt. Ennek ellenére – mint már említettem – van családja, munkája, jár nyaralni és társaságba, messziről alig látszik rajta, hogy már zombi.

Közben megszólalt a zene a szabadtéri a kocsmában, és a szél is erősebb lett, mint szokott lenni – általában.

Persze, bizonyos szempontból az írói munka is zombilét, hibernáció. Napokat, heteket töltök egyedül egy szobában, magammal. Mert ez a meló éppen olyan, amilyennek Bächer Iván mondta: sajnos, írni csak írás közben lehet. Sok mindent lehet csinálni sok minden mellett és közben, de írni csak írás közben.

Mondhatjuk úgy, hogy izoláltan?

Lényegében igen. De azért én a teljesen izolált íróban nem hiszek. Az olyanban, akinek nincs kapcsolata az élettel, a világgal, és csak arról ír, hogy ő teljes izolációban ír.

Ha ezt a történetet most folytatná, akkor Aladár élete megváltozott volna a karantén időszakában? Mert idén tavasszal nagyon is egymásra voltunk utalva.

Nyilván többé-kevésbé megváltozott mindenkinek az élete erre a pár hónapra.

Biztos, hogy csak erre az utólag már rövidnek számító időre?

Nem hiszem, hogy ez az időszak túl sokat módosított volna az emberek alapvető hozzáállásán. Nyilván volt olyan réteg, akinek ez nagyon jól jött. Az én jól szituált, középosztálybeli ismerőseim például nagyon is pozitívan élték meg a karantént: kaptak némi extra szünidőt, és még nyaralni se kellett. Mert a nyaralás szintén nagy és fárasztó meló. Megszervezni, lefoglalni, utazni, folyamatosan nézni a nevezetességeket, szelfizni, posztolni, strandra menni, belépőt venni... Ez lényegében a munka egy másik fajtája, a fogyasztó egyik nagy és szent kötelessége. Ilyenkor sincs kommunikáció a családban, mert ugyan nem dolgozunk, de tulajdonképpen mégis... El kell költeni a pénzt, amit év közben kerestünk.

Nem gondolja úgy, hogy a karantén azért csak egyfajta nagyobb impulzust adott a családnak?

Szerintem azért nem lesz többé karantén, mert a rendszer működtetői rájöttek, mivel se dolgozni, se nyaralni, se iskolába nem kell menni karantén alatt, a családok tagjai kapcsolatba léptek egymással és magukkal. Végre el lehetett olvasni azokat a könyveket, amelyek évek óta az éjjeliszekrényen várakoztak. Lehetett beszélgetni a gyerekkel, lehetett borozni az asszonnyal az erkélyen. Talán kicsit kevesebbet is fogyasztottunk. Akinek volt némi anyagi tartaléka, az kifejezetten jól élte meg ezt, fel tudott bukkanni néhány pillanatra a víz alól egy kis levegőért. Sokan egyenesen azt mondják, ezt minden évben meg kellene csinálni…

Minden évben karantén?

Nem új dolog ez. II. József idején volt az első népszámlálás Magyarországon, melyből kiderül, hogy a felnőtt férfi népesség 80 százaléka paraszt volt. Az ország döntő többsége később is földműveléssel foglalkozott. Ezek a paraszti családok télre karanténba vonultak. Leállt a mezőgazdaság, bezárták az ajtót, ablakot, hogy a meleg ne menjen ki, három-négy nemzedék össze volt zárva egyetlen házban vagy szobában. A nagypapa pipázott, itták a pálinkát, kifaragták a furulyát meg a bicska nyelét, nagyokat beszélgettek, meséltek, énekeltek... Elregélték a gyereknek, milyen volt, amikor Rózsa Sándor lemészárolta a szomszédot. Karantén nélkül talán nem lennének népdalok és népmesék. 

Akkor nem most találtuk fel a spanyolviaszt?

Hát nem. Szerintem mindenkinek megvan a saját maga karanténtörténete. Mindenki lefordította a karantént a saját nyelvére. Már csak azért is, mert a média ezúttal nem adott egyetlen kész történetet. Úgy látom magam körül, hogy a média (úgy en bloc) teljesen elvesztette a hitelességét. Ismerőseim nagy része egy idő után teljesen megszakította a viszonyt a médiával. Nem idegesítette magát azzal, hogy egyik nap elolvassa a híreket, majd másik nap ezen hírek szöges ellentétét. Ha úgy kezd egy mondatot, hogy „azt olvastam az XY újságban / híroldalon stb.”, a másik azonnal  rálegyint. És akkor mi van? Leírtak azok már mindent, a nagy részéről kiderült, hogy köze nem volt a tényekhez. Jó, hogy nem Münchhausen báróval jön itt nekem…

Azért ezeket nem a média találta ki... Az csak közvetítette az illetékesek nyilatkozatait, amelyek kezdetben valóban nem voltak nagyon egységesek, és némileg hektikusnak tűntek.

