Donald_Trump_i_Andrzej_Duda_na_Zamku_Królewskim.jpg

Amerikát hagyományosan nem foglalkoztatta térségünk, a rendszerváltozással, a Szovjetunió letűntével mégis „zaklatott hartárvidékévé” váltunk.

Közép- és Kelet-Európa az Egyesült Államok globális stratégiai érdekeiben rendszerint a második vonalba szorult. Hogy Otto von Bismarck nevezetes mondását parafrazáljuk, Washingtonnak a II. világháborúban a térségért, kis túlzással, nem volt érdemes feláldozni egyetlen tengerészgyalogost sem. Sőt, miként újabb kutatások feltárták, a magyar kiugrási elképzelésekkel mindössze azért foglalkoztak Bernben, Isztambulban és más váro-sokban az amerikai katonai hírszerzés ügynökei, hogy felkeltsék a németek gyanakvását, a tervezett normandiai partraszállás előtt kikényszerítsék Magyarország német megszállását, és ezáltal gyengítsék a Wehrmacht erőit a nyugati falnál. Lengyelország sorsa nagyjából annyira érdekelte Franklin D. Rooseveltet, hogy a több millió lengyel származású amerikai miként fog szavazni az 1944-es elnökválasztáson. Dwight D. Eisenhower, a szövetséges erők amerikai főparancsnoka levélben nyugtatta meg Joszif Sztálint, hogy az általa vezetett csapatoknak nincs szándékukban a Vörös Hadsereg előtt felszabadítani az olyan ikonikus közép-európai városokat, mint Bécs vagy Prága. Az amerikai stratégia egyértelmű volt: átengedni a térséget a szovjeteknek az utóbbiak, úgymond, legitim biztonsági érdekei miatt.

Az amerikai hidegháborús politika Közép- és Kelet-Európát teljes mértékben alárendelte az amerikai–szovjet viszonynak, akármilyen retorikai ködösítések történtek is. Az Egyesült Államok történelmi léptékben pillanatok alatt napirendre tért az 1956-os magyar forradalom vagy az 1968-as prágai tavasz eltiprása fölött. Az 1980-as évek elejétől óvatosan támogatni kezdte a lengyel Szolidaritást, de egyre több bizonyíték támasztja alá, hogy az 1989-es változások nem az amerikai elképzelések szerint mentek végbe; még ekkor is elsősorban az volt a fő cél Washingtonban, hogy a térség országai továbbra is a „tárgyai” és ne az „alanyai” legyenek a nagypolitikának.


/The Red Iceberg 1960/

Még konkrétabban: ne „fussanak túlságosan” előre, ne veszélyeztessék Mihail Gorbacsov pozícióit, és ne legyenek „nacionalisták”, amire George H. W. Bush akkori elnök figyelmeztette 1991. augusztus 1-jén a térség népeit elhíresült kijevi „gyávanyúl”-beszédében. Sőt, egyes amerikai stratégák egy második „Jaltát”, az érdekszférák újbóli elhatárolását javasolták, és forráshiányra hivatkozva elzárkóztak a közép- és kelet-európai átmenetet valóban segítő második „Marshall-segélytől”. Ezen túlmenően az amerikai elképzelések egyes térségbeli országok belpolitikai alakulását illetően sem mindig estek egybe a „helyiek” akaratával, és ebből adódóan máig tartó feszültségek, viták támadnak, elsősorban akkor, ha az Egyesült Államokban balközép (demokrata) adminisztráció és az adott országban jobbközép kormány van hivatalban; más szavakkal: az amerikai, illetve a térségbeli belpolitika is befolyásolja a kétoldalú kapcsolatokat.