Persze, ez így van. Mégis, a sajtó iránti bizalom szinte teljesen megszűnt. Én is rengeteg buta, klikkvadász, hangulatkeltő cikket olvastam addig hitelesnek tűnő oldalakon. Egyik-másik a rémhírterjesztés határát súrolta. Nem tudok semmit, de profin keltem a pánikot – körülbelül ez volt a recept. Mire egy párbeszéd elkezdődhetett volna, addigra a média olyan pánikot keltett, hogy megszűnt a párbeszéd lehetősége. Ez az én történetem. Aki a szabadkőművesekben, a háttérhatalmakban, a kínai világuralmi törekvésekben, a pomogácsokban stb. hisz, annak másik története van. De mindenkinek megvan a sajátja.

Mennyire vonzódik a közel- vagy a régmúlthoz? Sokszor hoz onnan példákat.

Szeretem a történelmet, de egyrészt nem vagyok történész, másrészt a történelem is csak egy emberek által, utólagosan kreált dolog. Sok történelem van, kb. annyi, ahány igazság. Attól függ, hogy ki meséli el, honnan nézzük. Mondom egy friss élményemet. Pár nappal ezelőtt például Kassák Lajost olvastam. Őt ugye nagy avantgárd költőnek ismerjük, esetleg a magyar memoárirodalom klasszikusát is olvastuk, az Egy ember életét. Pedig regényírónak is elég jó. Ha az Angyalföld című könyvét olvassuk, olyan érzésünk van, mintha Tersánszkyról lehántanánk a csibész csavargóromantikát és az ehhez kapcsolódó humort, aztán marad egy nagyon szikár, könyörtelen, reménytelen szociopróza. Ugyanazt a kort, a Monarchia utolsó évtizedeit meséli el, ami például Krúdynak is gyakori témája. Ami ugye a ma számára legtöbbször aranykor, a kiegyezés utáni gazdasági fellendülés, vasúthálózat, Budapest születése, Nyugat stb. Ami Krúdynál csodás, nosztalgikus, melankolikus mesevilág (az ember veri a fejét a falba, hogy miért nem akkor élt), ugyanaz Kassáknál megalázó, fájdalmas, élhetetlen, nyomorgó pokol. Pedig légvonalban nincs olyan messze Angyalföld a Király utcától... Ugyanaz a kor, ugyanaz az ország, ugyanaz a város, még az elbeszélők is hasonlók: két magyar író. És két teljesen különböző „boldog békeidő”, két teljesen különböző Trianont megelőző történelem. 

Lényegében társadalmi osztályokról beszélünk. Ugyanaz a kor, más élethelyzetek.

Igen. Teljesen más a piramisok kora a fáraók és a rabszolgák szemszögéből. De ennél még sokkal nagyobb a baj, mert rengeteg kicsi igazság van, amit a történelem általában egyetlen nagy narratívába sűrít. 

Említette Trianont. Ön szerint a 100 évvel ezelőtti békediktátum egy választóvonalnak tekinthető a magyar társadalmi és irodalmi életben?

Mindenképpen. Nyilván egy teljesen más világ jött utána. Minden szempontból. Ez is azonban kölönböző okok miatt miatt választóvonal az egyes embereknek. Rengeteg igazság van Trianon-ügyben is. Romsics Ignác Trianon és a holokauszt című tanulmányában írja, hogy a nem zsidó magyaroknak 1920 elsősorban Trianont, a nemzet szétszakíttatását, ugyanez a dátum a zsidó származású magyar állampolgároknak az állami diszkriminációk kezdetét és a folyamatos jogvesztések kezdőpontját jelenti. Az biztos, hogy Európa átszabása nem sikerült túl jól, különben nem jött volna 20 év múlva egy újabb világháború...

...Európát szabták újra vagy Magyarországot?

Tulajdonképpen egész Európa átalakult. Az első világháborúval egy új időszámítás kezdődött. Az én nagyapám az első világháború kezdetekor, 1914-ben született, hatéves volt Trianon idején, 1944-ig élt Erdélyben. Segesváron nőtt fel, anyanyelvi szinten tudott magyarul, németül, románul. Az iskolában megtanult franciául. Kamaszkorában visszakerült Kolozsvárra. Románul végezte az egyetemet. Újságíró lett. Az ő Trianon-végzete csak 1944-ben teljesedett be, amikor a szovjetek elfoglalták Kolozsvárt. Akkor 5000 férfit vittek el a városból az oroszok málenkij robotra az Urálhoz. Ő inkább lelécelt egy kukoricát szállító vagon tetején a feleségével és az egyéves fiával, Hódmezővásárhelyre. Később ő ezt úgy dolgozta fel, mint Aladár. A némaságba menekült. Vagyis nem dolgozta fel. Némán cipelte magával. Soha többé nem beszélt erről, és soha többet nem ment oda. Újságíróként bejárta a fél világot, de soha nem tért vissza Erdélybe.

Ezek szerint minden ember számára máskor és máshogyan jött el Trianon?

Ezt nem tudom. De az biztos, hogy nem egy Trianon van, hanem nagyon sokféle.

Akár 10-15 millió is lehet?

Vagy több. Mert egész más a román, a szlovák vagy a szerb Trianon, mint a magyar. Erről a sokféle Trianonról az irodalomból is lehet értesülni: pl. Híd a Drinán, Végel László Neoplantája vagy éppen a Švejk jó példák erre. A mániákus magyarverő Vodička árkász igazsága elég messze van egy Erdélyből elűzött magyar vagonlakó igazságától, de egy közös van bennük: mindkettő igazság. Szóval a történelemben semmit nem lehet egyetlen igazság szemszögéből nézni, aki ezt teszi, hazudik. Kundera A regény művészetében írja, hogy a regény „a száz és száz viszonylagos Igazság” világa, a regény bölcsessége a bizonytalanság bölcsessége. A történelem legtöbbször csupán egyetlen igazságot ismer. De ha csak egyetlen igazság van egy regényben, az egy didaktikus, rossz regény.

Volt egy félév, amit Kolozsváron töltött. Akkor a nagyszülők igazságát kereste?

A nagyapám nyomait kutattam, aki nagyon közel állt hozzám. Úgy nőttem fel, hogy ő nem beszélt a múltjáról. Valahogy mindig ott lebegett körülötte Erdély, de ez csak valami néma borongás volt, csöndes csomborillat, semmi több. Miután 2000-ben meghalt, egyre többet jártam Erdélybe, és végül úgy döntöttem, fél évet Kolozsváron töltök, városfelfedezéssel, levéltárazással, kocsmázással. Ott akartam kicsit lakni, beszívni a levegőt. Más kirándulni valahol, és más ott élni. Nagyapám az Ellenzéknél dolgozott újságíróként, ennél a lapnál olyan írók fordultak meg, mint Hunyady Sándor, Bánffy Miklós vagy Tamási Áron. Közben kicsit kolozsvári lettem én is. És összeállt valamiféle kép.  
 

/A kolozsvári Szent György-szobor Fotó: Wikimedia Commons/

Mi állt össze?

Nagyon sok mindent megtudtam arról a világról, amiben ő élt. Erről a városról, ami az egyik legfontosabb magyar város. Nagyon sokat tanultam Kolozsvárról. Talán megértettem, hogy miért nem beszélt többet az első 30 évéről, az első fia szülővárosáról.

Miközben egy Aladárrá vált.

Igen, tulajdonképpen nagyapám is egy Aladár lett. Nem volt tudása vagy bátorsága a traumája feldolgozásához. Ő is egy dióként önmagában zárt ember lett. Nem igazán kommunikált a külvilággal. Valószínűleg szakmailag is sokkal több volt benne, mint amilyen pályát végül befutott. A kötelező rutint lenyomta, a többihez már nem volt ereje. Talán a családjában is néma volt, mai napig nem értik, nekem miért nyílt meg úgy-ahogy. De utólag ezt már nagyon nehéz megítélni, hogy milyen apa és férj volt, egyrészt mert nem voltam ott, másrészt mert 50-100 éve még egészen mást jelentett a „jó apa” és a „jó férj” fogalma. Az Extra dry című regényemnek ez az egyik fő vállalása, hogy bemutassa, hol tart ma a házasság intézménye, hogyan működnek vagy nem működnek a párkapcsolatok, hogyan változtak meg a nemi szerepek, és hogy sikerült-e ehhez alkalmazkodnunk. Nem új vállalás ez, most olvastam Kassák Egy kosár gyümölcs című regényét is, 1939-ben jelent meg, és semmi másról nem szól, csakis arról, milyen keserves vége van, ha az ember a házasságban boldogságot, szerelmet, önmegvalósítást keres. Vég nélkül sorolhatnánk a XIX. századtól a házasság intézményének válságát bemutató szépirodalmi műveket, mintha 200 éve ez lenne a próza fő témája. Az Extra dry-ban is számtalan házasságba és párkapcsolatba bepillanthatunk, és valahogy mindegyiknél homok kerül a fogaskerekek közé. Ami nem csoda, ez a szerkezet nem a boldogságra és a szerelemre lett eredetileg kitalálva.