A régió geopolitikai környezete a Szovjetunió összeomlásával értelemszerűen megváltozott. Ennélfogva Washington immár nem tartja érvényesnek a hidegháborús, egyértelműen „Russia first” („Oroszország az első”) szemléletét, és számos tekintetben felértékelte a korábban másodlagos szerepet játszó övezetet. Lehetőség nyílt az atlanti közösség bővítésére és erősítésére a terület nagyjából százmilliós népességével; az amerikai érdekszférába tartozó Európa területének körülbelül harmincszázalékos kiterjesztésével, ami több száz kilométeres stratégiai mélységet biztosított a nyugat-európai „mag”-államoknak (és közvetve az Egyesült Államoknak); továbbá a térség kikerült az orosz érdekszférából. Mindezért cserébe Amerika kiterjesztette a NATO biztonsági ernyőjét az évek során fokozatosan a szervezetbe felvett új tagállamok fölé; a közép- és kelet-európaiak szempontjából a NATO-szerződés kollektív védelmet biztosító V. cikkelye jelenti az Egyesült Államokkal való kapcsolatok sarokkövét s valódi raison d’étre-jét. Természetesen, az érdekviszony nem egyoldalú: Washington a katonai szövetség révén „európai” hatalomként tudja befolyásolni a földrészen zajló eseményeket. A hidegháború vége és a szervezet bővítése azzal a járulékos következménnyel is járt, hogy a nyugat-európaiak egyre kritikusabban viszonyulnak az Egyesült Államok számos politikájához, míg a közép- és kelet-európaiak, akiket a potenciális orosz fenyegetés (főleg a lengyeleket és a baltiakat) közvetlenebbül érint, nagyobb megértést tanúsítanak a kétséges stratégiai következményekkel járó amerikai lépések, így például 2003-ban Irak megtámadása iránt.

Ebből a perspektívából nézve az Egyesült Államok a Nyugat-Európa egyes országaival folytatott stratégiai és/vagy taktikai vitáiban ellensúlyként általában támaszkodni tud a közép- és kelet-európaiakra. Ugyanakkor a térség államainak vigyázniuk kell arra, meddig mennek el Washington támogatásában; a katonai védelemtől eltekintve Nyugat-Európa minden vonatkozásban fontosabb ezeknek az államoknak, mint hogy egy stratégiai kérdésben az Egyesült Államok mellett foglaljanak állást Berlin és Párizs ellenében. A térség hidegháború utáni geopolitikai változásainak egyik másik vetülete egy potenciális német–orosz rapprochement (közeledés), amelynek a részét jelentheti az Északi Áramlat 1-es és 2-es vezeték – az utóbbiról szóló megállapodás Radosław Sikorski volt lengyel külügyminisztert a Molotov–Ribbentrop paktumra emlékeztette. A csővezeték biztosítja a stratégiai energiaellátást, szorosabbra fűzi a német–orosz gazdasági együttműködést, „megértőbbé” teszi a német politikát Moszkvával szemben, vagyis lazítja az amerikai–német viszonyt. A Trump-adminisztráció Németországgal való ismétlődő vitája túlmutat a személyes szimpátiákon vagy ellenszenveken. Mindez újfent felértékeli Közép- és Kelet-Európát Washington szemében;  Wess A. Mitchell és Jakub Grygiel kifejezésével „zaklatott határvidékké” (Unquiet Frontier) teszi a Távol-Kelet és a Közel-Kelet mellett. A térség szempontjából azonban, mindent összevéve, kedvezőtlenek az amerikaiak és németek (franciák és más nyugat-európaiak) közötti viták, mert azok abba a kellemetlen helyzetbe hozzák őket, hogy választaniuk kell a két fél között; azaz az érdekük a minél zökkenőmentesebb atlanti kapcsolat.

Az energiaellátás Közép- és Kelet-Európa bármilyen fokú önállósága szempontjából döntő szerepet játszik. A kulcskérdés a fosszilis energiaforrások (olaj és gáz) és az azokat a célországba eljuttató csővezeték-rendszer nyomvonala, illetve az érintett országok közötti megfelelő interkonnektorok kiépítése. Jelenleg még mindig Oroszország a legnagyobb ellátó, és a csővezetékek többségének nyomvonala is az orosz ellenőrzést biztosítja.

Mivel az Egyesült Államok talán legfontosabb geopolitikai céljának a közép- és kelet-európai orosz befolyás csökkentését tartja minden téren (a 2017-es Nemzeti Biztonsági Stratégiában Kínát és Oroszországot jelöli meg mint stratégiai versenytársakat, és értelemszerűen e két ország globális hatását szándékozza visszafogni), ezt pedig a cseppfolyósított gáz exportőreként is kívánja elérni. Ennek érdekében megfelelő befogadó terminálok épültek Lengyelországban és Litvániában, illetve a tervek szerint épülnek Horvátországban is. A megvalósulásuk enyhítené az egyoldalú kelet-nyugati energiafüggést, és megnyitna egy észak-déli, Oroszországtól és Németországtól egyaránt független energiafolyosót. Stratégiai szinten Közép- és Kelet-Európa az energiadiverzifikációval nem csupán Oroszországgal szemben kerülne előnyösebb helyzetbe, hanem eredményesebben tudna ellenállni az EU föderális átalakításának. Ebben a kérdésben ugyancsak átfedés van az amerikai és a közép- és kelet-európai érdekek között: az Egyesült Államok nem patronálja az európai szuperállam gondolatát, a Trump-adminisztráció ezért is támogatta Nagy-Britannia kilépését az EU-ból, mert az ötszázmilliós EU nagyjából ugyanakkorra GDP-vel, mint az Egyesült Államok, adott esetben riválisként léphet fel vele szemben. Ennek a stratégiának jegyében értelmezhető, hogy Donald Trump első európai elnöki látogatását Varsóban kezdte, ahol hangsúlyosan beszélt az úgynevezett Három Tenger Kezdeményezésről. Ugyancsak nem tekinthető véletlennek, hogy Trump elnök 2019 márciusa és májusa között az Ovális Irodában fogadta a visegrádi négyek miniszterelnökeit. Politikai szinten a jelenlegi republikánus kormányzat jobban megérteti magát a közép- és kelet-európai szövetségeseivel – és megérti azokat. Így egy platformra kerültek a felek az ellenőrizetlen bevándorlás feltartóztatásának, a határellenőrzés fontosságának, a globalizáció bizonyos káros hatásai visszaszorításának terén, illetve a közép- és kelet-európaiak örömmel üdvözölték, hogy az amerikai kormányzat nem tartja feladatának a szövetségesek (legalábbis nyilvános) kioktatását a politikai gyakorlatot illetően. Washington valójában junior partnerének tekinti az EU-t, és a valóságban geopolitikai és geostratégiai érdekének veszi, hogy az EU meg is maradjon ebben a szerepben. Részben ez magyarázza, hogy az amerikaiak miért nem szorgalmazzák az európai védelmi képességek komoly növelését; a NATO-költségvetés nagyjából hetvenszázalékos kifizetése jó befektetés a védelmi kiadásokat növelni amúgy sem nagyon szándékozó nyugat-európaiak függő biztonsági helyzetben tartására.

Az Egyesült Államok a NATO révén Közép- és Kelet-Európában három különböző célt próbál megvalósítani. Elsősorban az európai biztonsági zóna kiterjesztését; és ennek keretében elejét venni illetve kezelni azokat az esetleges etnikai konfliktusoknak, másodszor bizonyos mértékű elrettentést gyakorolni Oroszországgal szemben a hidegháborús tripwire-elv és -gyakorlat folytatásával, azaz korlátozott számú és felszereltségű amerikai kontingensek állandó vagy rotációs állomásoztatásával mindenekelőtt Lengyelországban, illetve a balti államokban, habár ennek inkább lélektani hatása van, a hatékonyságát sokan megkérdőjelezik egy olyan biztonsági környezetben, amelyben az aszimmetrikus és a kiberhadviselés sokkal valószínűbb, mint az orosz hagyományos erők támadása. Harmadszor a közép- és keleti-európai államokban végrehajtott beruházásokkal megfelelő infrastruktúrát létrehozni a legrosszabb esetre. Nem elhanyagolható tényező az amerikai haditechnika megjelenése, valamint az, hogy a védelmi együttműködés közvetve politikai területen is kifejti hatását.