Hanem mire?

Gazdasági és fajfenntartási szempontok hozták létre. Mai morállal vizsgálva igazságtalannak tűnik a működése, ronda patriarchális intézmény volt, de működött a maga módján, ami annyit tesz, hogy említett céljait elérte. Aztán jöttünk az új elvárásainkkal, és ahelyett, hogy egy másik gépezetet építettünk volna, beleerőltettük az új alkatrészeket.

Jobb volt a 100 évvel ezelőtti szerkezete a családnak, mint ma?

A „jó” egy morális fogalom, aminek a tartalma folyton változik. Az biztos, hogy régen egyértelműbbek voltak a szabályok. Mindenki tudta, mi a dolga, a szerepe, mik az elvárások vele szemben. Most sokkal nagyobb a tanácstalanság. A nemi szerepek gyökeres megváltozásával például rengeteg bizonytalanul kóválygó férfit látok – a régi értékek már nem érvényesek, az új szerep még nem egészen világos. 

Most is működik a házasság valamilyen szinten.

Füstöl, kattog, lángol – már jóval többször nem működik, mint ahányszor működik. És még azok a házasságok is gyakran rosszak, amelyek működnek, sőt kívülről Paradicsomnak látszanak. Egy nyugdíjas férfi mesélte nekem, együtt vártunk taxira, hogy az anyja és az apja voltak „a mintaházasok”. Kézen fogva sétálás egy életen át, soha egy hangos szó, kölcsönös tisztelet és szeretet. De amikor kettesben maradtak, az öregnek első dolga volt, hogy fia fülébe súgja: „Sose nősülj meg!”

De ez így volt mindig, nem?

Hát ha mindig nem is, de jó ideje problémák vannak vele. Persze régen még nem volt annyira egyértelmű, hogy ha valami nem működik, kidobjuk a kukába, és megyünk tovább. A hetvenes-nyolcvanas években egy kisvárosban nőttem fel, akkor és ott még szabályosan szégyen volt a válás. Még az elvált szülők gyerekére is úgy néztek az iskolában, mintha billog lenne a homlokán. Az elvált nők megítéléséről már nem is beszélve.

Ezek szerint mégis jól csinálta Aladár, hogy néma maradt a házasságban.

Igen, ez egy létező technika. Ha hibernálja magát, nem szembesül a problémákkal. Ha nem kommunikál, nem ütközik. Amíg alszik, nem keveredik semmi rosszba. A kérdés csak az, hogy érdemes-e a lét alatt élni? Aladár felesége például egy ponton túl nem tud, inkább felrobbantja ezt a kívülről ideálisnak tetsző szövetséget.

Tehát a biztos megmaradás elve a szürkeség?

Hát, az biztos, hogy a szürkeség nem tesz rosszat a megmaradásnak. Ha beleolvad a környezetébe, ha nem dugja ki a fejét a tömegből, ha megpróbál észrevétlen maradni, talán megússza.

Panelként szokták felhozni, de mégis: ha a halálos ágyunkon visszatekintünk az életünkre, akkor az mitől lehet vagy lehetne teljes és adott esetben izgalmas?

(nevet) Én nem vagyok egy életvezetési coach. Még Hamvas Béla sem vagyok. Nem tudok arra választ adni, hogyan kellene élni. Én csak történeteket írok, vagyis szeretek magammal beszélgetni. Meg ülni a kocsmában, sört inni, és dumálni. Szeretek vitatkozni, ütközni, mesélni, sztorikat hallgatni, szeretem, ha zajlik az élet, ha a vélemények egymásnak feszülnek, ha tudunk még magunkon röhögni.

/Indulókép: Cserna Szabó András Fotó: Csibi Szilvi/