Kína és Oroszország nyíltan törekszik a jelenlegi, még mindig az Egyesült Államok, illetve a Nyugat által korábban létrehozott nemzetközi rend megváltoztatására. Mindketten, úgymond, szondázzák az Egyesült Államokat mint még mindig globális vezető hatalmat, olyan politikai, katonai, gazdasági és virtuális szinteken, amelyeken szerintük sikerrel gyengíthetik Amerika befolyását. Közép- és Kelet-Európát mindkét revizionista hatalom megfelelő terepnek tekinti ebben a törekvésükben. Oroszország egyértelmű stratégiai érdeke az atlanti szövetség megbontása, azon belül az EU lazítása, a kapcsolatok kétoldalúvá alakítása a szövetség országaival, illetve a vele szomszédos országok, elsősorban Ukrajna benntartása az orosz érdekszférában. Az Egyesült Államok ez utóbbi kérdésben ismételten exponálta és exponálja magát a magukat oroszellenesnek valló politikai erők mellett, vállalva azt is, hogy az érdekek felülírják a Washington által hivatalosan hirdetett értékeket (egyéni szabadságjogok, szélsőséges politikai erőktől távolságtartás stb.). Az érdekek hasonlóképpen előnyt élveznek többek közt az amerikai–román kapcsolatokban, amelyekben Románia stratégiai helyzetéből adódó fontossága (Fekete-tenger, Balkán) elfedi az amerikaiak elől a bukaresti kormányok erkölcsileg és jogilag megkérdőjelezhető lépéseit a kisebbségvédelem terén. Az orosz „szondázás” elsődleges célpontjaiként a balti államok és Lengyelország a leginkább „atlantisták” – ők is ápolják a legszorosabb kapcsolatokat a térség országai közül az Egyesült Államokkal. Más térségi országokban Oroszország és Kína főként gazdasági-pénzügyi téren próbálnak befolyást szerezni; ezek a lépések alkalmanként feszültséget váltanak ki a fogadó ország és az amerikaiak között, akik a túlzott orosz befolyás veszélyeire figyelmeztetnek.

Kína geostratégiai és geopolitikai érdekei Közép- és Kelet-Európában kétségkívül nem olyan erősek, mint Oroszországé. Ennek ellenére a térség is egyike Peking „szondázó” stratégiájának, és a törekvései hozzájárulnak a régióbeliek és az amerikaiak közötti viszony komplexitásához. Kína jelenleg globálisan geogazdasági politikát folytat (regionálisan azonban már geostratégiai és geopolitikai játszmába kezdett a Dél-kínai-tengertől kezdve a mélytengeri hadiflotta nagyarányú fejlesztéséig, feltehetően azért, hogy az Egyesült Államokat kiszorítása az ázsiai földrészről, illetve Délkelet-Ázsiából). Az Övezet és Út Kezdeményezés (BRI) európai dimenziója – hosszú távon – vélelmezhetően gyengíteni fogja az EU kohézióját, ezen belül lehetővé teszi a földrész „lágy altestébe”, a tőkeszegényebb államokba való behatolást  – döntően kínai feltételek mellett (16+1 együttműködés). Peking ezzel, a klasszikus „puha ellensúlyozás” alkalmazásával (amikor nem közvetlenül intéz kihívást az ellenféllel/vetélytárssal szemben) Washington európai súlyát is igyekszik csökkenteni, habár a jelenlegi kínai közvetlen tőkekihelyezések alig három százaléka irányul Közép- és Kelet-Európába (bő ötmilliárd dollár); ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a kínai befektetések főleg olyan stratégiai ágazatokban koncentrálódnak, mint például az infrastruktúra vagy a tömegkommunikáció. Az amerikai diplomácia érzékeli a kúszó kínai és orosz befolyás hosszú távú kockázatait a térségben. Mike Pompeo külügyminiszter 2019. februári magyarországi látogatásán arról beszélt, hogy az Egyesült Államok megpróbálja távolabbra vonni a térséget Moszkvától és Pekingtől; ennek azonban konkrét jelei nemigen mutatkoznak nagyobb beruházások és tőkebefektetések formájában: példa rá többek közt a Három Tenger Kezdeményezés Üzleti Fórumának jobbára csak verbális támogatása.

Az Egyesült Államok elsősorban gazdasági, pénzügyi és technológiai téren versenyhelyzetbe került a másik két külső nagyhatalommal Közép- és Kelet-Európában, a hatalom globális szóródásának egyik eredményeként. Ha meg kívánja tartani, sőt javítani akarja a pozícióit a régióban, akkor aktívabb és pragmatikusabb politikát kellene folytatnia az immár más alternatívákkal is rendelkező térségbeli államokkal. Ezeknek viszont azt nem szabad figyelmen kívül hagyniuk, hogy a gazdasági kapcsolatok természetszerűen nem légüres térben léteznek, hanem részei egy összetett biztonsági, politikai és diplomáciai keretnek, illetve egy adott szint fölött nem kívánatos függőségeket is okozhatnak.

/Indulókép: Donald Trump és Andrzej Duda Jan Matejko Lengyelország feldarabolása 1773-ban című képe előtt a varsói Királyi Palotában. Fotó: wikimedia commons/